Simone de Beauvoir bizonyára irritált átkozódás közepette forog pokolbeli tömlöcében, mert a lassan ötven esztendeje eltemetett abortusz-vita újból fellángolni látszik az Egyesült Államokban.
Mint az köztudott, a legfelsőbb bíróság 1973-ban hozta meg azon döntését, amelyben kimondatott a terhesség művi megszakításának mindenkit megillető joga. Azonban ezt a fél évszázada deklarált jogot az utóbbi pár évben több déli államban, leginkább Mississipiben és Texasban helyben foganatosított szabályozásokkal korlátozni kezdték.
Az eszkalálódni látszó ügy az emlegetett tagállamok beadványainak formájában mostanra eljutott a Legfelsőbb Bíróságig, amely december elsejére tűzte ki az ügy megvitatásához szükséges első meghallgatásokat.
Az abortusz kérdését igen jelentős, soha nem csituló indulatok kísérik társadalmak szerte, a verbális lincselés lehetőségével is számolva én azonban mégis nyilatkoznék róla, leginkább általánosságban.
Be kell vallanom, hogy azt a rendkívül népszerűtlen álláspontot képviselem, miszerint az abortusz szigorúbb szabályozásával egyenesen arányosan nőne a világ polgárainak hiányos felelősségtudata is. Igen, véleményem szerint a művi terhességmegszakításhoz folyamodók szignifikáns része valójában csak rendkívül felelőtlen magatartásának az áldozata. Miért? Mert a rendelkezésünkre áll ez az opció, a magzat utólagos elhajtása, ezért nem vagyunk kőkeményen rákényszerülve a felelős és átgondolt magatartásra. Tisztában vagyok vele, hogy a lengyel Izabella tragikus halálának árnyékában vékony jegén lépdelek az ilyesfajta kijelentéseimmel, de az a helyzet, hogy egyetlen tragikus haláleset még nem fordítja visszájára a teljes statisztikát.
Eme statisztikákra pillantva pedig azt láthatjuk, hogy 2018-ban a „vezető halálokok” egyikét töltötte be az abortusz, de ezen terhességek közül kevés veszélyeztette az anya életét vagy fogant erőszakos koitálás által. A Worldmeters valós idejű statisztikai adatai szerint 41 millió magzatot abortáltak ebben az esztendőben, ez több, mint ahány ember elhunyt AIDS-ben, rákban vagy maláriában ugyanezen oldal szerint. Természetesen, ha a legalapvetőbb állítások esetében sincs konszenzus a csörtéző felek között, mint például, hogy a magzat teljes értékű életnek számít-e, ott nehezen lesz egyetértés. Véleményem szerint igen, az, akiben ugyanannyi vagy több potenciál rejtőzhet, mint bármilyen más emberi lényben, amit az abortusz következtében sosem tudhatunk meg.
Saját hazánkban a terhességmegszakítások mindössze három százaléka esik abba a kategóriába, amelyben a magzat súlyosan sérült, kihordása az édesanya egészségét veszélyeztetné vagy erőszakos közösülés hatására fogant. Rövid ám bonyolult fejszámolást követően bárki arra a következtetésre juthat, hogy a terhességmegszakításhoz folyamodók 97 százaléka felelőtlen vagy pedig tudatlan volt.
Jómagam is egyetértek azzal a feminista felkiáltással, hogy senki nem jár magzatot elvetetni könnyed szabadidős tevékenységként, ám szilárdan vallom, hogy a szebbik nem képviselői gyakran gondolnak az abortuszra egyfajta drasztikus védekezési módszerként. Ha a megszakításos közösülés, a hormonmentes fogamzásgátló vagy a Hős utcában praktizáló cigányasszony varázsigéje nem bizonyult elég hatékonynak, még mindig el lehet menni abortuszra. A józan eszemet segítségül hívva a statisztikák tanulmányozása után arra a következtetésre jutottam, hogy a felelőtlen magatartás irtásában kardinális szerepet játszana a szigor – akár tetszik, akár nem.
Persze már hallom is az ellenérveket, miszerint a szigorúbb szabályozás csak a jóval veszélyesebb, illegális beavatkozások számát növelné, és ez kétségkívül így van – az elején. Szerény véleményem szerint a lakosság mentalitásának átformálása nem kettő percet venne igénybe, viszont miután minden entitásban tudatosulna az, hogy tényleg nincs más megoldás, életbe lépne a felelősségtudat.
A velem egyet nem értők hamar rám süthetik az anekdótázó érvelés rút vádját a most következő szavaim hallatán. A másodperc törtrésze alatt számtalan nevet tudnék felsorolni a közvetlen környezetemből, akik csak a szerencsének köszönhetik a tragédia elkerültét, és olyat is, aki sajnos nem. Mindegyik rendezett körülmények között élő, jómódú, megfelelően edukált fiatal hölgy, aki nem azért került volna bajba, mert a telepi gyerekek világosították fel a fogantatásról és egyébként sem futja tablettákra. Bár a kiemelkedő szociális érzékenységgel megáldott feministák kedvelt narratívája a tudatlanságra és a szegénységre mutogatni, és ez valóban nem teljesen botorság, azért léteznek más tényezők is. A rendszeres szexuális életet élők jelentős része által nem kedvelt óvszer mellőzése, a kiváltani elfelejtett vagy rosszul szedett fogamzásgátlók, a naptár-módszer alkalmazása és még sorolhatnám.
Illetve a vitának van még egy szegmense, amiben tévednek az abortusz pártját fogó polgártársak, ez pedig az önrendelkezéshez való jog. Kevés dolgot tisztelek jobban, mint eme szent jogot, ennek ellenére mégis úgy vélem, hogy akármely magzat elhajtásának a kérdése már elhagyta az egyértelmű önrendelkezés mezsgyéjét. Épp az a problémája sokaknak, hogy az abortusz csírájában elfolytja egy olyan élet lehetőségét, amelynek talán érdemes lett volna esélyt adni.
Az abortusz-vita nem a konzervatív kontrollmánia manifesztációja, ez egy igen komoly morális dilemma, ami bőven túlmutat az önrendelkezéshez való jogon. Egy magzat abortálása nem csak az édesanya testével való műveletet foglalja magába, hanem egy bimbózó élet eltiprását is, ezért a kérdés minimum egy fokkal árnyaltabb annál, mint hogy önrendelkezésnek nyilvánítsuk. Őszintén nem értem, hogy miért a rosszindulatot feltételezzük arról, aki nemtetszésének ad hangot a témával kapcsolatban. Miért vádoljuk elmaradottsággal és hímsovinizmussal, miért gondoljuk, hogy szent meggyőződése elnyomás alatt tartani a világ nőit?
Képzeljük el, hogy szilárd hitbéli meggyőződésünk az, hogy egyetlen életet kaptunk ezen a bolygón, így sem érthető, hogy bizonyos szubkultúrában miért ellenzik ezt ennyire? Miért az a zsigeri gondolat pattan ki egyesek fejéből elsőként, hogy az abortuszt ellenzők bigott, arrogáns és mindent kontrollálni kívánó entitások? Miért nem az, hogy elvrendszerüknek köszönhetően nehezen birkóznak meg az abortusz gondolatával?
