Általános berögződés, hogy a vita nemkívánatos, romboló. Politikai viták során úgy gondoljuk, aki másképp gondolja, jobban tenné, ha csöndben maradna. Emberi kapcsolatok mennek tönkre azért, mert az emberek nem tudnak vitázni, holott nagyon ritka, hogy két ember mindenről ugyanazt gondolja.
Freud óta tudjuk, hogy az elfojtás feszültséghez vezet, amiből ha elegendő összegyűlik, robbanunk. Éppen ezért a vitát szerintem nem elkerülni kell, hanem az alábbi szabályok szerint szépen lefolytatni. Ekkor a feszült emberi kapcsolatok helyett kiegyensúlyozott emberi kapcsolatokat, feszült társadalom helyett békés társadalmat kapunk eredményül.
Az információs technológiának köszönhetően többet vitázunk, mint bármikor a történelemben. Ezen cikk szerzője minden nap lefolytat legalább egyet, legyen szó magánéleti vagy politikai vitáról, így az alábbi megállapítások többezer vitapartnerrel gyűjtött tapasztalatok alapján születtek.
Két tévhit a szólásszabadságról
Minden ember tisztában van vele, hogy a világ nagy részén a véleményszabadság és szólásszabadság alaptörvénybe iktatott jogunk (és jó lenne, ha mindenhol az lenne). Ennek gyakorlása során sokszor úgy érezzük, bökkenőkbe ütközünk, holott ezek nagy része csak tévképzet. A két legfontosabb tévedés:
- A szólásszabadság azt jelenti, hogy a véleményünket nem kell semmivel alátámasztani.
- Aki vitába száll veled, az korlátoz a szólásszabadságodban.
Gyakran mondják ugyanis: „Én így gondolom, te pedig amúgy. Én elfogadom, hogy más a véleményed, te is fogadd el, és ne vitatkozzunk!” Csakhogy ez a hozzáállás hibás! A vita nem felesleges! A vita nem harc, hanem játék! Egy tanító játék.
Érzelmek vagy alátámasztás?
Hogy néz ki normálisan egy vélemény megfogalmazása?
Egyszerű matematikai képlettel: Vélemény = állítás + alátámasztás.
Ennek az első részét nem kell magyarázni, állítást bárki tud megfogalmazni. Mi az az alátámasztás? Kétféle lehet: tény vagy érték.
Amikor az ember tényeket közöl, a tudományt hívja segítségül: természeti törvényeket, számokat, statisztikákat. Ez nem minden esetben tehető meg, egyes állítások ellenkezője is igazolható tudományosan. Ekkor a „mit lehet?” kérdés helyett az ember a „mit szabad?” kérdést teszi fel, melyre a válasz valamilyen érték, erkölcsi szabály. Adott esetben ez is lehet jó alátámasztása egy állításnak.
Pl.: A tudomány szerint az abortusz engedélyezése és tiltása is lehetséges. Az abortusz tiltását azzal az értékkel lehet alátámasztani, mely szerint a magzat élete fontos, az engedélyezését pedig azzal, hogy az anya életminősége, valamint a megszületett gyermek életminősége fontos.
A véleménynek mindig oka van. Alátámasztás hiányában a vélemény oka pusztán érzelmi. Ez a két ok (alátámasztás, érzelmek) nem egyenértékű! Nem véletlen, hogy a munkaerőpiacon, vagy akár csak egy kvízjáték során sem gondoljuk, hogy az érzelmeink megbízhatóak. Az érzelmi alapon hozott döntések nagyon ritkán helyesek! Ezért aki az érzelmi alapon megfogalmazott véleményeddel szemben egy alátámasztott véleményt fogalmaz meg, az mindig nagyobb értékű lesz, amíg nem sikerül neked is alátámasztást találnod az érzelmeid helyett.
A vita nem felesleges, sőt szükséges!
Aki nem ért egyet a véleményeddel, a természetes reakciója, hogy ezzel vitába száll. Ekkor megfogalmazza a tieddel ellentétes állítást, majd innentől kezdve az alátámasztásaitok szállnak harcba egymással. Szükség van erre? Még szép! Álljon itt egy érték és egy tény ezen állítás alátámasztására:
- Ha te igényt tartasz a véleményformálás jogára, tiszteletben kell tartanod, hogy arra mások is igényt tartanak (erkölcsi alátámasztás).
- A vélemények ütköztetése elősegíti az információk áramlását. Ez tájékozottabb embereket eredményez, akik a mindennapi életük során sikeresebbek, hatékonyabbak lesznek. Ez pusztán logikailag is helyesnek tűnik, de ráadásul egy tanzániai kutatás szerint a tanárok hatékonyabban és boldogabban dolgoznak egy demokratikus vezetésű iskolában, mint egy autokratikus vezetésűben (a demokratikus rendszerekben vitába lehet szállni a vezetőséggel) (tudományos alátámasztás).
Ha ezt a két állítást elfogadjuk, akkor azt is elfogadjuk, hogy vitázni érdemes és kell.
„De legtöbbször egyikünknek sem sikerül meggyőznie a másikat. Akkor meg minek?”
Valóban gyakori, hogy a viták parttalanok. Emiatt úgy érezzük, hogy a kérdés „ott maradt a levegőben lógva”. Ez azért van, mert ritka az az ember, aki tudatosította a vita végtelenségének okait. Pedig az okok ismeretében egy eldöntetlen vita is lezárható, hiányérzet nélkül!
Először is oszlassuk el azt a tévhitet, hogy a vita célja a másik meggyőzése. Ez valójában a legritkább esetekben lehetséges két okból:
- Mindkét félnek igaza van.
- Legalább az egyik fél kognitív disszonanciától szenved.
Hogy létezik hogy mindkét félnek igaza legyen? Lehet igaz egy állítás és annak az ellentéte is? Naná! Amennyiben mind az állítás, mind annak ellentéte erkölcsileg, értékkel van alátámasztva, egész egyszerűen lyukra futottunk. A kérdés nem dőlt el, de semelyik fél nem téved. A tudományos alátámasztás persze felülmúlja az erkölcsit, de a fenti abortuszos példánál láttuk, hogy nem minden kérdést lehet tudományosan feloldani. Persze az is előfordulhat, hogy két tudományos alátámasztás ellentmond. Ezt elég gyakran fel lehet oldani, de időigényes. Össze kell hasonlítani a két alátámasztás forrását, meg kell vizsgálni, a kettő közül melyik az alaposabb. Ha például két tudományos cikk ellentmond, valószínűleg annak van igaza, amelyik többször ismételte ugyanazt a kísérletet. Ha még így sem eldönthető, a kettő közül melyik helyes, a helyzet a következő: nem tudjuk, mely vitapartner téved, tehát mondjuk azt, hogy mindkettőnek igaza van!
Mindenki érzett már kognitív disszonanciát, legfeljebb nem tudja, hogy ez a neve. Akkor érezzük, mikor a vitapartnerünk valami olyasmit mond, ami ellentmond korábbi, teljesen nyilvánvalónak hitt elképzeléseinknek. Gyakori kísérő kifejezések: „biztos nem”, „az nem lehet”, „ez hülyeség”. Azt gondolom, hogy minden egyes vita során érzi mindkét fél legalább egyszer. Ekkor vagy a fenti kifejezések valamelyikével reagál az illető, vagy megpróbál mégjobb alátámasztások után nézni, bizonyos ritka esetekben pedig elfogadja a másik alátámasztását, megváltoztatva ezzel saját világképét. Amíg kognitív disszonancia van, addig a vita nem dőlt el. Egyet jegyezzünk meg: az, hogy „ez hülyeség”, nem alátámasztás, hanem érzelem, ld. feljebb. Ez nem jelenti azt, hogy aki kognitív disszonanciát érez, annak nincs igaza! Csupán a másik fél kognitív disszonanciájával nem nyer igazolást az állításunk! Bizonyos alátámasztások megtalálásához idő kell, adjuk meg erre az esélyt! A viták többségében mindkét fél érez kognitív disszonanciát, jellemzően a vita elején.
Ha belefutunk e két eset valamelyikébe, általában kétféleképpen reagálunk, sajnos mindkét esetben helytelenül:
- Úgy hozunk fel új érvet, hogy a másik érvét nem cáfoltuk vagy nem erősítettük meg.
- Ismételjük önmagunkat.
Az első esetben azt az érzést keltjük a másikban, hogy az ő érvét nem értjük. Általában ezután következik a második eset, amikor ő a saját megcáfolatlan érvét ismételgeti, te pedig a saját, újonnan felhozott érvedet, a végén pedig mindketten arra juttok, hogy „ez nem érti, amit mondok neki, pedig elmondtam már ötször”.
Hogy lehet ezt elkerülni?
- Minden alátámasztásra reagálj! Ha nem tudsz valamit megcáfolni, akkor ismerd be, és lám, máris tanultál valamit!
- Tudatosítani kell, majd verbálisan meg kell állapítani, hogy te ezt az alátámasztást tartod súlyosabbnak, a másik pedig az ő alátámasztását tartja súlyosabbnak. Ha egyik sem cáfolható, akkor lehet, hogy mindkettő igaz, ez esetben nem is kell cáfolni, a végtelenség ezzel a megállapítással lezárható.
Mindezek után jöjjön a lényeg. Mi is a vita célja, ha nem a másik meggyőzése?
- Tájékozódás, új információk szerzése, látókör szélesítése, tanulás. (!!!)
- A véleményeltérésből adódó feszültség csökkentése, megszüntetése.
A második cél nem egyeztethető össze azzal, hogy minden áron meg akarjuk győzni a másikat. Ha elsődleges célként a tanulást jelöljük meg, az a feszültségünket is megszünteti.
A két szélsőség soha, de soha nem igaz!
Mivel ez egy szélsőségesen megfogalmazott állítás, ez sem teljesen. Egész pontosan: a szélsőséges állítások ritkán igazak, az igazság szinte mindig a két szélsőség között található valahol, egyikhez vagy másikhoz közelebb. Mégis általában ezekben gondolkozunk és ezekben hiszünk. Ez azért van, mert az ember nem a statisztikáknak hisz, hanem egyedi történeteknek. A valóság viszont nem az egyedi történetekben, hanem a statisztikákban rejlik.
Mint ahogy azt feljebb írtam, ha két tudományos cikk ellentmond, annak érdemesebb hinni, amely ugyanazt a kísérletet többször ismételte. Erről szinte mindenki megfeledkezik, és egy állítást azzal próbál bizonyítani, hogy „az anyám sógornőjének a bébiszittere” éppen mit tapasztalt. Na de vajon 10 emberből hány tapasztalja ugyanazt? 100 emberből? Nagyon kevesen jutnak el odáig, hogy ezt a kérdést feltegyék.
Mindennek az oka: Érzelmek
Természetes, hogy nehezen megy a vita. A fent felsorolt komplikációk mindegyike érzelmekre vezethető vissza. Nem kell ezeket megszüntetni, de megoldhatjuk a problémát azzal, ha felismerjük és beismerjük őket.
A kognitív disszonancia makacs dolog, de a vita és az ezzel járó tanulás hajtóereje valójában ez. Ismerjük fel és használjuk!
Amikor egymás mellett elbeszélés vagy önismétlés lép fel, ismerjük be, hogy az egyik fél számára az egyik érv súlyosabb, másik fél számára pedig a másik! Ennek sokszor kizárólag érzelmi oka van.
Amikor a valóság helyett egyedi eseteknek hiszünk, azt kizárólag az érzelmeink miatt tesszük. A történetek érzelmeket váltanak ki, míg a statisztikák nem. Ilyen egyszerű. Tegyük fel a kérdést vitapartnerünknek, vagy épp önmagunknak, hogy másik 9, másik 99, vagy másik 999 esetben ugyanez történne-e! Hidd el, a tudósok is feltették ezt a kérdést, és a barátnőjük lányának a körmöse mellett megcsinálták ugyanazt a kísérletet 100-200 másik emberrel is. Az igazság náluk van, nem a mi egy szem ismerősünknél, vagy egy YouTube-videónál.
Összefoglaló szabályzat a kulturált vitához
- Állítás csak alátámasztással együtt vehető komolyan.
- Az eltérő vélemény nem vonhat maga után automatikusan ellenszenvet a másik iránt.
- Mivel igényt tartok a véleményem kifejezésére, tisztelettel kell fogadnom mások kifejezett véleményét is.
- Nem azért gondolja a vitapartnerem másképp, mert egy vadbarom, hanem mert eltérő élettapasztalatokkal rendelkezik, mint én. Nekem sem kell elfogadnom, ha valaki vadbaromnak hisz a véleményem miatt.
- Ha szembe szállok egy véleménnyel, kizárólag az alátámasztásra kell, és csak arra szabad felelnem, saját alátámasztással.
- Nem számít a vitapartnerem életkora.
- Nem számít a vitapartnerem iskolai végzettsége.
- Nem számít a vitapartnerem etnikai, nemi, nemzeti hovatartozása, társadalmi státusza.
- Semmi nem számít, csak az állítás és annak alátámasztása.
- A csoport véleménye sosem egyenlő a személy véleményével. Nem adok olyasmit a vitapartnerem szájába, amit nem mondott, amit nem gondol.
- Előfordulhat, hogy nekem is és a vitapartneremnek is igaza van.
- Ha úgy érzem, hogy „ez hülyeség”, nem mondom ki, hanem jobb alátámasztást keresek. Ha nem találok, elismerem, hogy a másiknak van igaza.
- Elismerem, ha nem tudok megcáfolni egy állítást.
- Elismerem, ha a másik megértette, amit mondok neki.
- A vitának nem célja a másik meggyőzése.
- A vita elsődleges célja a tanulás.
- A vitát megnehezítő érzelmeket felismerem és beismerem.