Körülbelül egy hete jelent meg az a borzalmas hír, amit azóta több hírportálon is olvashattunk, és ami miatt ezt a cikket ma írom. Az egri Cicuskám nevű macskakávézóban ugyanis orvosi vélemény alapján valószínűleg patkányméreggel mérgezték meg az ott élő cicák egyikét, Némót. A mentett cica három éves volt, egy barátnőm is járt ott, még kép is készült a cicáról, ahogy a vendégek ölében ül és búj hozzájuk. A Macskaárvaház Alapítvány félmillió forintos díjat ajánlott fel a nyomravezetőnek. A tettes azóta sem került elő.
Az ehhez hasonló híreket nem viselem jól. Ilyenkor mindig eszembe jutnak azok a régen hallott vagy olvasott történetek, amiknél valaki hasonló kegyetlenséggel végzett egy állattal vagy “csupán” megpróbálkozott vele. Mielőtt megszülettem, még elterjedt szokás volt – szörnyű ezt leírni, de azt gondolom még mai napig is az lehet egyes településeken – a mamám számára, hogy amikor túl sok kiskutya született, esetleg már nem tudták őket etetni, egyszerűen agyonverték. Teljesen érthető, ha valaki egyszerűen nem képes ellátni egy kutya szükségeit, nagyra becsülöm azokat az embereket, akik ezt maguktól belátják és ezért nem visznek haza egy állatot sem, esetleg elajándékozzák másnak vagy menhelyre adják. Még akkor is, ha tudjuk milyen rossz körülmények uralkodnak egyes menhelyeken. A gond itt mégis a módszerrel van, ami minden szempontból embertelen. Tudom, hogy a nagyszüleink idejében fontosabb szerepeket kapott a kutya, házőrző volt, védte a családot. Ma ennek már nincs akkora jelentősége, így majdhogynem kényelemből, szórakozásból választunk magunk mellé egy kis kedvencet, viszont csupán azért, mert elvesztette jelentőségét egy állat, nem biztos, hogy büntetni kell érte.
Volt egy kutyánk, évekig azt hittem, hogy elkóborolt, hiszen így mondták nekem gyerekkoromban. Később kellett megtudnom, hogy nem így történt. Aztán a másik nagyszüleimnél szinte együtt nőttem fel egy kutyával, elég rossz sorsa volt. Nehéz volt ránéznem is, ha ott jártam, igyekeztem mégis megkönnyíteni az életét, játszottam vele, simogattam, a kis házát otthonosabbá próbáltam tenni, tehát mindent megtettem, amit gyerekként tudtam. Később, bár már homályosak az emlékeim, ezt a kutyát próbálták valakivel a faluból megöletni, ami nem sikerült és a kutya csodával határos módon visszakerült a helyére, mintha mi sem történt volna, aztán kis idő múlva megszökött. Remélem, ez a szökés már igaz, mert biztosra veszem, hogy jobb dolga is lehetett volna nálunk. Szeretném azt gondolni, hogy az ilyen cselekedet az idősebb generációra vall, de nem vagyok teljesen biztos benne, mindig vannak kivételek.
Ezek miatt a régi sebek miatt ma már, fiatal felnőttként, nehezen tudnám elképzelni, hogy legyen egy kiskutyám, bármennyire is tudnám szeretni. Mindig ezek a történetek jutnának eszembe, ahogy rájuk nézek, meg az, hogy talán ezzel kompenzálni is szeretnék valamit, amit a nagyszüleim és az ő szüleik biztosan nem is értenének.
Nem állítom, hogy ők rossz emberek, sőt, azt sem, hogy ne tudnák, hogyan kell megfelelően ellátni egy állatot. Nem vagyok olyan ember sem, aki szerint az állatok fontosabbak az embernél, vagy aki jobban szereti az állatokat, mint az embereket, ez szerintem butaság. Az ilyen gondolkodásmód egyáltalán nem visz előre semmit, pláne nem egy társadalmi diskurzust arról, hogyan is lehetséges az, hogy amíg emberek milliói inkább állatokkal veszik körül magukat, addig a másik fele az emberiségnek így végzi ki őket. Ezek mellett, azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy nem ezek az emberiség legégetőbb kérdései, mégis valami miatt ezek a hírek nálam betalálnak, annyira, hogy nem tudom őket elereszteni.
Egy volt osztálytársam is sokszor mesélte, hogy az ő falujukban a szomszédok próbálkoznak jutalomfalatokba bújtatott méreggel, szögekkel stb. Ez egy időben országszerte ismert cselekvés volt. Rengetegszer mesélte barátnőm is, mennyire félnek és aggódnak olyankor, amikor az egyik kutyájuk valahogy kiszökik a kapun és nem találják őt órákig. Nem a kutya miatt aggódnak, hogy ő tenne valamit, hanem a többi ember miatt. Hogyan is aggódnának a kutyák viselkedéseikért, hiszen őket el kellett vinniük kutyaiskolába megtanulni, hogy ne fogadjanak el ételt idegenektől a kapun keresztül. Ezek a kutyák nem voltak hangosak, nem történt atrocitás velük, mégis valaki elvből vagy talán zsigerből gyűlöli őket, annyira, hogy még pénzt is költ a megölésükre.
Feltehetném azt a hangzatos, teátrális kérdést, miszerint milyen világban is élünk mi? Bár nem várok választ, mert magam sem tudom. Mindig lesznek ilyen emberek, mindig is voltak. Nevezhetném őket betegeknek, őrülteknek, de nem ismerem őket, emiatt pedig nem is tudhatom, hogy igazak-e rájuk ezek a szavak. Azt viszont tudom, hogy az én mamám nem rossz ember, mégis megtette többször is. Nem sokszor beszélünk erről, azóta lehetséges, hogy nem is tesz hasonlót, “kiment a divatból”. Én pedig mégis ilyenkor szembe találom magam a keserűséggel, azzal a kérdéssel, hogy miért jó bárkinek is az, ha eggyel kevesebb cica, kutya vagy éppen papagáj van a világban, miért ez számára a legfontosabb és az egyetlen út ahhoz, hogy ő békességben éljen. Mint majdnem minden emberek közti nézeteltérésnél, vitánál, itt is a felgyülemlett stressz lehet a kiváltó ok, ezt kommunikációval el lehetne kerülni, sokszor mégsem teszik.
Az ünnepek közeledtével nem sikerült egy örömteli cikkre a mostani, amit sajnálok is, szívesebben írok és olvasok is boldogabb témákról, de valamiért ezeket ki kellett adnom magamból. Meg aztán úgy sejtem, rajtam kívül másnak is biztosan vannak ehhez hasonló történetei, amik eddig az emlékei mélyén voltak. A cikkem elején azt írtam, hogy szórakozásból tartunk benti állatokat, ami valljuk be, csak félig igaz. Ma is rengeteg elhatározás kell hozzá, tapasztalat, türelem és biztonságos pénzügyi háttér, ha tökéletesen szeretnénk csinálni, és talán még így sem biztos, hogy mindent jól csinálunk. Mindenesetre én most pedig megyek és megszeretgetem a saját mentett cicámat.
Kép: Betül Balcı képe (Pexel oldalról)
