Teljesen hibás a társadalom felfogása arról, milyennek kell lennie egy politikusnak. A probléma kettős: fontosnak tartunk olyan dolgokat, amik valójában teljesen feleslegesek, sőt olykor ártalmasak, és nem tartunk fontosnak olyan dolgokat, amelyek szükségesek lennének.

A probléma ott kezdődik, hogy elhisszük, hogy más erkölcsi mércével kell kezelni a politikusokat, mint az ismerőseinket. Nincs olyan értékrend, amely foglalkozás alapján megkülönbözteti az embereket (legfeljebb a vallások a papjaikat), így semmi nem indokolja, hogy ha valamit nem nézünk el egy ismerősünknek, azt elnézzük egy politikusnak, valamint ha valamit elvárunk egy ismerősünktől, azt ne várjuk el egy politikustól. Lássuk a hibás berögződések listáját.

Tévhit #1: A politikus bizonyos dolgokat nem mondhat ki, másokat pedig kötelező kimondania

Az egyik legsúlyosabb tévedés, hogy a szólásszabadság alaptörvényben (nagyon helyesen) rögzített joga nem jár ki politikusoknak. Ezért ha valaki kimondott valamit, amit nem lett volna szabad, le kell mondania. Ez a hozzáállás hibás, mivel ha a politikus nem mondhatja ki, amit gondol, az a félrevezetésünkhöz vezet. Nem létezhetnek tabusított mondatok és szófordulatok, mert ezeket csak a hozzájuk fűzött magyarázattal együtt szabad értelmezni. Az állampolgár egyik legkárosabb szokása a kontextusból való kiragadás: ugyanaz a mondatrész teljesen mást jelent a teljes szövegkörnyezet ismeretében: az állampolgárnak minden esetben fel kell tennie a kérdést: Mire mondta ezt? Mit mondott még hozzá?

Belföldön és külföldön is látunk erre példákat, az észt belügyminisztert azért mondatták le, mert korruptnak nevezte Joe Bident, és megkérdőjelezte az elnökválasztások tisztaságát, a magyar médiaóriás, a KESMA elnökének pedig azért kellett egyik napról a másikra lemondania, mert szakmailag átlagban jobbnak találta az ellenzéki, mint a kormányoldali újságírókat. Mindkét esetben helytelen volt a lemondást kikényszeríteni, annak fényében, hogy például Gyurcsány Ferencnek, Borkai Zsoltnak, Lackner Csabának, Farkas Flóriánnak vagy Kubatov Gábornak sem kellett sehonnan lemondania (vagy legalábbis nem azonnal, Gyurcsány az őszödi beszédet követően még 3 évig miniszterelnök volt, Borkai pedig az adriai orgia kiderülése után is elindult és nyert egy polgármester választáson).

Tévhit #2: Minden politikusnak hazudnia kell

Mint ahogy ismerőseinkkel szemben is elítéljük a hazugságot és elvárjuk az őszinteséget, ugyanígy kell tennünk politikusokkal szemben is. Politikusok esetén a hazugság következményei mégsúlyosabbak: a félreinformáltság meggátol minket abban, hogy szavazáskor azt a döntést hozzuk meg, amit mi magunk a leghelyesebbnek gondolunk. Elnézzük a politikusoknak a nyilvánvaló hazugságokat is, pedig súlyosan el kellene ítélnünk.

Az sem igaz ráadásul, hogy a politikusnak törvényszerűen hazudnia kell. Nem kell, csak a közvélemény olykor elvárja, ez pedig az előző pontban került kifejtésre. Onnantól kezdve, hogy elkezdjük érteni akarni, amit a politikusok mondanak, megszűnnek a tabumondatok, amikért le kell mondani, növekedni fog az őszinteség. A 444.hu által összegyűjtött, Orbán Viktor szájából elhangzott 200 hazugság egy része jóhiszeműen betudható őszinte tévedésnek illetve véleménynek (pl. azok az állítások, melyek az EU vezető politikusai és Soros György közötti kapcsolatot firtatják), egy másik része olyan nyilvánvaló hazugságnak, melyek elismerése súlyos jogi eljárást vonna maga után (pl. a korrupt politikusokat, vagy a CEU-t érintő állítások), de kb. a 200-nak a fele olyan hazugság, melyekkel szemben az igazság beismerhető lenne, ha az emberek nem reagálnának rá érzékenyen, többnyire ok nélkül (ilyenek a magyar gazdasági mutatókra vagy a bankokra vonatkozó, valamint a politika és a piac kapcsolatáról szóló állítások).

Tévhit #3: Minden politikus lop

Mint ahogy elítéljük, ha minket, vagy mást meglopnak, ugyanúgy el kell ítélni a politikusi visszaéléseket is. Semmi törvényszerűség nem létezik arra, hogy a politikusnak muszáj többet lopnia, mint egy átlagembernek. Ugyanannyi lehetőségünk van nekünk is lopni (munkahelyről, üzletekből, innen-onnan), mint nekik, mégsem tesszük. Miért?

A lopásnak kétféle gátja van: belső és külső. Normális esetben az embert az empátia és az értékrend meggátolja abban, hogy elvegye, ami nem az övé. Még aki defektes, azt is meg tudja gátolni a lopást követő megvetés, társadalmi kitaszítottság. Mivel politikusok esetén ez utóbbi kisebb mértékű, mert valamiért belénk rögzült, hogy nekik szabad, természetesen gyakoribb is lesz köreikben a lopás. Ezúton jelezném: a tolvaj politikusokat ugyanúgy ki kell taszítanunk, mint tolvaj ismerőseinket, akkor is ha „kicsit jobban élünk, mint előtte”.

Tévhit #4: A politikusnak a háttérben taktikáznia kell

Minden, ami a háttérben történik, a félreinformálásunk része, ezáltal akadálya annak, hogy a saját érdekünknek legmegfelelőbb döntést hozzuk meg. Megérdemeljük, hogy a politikusok minden egyes tettének okát megértsük. Amennyiben a politikus nem hajlandó tájékoztatást adni döntésének pontos okairól, élünk a gyanúperrel, hogy azért teszi, mert az a támogatottsága csökkenéséhez vezetne. A feladatunk, hogy a titkolózó, háttérben machináló politikusokat elítéljük, tőlük a támogatásunkat megvonjuk (példának hoznám fel a legfrissebbet: Gyurcsány Ferenc és Fekete-Győr András ismeretlen módon oldották meg a gödi konfliktust).

Tévhit #5: A politikusnak alkalmazkodnia kell a választópolgárok érzelmeihez

Abban a pillanatban, hogy ez megtörténik, a tájékoztatást felváltja a manipuláció, az informálást felváltja a félreinformálás. A rövid, lebutított üzenetek (pl. ez és ez), a csillogó-villogó, színes politikai hirdetések a mi lebutításunkat is szolgálják, cserében ezekkel a szimpátiánk könnyebben elnyerhető. A tájékoztatás ezzel szemben nem más, mint fekete-fehér szöveg. Ez az embernek nem tetszik annyira, mert ingerszegény. Az ilyeneket lusta befogadni. Ez a saját hülyeségünk: edzeni kell a lelkünket, hogy ne a rövid, csattanós üzeneteket tartsuk szimpatikusnak, hanem a pontos tényállást a hozzáfűzött magyarázattal együtt. Azokat a politikusokat, akik rövid, populista, érzelmekre ható (demagóg) üzeneteket közölnek, el kell ítélnünk, akik pedig a fekete-fehér, „száraz” szövegeket közvetítik, szimpatikusabbnak kell tartanunk.

Tévhit #6: A politikus nem hibázhat, ezért nem is szabad elismernie, ha hibázott

Tévedés! Mind ismerjük a sablonosnak tűnő szöveget: minden ember hibázik. A politikusok is emberek. Mint ahogy ismerőseinknek is elnézünk bizonyos hibákat és méltányoljuk a bocsánatkérést, ugyanígy kell tennünk politikusok esetén is. Azt pedig, aki letagadja, vagy hasznosnak hazudja a hibát, el kell ítélnünk.

Fontos megjegyezni, hogy ez alól kivételt képeznek azok az esetek, mikor a bocsánatkérés nyilvánvalóan nem őszintén, hanem hatalmi érdekek alapján, vagy felsőbb nyomásra történik. Az ilyenek nem érdemelnek méltányolást. Mint ahogy azok az esetek sem, mikor a hibák elismerése nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem zárt körben történik, majd az kiszivárog.

Azt is elvárjuk a politikusoktól, hogy mindig úgy kell tennie, mintha ő lenne a legesélyesebb, legtámogatottabb, minden percben a siker biztosságát kell hazudnia, ennek érdekében kizárólag azokat a statisztikákat szabad figyelembe vennie, amik őt igazolják. Aki ugyanis tényszerűen minden körülményt figyelembe vesz, és ennek hatására „neadjuramisten” azt mondja, hogy a siker nem valószínű, az „feladta”. Itt valójában nem feladásról, hanem tényszerű tájékoztatásról van szó, amit nem elítélnünk, hanem elvárnunk kellene a politikusoktól.

Tévhit #7: Politikusokkal szemben szelektív toleranciát kell alkalmaznom

Mit is jelent ez? Ha egy politikus erkölcsellenes dolgokat tesz (pl. hazugság, lopás, manipuláció, lebutított üzenetek, demagógia), azt el kell néznem neki, hiszen az ő hatalomra való törekvésének ez a természetes velejárója. Ellenben ha elkövet valamilyen elszólást, ha hosszabb okfejtéseket közöl, ha elvi alapon nem megy bele bizonyos alkukba, azt nem szabad tolerálnom, mert… mert csak.

Ez a felfogás téves, és fordítva kellene működnie: el kell néznem egy hibát, egy félremondást (pláne ha az nem félremondás, hanem a politikus őszinte véleménye), de nem szabad elnéznem a hazugságot, a taktikázást, a manipulációt és a demagógiát. A politikusnak nem az a dolga, hogy a hatalomra törekedjen, hanem hogy képviselje az érdekeimet az adott intézményben. Az, hogy jelenleg minden politikus elsősorban a hatalomra törekszik, és csak másodsorban csinálja azt, ami a dolga, semmi másnak nem következménye, mint annak, hogy megengedjük nekik.

Tévhit #8: A politikus nem kritizálhatja a társadalmat, vagy annak egy részét

Mindannyian tudjuk, hogy nem ideális társadalomban élünk, és mindannyian hangot adunk ennek nap, mint nap. A hibánk ott van, hogy azt hisszük, ennek a „kocsmában a helye”. Ezt pedig úgy hívják, a problémák tagadása. A politikusnak pedig nem elkerülnie kell a társadalmi problémák megfogalmazását, hanem kötelezően meg kell tennie, nekünk pedig el kell ismernünk, ha igaza van, vagy ellenérvekkel vitába kell szállnunk vele, ha nincs igaza.

Tévhit #9: A pártfegyelem szükséges

Ha minden párttagnak egyformán kellene szavaznia, akkor teljesen felesleges lenne egy frakciónyi ember fizetését az adónkból állni.

Ez a tévedés abból az érzelmünkből fakad, hogy a közösségen belüli nézeteltérés káros. Egyrészt aki így gondolja, az álomvilágban él: minden 3 főnél népesebb közösségben vannak nézetkülönbségek. Ezek, valamint a megvitatásuk a demokratikus működés természetes velejárói. Másrészt akik így gondolják, nincsenek tisztában a viták építő erejével (amit egy teljes cikkben foglaltam össze korábban). Úgy félünk a vitáktól, mint a tűztől, és a pártokon belüli viták hatására jajveszékelni kezdünk („Közösen kellene dolgozni, nem egymást marni brühü!!!”), pedig ezeket inkább érdeklődve kellene figyelnünk, megismerni a vitázó felek álláspontjának lényegét.

Ennek a felfogásnak a súlyos következménye az is, hogy nyilvánvalóan korrupt emberek zavartalanul tevékenykedhetnek a politikai térben. Ha ugyanis ezt egy párton belüli, „vele egy oldalon álló” személy szóvá teszi, az emberek rögtön azon kezdenek el siránkozni, hogy a közös munka bomlik, nemritkán azt a személyt megtéve felelőssé, aki a korruptságot szóvá tette. Valójában a bűnelkövetőket a saját oldalunkon fokozottabban kellene keresni, mint a „túloldalon”, de aki erre törekszik, azt a közvélemény meghurcolja.

Tévhit #10: A politikust a támogatottsága igazolja

Egy lebutított üzenettel élve: Azért szavazom rá, mert az emberek támogatása alapján neki van a legtöbb esélye. Mondta 15 millió magyar.

A demokrácia lényege, hogy a belátásomnak legmegfelelőbb döntést meghozzam, majd ha ez nem egyezik a többség álláspontjával, alkalmazkodjak az ő döntésükhöz. Alkalmazkodjak, méghozzá a szavazást KÖVETŐEN, nem pedig előtte.

Nap, mint nap kritizáljuk a társadalmat, mondván „mennyi hülye van”, majd nem vagyunk hajlandók olyan politikusra vagy olyan döntési lehetőségre szavazni, akit vagy amit ezek a „hülyék” nem támogatnak. Logikai hibát vélek felfedezni ebben a hozzáállásban.