Ma jött a hír, hogy szeretett tanárunk, osztályfőnökünk F. Tóth Zoltán tragikus hirtelenséggel elhunyt.
Még mindig nem tudom felfogni. Utoljára március közepén láttam őt, mikor pár dolog elintézése miatt be kellett mennem az alma máterembe, a Fazekasba. Akkor még teljesen egészséges és boldog volt. Még pár szóban beszéltünk is, és afelől érdeklődött, hogy mi van velem, és sztorizgattunk egy kicsit.
Mikor kórházba kerültem, lelkesen jött be látogatni hozzám, és mindig érdekelte, hogy éppen hogyan áll a kezelésem. Még akkor is hívott, amikor már hivatalosan nem is volt az osztályfőnököm. Elbeszélésekből tudom, hogy a legtöbb tanítványával úgy törődőtt, mintha a saját gyerekei lettek volna. Ránk, az utolsó osztályára is így tekintett. Mindig megértés volt a szemében, és nyugodtság a hangjában. Most, hogy itt ülök, nagyon sok emlék kavarog a fejemben.
Emlékszem arra, amikor kilencedikben először beszéltem vele hosszabban; a szerencse úgy hozta, hogy az osztályfőnököm lett. Előtte csak elvétve láttam őt, de az mindig feltűnt, hogy széles mosollyal rótta a suli sokszor mogorva folyosóit.
Mindig képes volt izgalmassá tenni a történelemórákat, hol a történeteivel, hol pedig a szóvicceivel. Ezek közül a viccek közül az alábbi mondása vált a kedvencemmé: „Hogy hívják a sugárfertőzött nyuszikat? Paksifüleseknek.”
Sokat mesélt a családjáról, fiatalkori tapasztalatairól. Mindig képes volt egy adott témában olyat mondani, ami elgondolkodtatott.
A társadalmi és politikai látásmódunkat folyamatosan formálta. Nagyon sokat beszéltünk az osztályfőnöki és történelemóra keretein belül a jelenkor eseményeiről. Mindig képes volt párhuzamokat vonni a történelmi korok és események között, ezzel is figyelmeztetett minket arra, hogy ami egyszer megtörtént, az még nem jelenti azt, hogy máskor nem fog. Ő volt az, akivel nyugodtan lehetett vitázni, ha éppen nem értettünk egyet azzal, amit mondott. Nem húzta fel magát. Mindig nyugodtan állt hozzánk, még akkor is, ha éppen hevesen fejtettük ki a véleményünket egy adott témában. Ő a tiszteletet ki akarta érdemelni, és ki is érdemelte. Mindig ott állt mellettünk. Az osztályközösséget aktívan formálta. Ha valakinek bármilyen gondja volt, amellett nem ment el szó nélkül, ezt mi sem támasztja alá jobban, mint az egyik kedves osztálytársam rövid megemlékezése egy nehéz nap történéseiről.
„Mikor bementem a suliba, nem éreztem jól magamat. A tanár úr rögtön megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Ekkor én azt mondtam, hogy semmi gond, csak fáradt vagyok. Nem feszegette a dolgot, én pedig haladtam tovább a nappal. A barátaim sem vették észre, hogy bármi baj lenne, előlük el tudtam rejteni, de a tanár úr egy kicsit később megkérdezte ismét, hogy minden rendben van-e. Ekkor már nem tudtam magamban tartani. Elsírtam magam. Ő ahelyett, hogy eloldalgott volna, mondva, hogy nem az ő dolga, ott maradt velem, és megvigasztalt. Láttam a szemeden, hogy baj van – mondta megértően.”
Látszik,hogy nagyon komolyan vette a pedagógusi szakmát. Még ebben a sokszor embert próbáló oktatási rendszerben is igyekezett nagyon sokat gondoskodni rólunk, fogadott gyerekeiről. Mindig beszélt azokkal, akik gondokkal küzdöttek. Próbálta az emberi oldalát megfogni a problémáknak. Ha valaki éppen rosszabbul teljesített, nem ment el annyival a dolgok mellett, hogy biztos csak lusta. Mindig segített azokon, akiknek éppen szüksége volt rá.
Ilyen ember volt Ő. Jó pedagógus, igazi második apuka. Emléke örökre bennem és bennünk él. Most, hogy leírtam ezeket a sorokat, a könnyeimmel küszködök. Nehéz elhinni, hogy többet nem találkozunk vele. Nehéz elhinni, hogy egy osztálytalálkozón nem lesz, akivel jót mulassunk a közösen eltöltött időkről. Az iskolánk, és az egész ország szegényebb lett egy olyan emberrel, aki mindig a diákokat tartotta szem előtt. Kevés ilyen pedagógus van manapság, aki így képes a diákokhoz állni. Minden pályakezdő és tapasztalt tanárnak szolgálhat élő példaként az osztályfőnökünk hozzáállása a diákokhoz, hiszen az emberség és a tudásátadás vágya mindig ott volt minden tettében. Nehéz lesz őt pótolni, és nehéz lesz feldolgozni, hogy nincs többé.
Kedves tanár úr, remélem, ott fent sem ad majd le a jó kedvéből, remélem, hogy lesznek olyanok, akik jót mulatnak a sokszor fárasztó szóviccein, és lesznek olyanok, akikkel jókat lehet vitázni.
Habár az iskola előtt most nem tudunk gyertyát gyújtani, otthon ezt mindannyian megtesszük, és felcsapjuk a kirándulásokról készült fotókat és az ön által mondott szóvicc gyűjteményünket.
A mélységes gyász az ilyenkor természetes emberi reakció, de emlékezzünk mosolyogva, a viccein elmélázva, hiszen az emlékét így tudjuk leginkább tisztelni.
A szívünkben Ön örökké élni fog. Isten nyugosztalja F. Tóth Zoltánt, a Fazekas talán egyik legemberibb tanárát.
2 hozzászólás