Kinek a felelőssége a klímaváltozás?
Miközben a szélsőjobb és a szélsőbal azon vitatkozik, hogy az LMBTQ csoport vagy a homofóbok fogják-e elhozni a világvégét (miközben amúgy minden történelmi korszakban volt mindegyikből épp elég, mégis itt vagyunk), éppen egyre rohamosabb tempóban száguldunk a kipusztulásunk felé. A klímaváltozás témája azonban nem képes arra, hogy annyi érzelmet korbácsoljon fel, mint az LMBTQ, vagy a reality show-k, ezért inkább nem is foglalkozunk vele.
Aki mégis foglalkozik vele, az úgy érezheti, nem teljesen az ő felelőssége az egész, vagy csak úgy gondolja, vannak bizonyos ennél magasabb rendű érdekek, amiket egyszerűen lehetetlen elhagyni. Kiről is beszélek pontosan? Kinek a felelőssége a klímaváltozás?
Az üvegházhatás alapvető életfeltételünk, de egyben gyilkosunk is. Egyes gázok a levegőben képesek arra, hogy a napfény bizonyos komponenseit elnyeljék, miközben felmelegszenek. A légkör ezzel együtt a környező űrbe hőt sugároz ki. E két hatás, a fényelnyelés és a hősugárzás egyensúlyba kerülve állandó, kellemesen langyos átlaghőmérsékletet biztosít a Földünknek. De ez csak addig igaz, amíg az üvegházhatású gázok mennyisége a levegőben állandó. Amint e gázok mennyisége növekedésnek indul, úgy az átlaghőmérséklet is. Ez magával vonja a levegő páratartalmának növekedését is, ami abból a szempontból borzasztó, hogy a vízgőz is üvegházhatású gáz. Ezért a globális felmelegedés egy bizonyos szint után képes arra, hogy önmagát gyorsítsa, egy bizonyos szint után tehát nincs visszaút.
A túlnyomó többség tudja, hogy mindezért elsősorban a szén-dioxid felelős, a szén-dioxidért pedig mi, emberek. Itt most nem a légzésünkről beszélek, hanem arról, hogy gyakorlatilag minden tevékenységünk során szén-dioxidot termelünk, közvetlenül vagy közvetve. Ilyen az autók üzemanyagának elégetése, de jelen cikk megírása is, ezen kívül minden olyan dolog, amihez elektromos energiára van szükség. A társadalmunk szén-dioxid termelésére van berendezkedve.
Ki a felelős? Mi, a felhasználók, akiknek a kedvéért és kényelméért mindezt előállítják? Gyakran látunk erre igenlő választ, arra biztatván, adjuk alább az igényeinket, törekedjünk a környezetbarát termékek megvásárlására. De tényleg ilyen egyszerű ez?
Hiszen ott vannak még a képben a gyártók is, akiknek az egyetlen célja a profitjuk maximalizálása. Ennek érdekében megtesznek gyakorlatilag bármit, példának okáért az elektronikus eszközeink zömét ma már elsősorban tönkremenetelre, és csak másodsorban használatra tervezik. Mit csináljon a fogyasztó, ha igenis lenne igénye tartósabb termékekre, de egyszerűen nem talál ilyet a polcon?
Ott van még az állam is, amit azért hoztunk létre, hogy megvédjen minket az olyan veszélyektől, amiket mi nem feltétlen érzékelünk a megfelelő pillanatban. Fosztogató hordák, ellenséges nemzetek ugyan már nincsenek (fogjuk rá), most éppen csak egy ökológiai katasztrófa ül a nyakunkon. A politikusoknak van a legszélesebb rálátása a világ működésére, logikusnak tűnik az ő felelősségüket is számításba venni ebben a kérdésben. A gazdasági jólét érdekében azonban ők nem szívesen hoznak olyan döntéseket, melyek az óriáscégek tevékenységét túlságosan korlátozzák.
De akkor most ki a hibás? A fogyasztók (mi), a gyártók vagy az állam?
Közelítsük meg a kérdést a megoldás oldaláról. A természetet kétféleképpen lehet tönkretenni: ha dolgokat veszünk ki belőle vagy ha dolgokat teszünk bele. A természet egyensúlya akkor lesz állandó, ha az elvett anyagokat pótoljuk, a „beletett” anyagokat pedig (hulladékok ugyebár) teljesen megsemmisítjük.
Mindenki érzi, hogy itt most az ideák szintjén gondolkodunk, de tegyük fel, hogy technológiailag megoldható ez a fajta állandóság. Foglalkozzunk a hulladékok kérdésével kicsit. Tegyük fel, hogy egy adott hulladék esetén létezik egy technológia, mely azt a hulladékot teljesen, maradék nélkül megszünteti. Ez a technológia kerül valamennyi pénzbe, képzeljük el, hogy forintra pontosan meg van adva, hogy pl. 1 kg hulladékot mennyiért lehet megsemmisíteni. Ha tudjuk, hogy egy adott termék mennyi hulladékkal jár, meg lehet adni, mennyibe kerül a termék által okozott természeti kár felszámolása.
A hulladékmegsemmisítés persze erkölcsi kötelességünk lenne, de a szomorú valóság az, hogy senki nem fogja a fáradságot és a pénzt feláldozni erre. Csakhogy itt az állam, amely hivatott a létfontosságú dolgokat elvégezni, mint például az oktatás, a gyógyítás, vagy épp a hulladékmegsemmisítés. Ezeket ma is az állam végzi, a polgárai által befizetett adóból. A hulladék megsemmisítésére például külön adónem is létezik, a kommunális adó. Ezzel két probléma van: nem teljeskörű és nem igazságos. Nem teljeskörű, mert nem maradéktalanul semmisülnek meg a hulladékok (a gáz halmazállapotú hulladékok, mint például a szén-dioxid, egyáltalán nem gyűjthetők, nem megsemmisíthetők). Nem igazságos, mert a fizetendő kommunális adót nem abból számítják ki, hogy te személyesen mennyi szemetet dobtál ki.
A termékek forgalmát szintén meg lehet adóztatni. Leggyakrabban ez igen egyszerűen meg van oldva: az eladott termék árának adott %-át adó formájában be kell fizetni (ÁFA). Bizonyos termékekre magasabb adót vetnek ki (pl. mert káros az egészségre vagy a környezetre), amely persze további adminisztrációt, további szabályokat igényel. De mégis megoldható, hogy különböző termékekre különböző adómennyiségek vonatkozzanak. De képzeljük el azt, hogy minden termék másmekkora adót kap, méghozzá annyit, amennyibe a hulladék megsemmisítése kerül (mármint az adott termékdarabhoz fűződő hulladéké)! Ilyen gyakorlatot sehol nem látunk a világon, mert borzasztóan bonyolult, a megoldást azonban véleményem szerint ez jelentené.
Megjegyzés: Vannak példák, melyekben a hulladékadót a háztartások külön fizetik aszerint, mennyi hulladékot termeltek. Olyan példák azonban nincsenek, ahol a hulladékadót már a termék után, és nem a hulladék után fizetik.
Mivel járna ugyanis ez a termékenként kiszámított hulladékadó? Az adó minden esetben növeli a termék árát, végeredményben ez a gyártóra és a fogyasztóra is ró némi extra anyagi terhet. Azok a termékek, amelyek több hulladékot termelnek, drágábbak lesznek. A keletkező hulladék mennyisége tehát meg fog jelenni a gyártók termelési szempontjai között, érdekeltté válnak abban, hogy a termékük minél kevesebb hulladékkal járjon.
Ezen kívül egy másik fontos hatás a felhasználhatósági időben fog következni. Amennyiben egy termék felhasználhatósági ideje lejár, az hulladékká válik. Amennyiben a felhasználhatósági idő nagyobb, azonos idő alatt kevesebb termék fog hulladékká válni, így nagyobb felhasználhatósági idő esetén a hulladékadó kisebb lesz. Differenciált hulladékadó esetén tehát a hosszabb felhasználhatóságnak mégis lesz egy árcsökkentő hatása, vagyis a tartósabb termékekre való árnövekedést, az irántuk való keresletcsökkenést kompenzálni tudjuk.
Ez az elképzelés utópisztikus, ugyanis a legtöbb hulladék, így pl. a szén-dioxid megsemmisítésére nem ismerünk technológiát. Ha mégis be akarunk vezetni valamilyen hasonló intézkedést, kénytelenek leszünk közvetettebb módszert alkalmazni az ideális hulladékadó kiszámítására. Szén-dioxid esetén összefüggésbe lehetne ugyan hozni a kivetett adót a szén-dioxid megsemmisítéséhez szükséges növényzet árával, azt azonban mindenki érzi, hogy ez a módszer egyáltalán nem egzakt. Lehet azt is csinálni, hogy az állam meghatároz egy kilogramm szén-dioxid kibocsátára vonatkozóan egy adóösszeget, amit aztán minden egyes termékre alkalmaznak, a gyártásától a felhasználásáig. Ettől a szén-dioxid kibocsátása nem fog megszűnni, de radikálisan le fog csökkenni, mert amellett, hogy a több szén-dioxiddal járó termékek drágábbak lesznek (ami által kevesebbet fognak belőle vásárolni és termelni), a gyártók azzal igyekeznek majd olcsóbbá tenni termékeiket, hogy a gyártástechnológia során keletkező szén-dioxid mennyiségét csökkentik.
Ez a rendszer nagyon bonyolult lenne, de nem kivitelezhetetlen. A cégeknek ugyanis jelenleg is sokféle szabályozásnak kell eleget tenniük, ennek érdekében jelenleg is adminisztrációs és minőségbiztosítási feladatok garmadáját kell elvégezniük. A differenciált hulladékadó ezekhez teremtene további feladatokat, a kérdés, hogy hajlandóak vagyunk-e ezt elfogadni. Figyelembe véve, hogy az automatizáció következményeképp munkahelyek szűnnek meg, talán kevésbé probléma, ha további feladatok, ezáltal további munkahelyek keletkeznek.
A hulladékadó bevezetése állami hatáskör, ezért jelenleg azon az állásponton lehet a kedves olvasó, hogy a klímaváltozás a megoldás szempontjából a politikusok felelőssége. Ez azonban nem ilyen egyszerű. Lehet bármennyire elkötelezett egy politikus vagy egy párt a klímaváltozás megállítása érdekében, ha a döntései nyomán a többi szereplő eltapossa. Amennyiben a differenciált hulladékadó nem egyszerre minden államban kerül bevezetésre, úgy az óriáscégek át fogják telepíteni üzleteiket azokba az országokba, ahol még nem került bevezetésre. Ez törvényszerű. Ezen kívül egy ilyen intézkedés a fogyasztók számára is kényelmetlen lenne, hiszen sok általuk kedvelt termék ára az egekbe szökne, ennek ráadásul a munkabérekre is beláthatatlan következményei vannak. A kényelmetlenségek elkerülése érdekében ezért inkább olyan politikusokra szavaznak, akik az ilyen szükséges, de kényelmetlen döntéseket nem hozzák meg.
Látjuk tehát, hogy a megoldás mindhárom említett szereplő, a gyártó, a fogyasztó és az állam részéről is áldozatot igényel. Igaz tehát az a kiindulási felvetés, hogy a polgároknak igyekezniük kell az igényeiket csökkenteni, fel kell vállalniuk a környezetbarát termékek vásárlásával járó kényelmetlenségeket, és amennyiben a gyártók és politikusok ilyen kényelmetlennek tűnő döntéseket hoznak, abban támogatniuk kell őket. De a felelősség nem kizárólagos: az óriáscégeknek fel kell áldozniuk profitjuk egy részét, a politikusoknak pedig fel kell áldozniuk hatalmuk egy részét, miközben meglépik a fent részletezett változásokat. Mert ha mi nem vállaljuk ezeket az áldozatokat, majd a természet fogja.
