November 20, a gyermekek jogainak világnapja, annak a napnak kéne lennie ahol megünnepeljük, hogy biztonságban nőnek fel a gyerekek, ehelyett globális szinten is elkeserítő a helyzet. Az UNICEF felmérése szerint évente egymilliárd gyermek él át szexuális, fizikai és/vagy érzelmi erőszakot, közel 40 ezren pedig gyilkosság áldozatává is válnak. Sajnos ez nem csak a harmadik világ viszonyaira vonatkozik. Jelenleg hazánkat is kolektiv gyomorgörcs gyötri, mert annyi csontváz került abba a bizonyos szekrénybe, hogy hely híján folyamatosan esnek ki belőle.
„Az ENSZ 1989. november 20-án elfogadott Gyermekjogi Egyezménye összefoglalja azokat a gyermekek életben maradását, fejlődését, védelmét és a társadalomban való részvételét biztosító jogokat, amelyeket minden azt aláíró és ratifikáló államnak biztosítania kell a gyermekek számára.
Az egyezmény egyik legfontosabb alapelve,hogy a szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét vegyék figyelembe elsősorban.”
(Forrás: Inegrált Jogvédelmi Szolgálat)
Magyarország 1991-ben ratifikálta a az egyezményt, tehát elméletben ránk is vonatkoznak ezek a kitételek, a gyakorlat azonban ezzel köszönő viszonyban sincs. A kegyelmi botrány óta sorra derül fény az egyébként sem rózsás gyermekvédelmi és gyermekjogi helyzet még súlyosabb aspektusaira.
Őszintén szólva azt sem tudom hol kezdjek bele, mert ez egy mély és fortyogó mocsár, ami teljesen elnyeli a helyzetükről mit sem tehető gyerekeket.
Szeptember óta mindenki számára világossá vált, hogy nem csak az állami gondozottak és rossz családi környezetben élők vannak kiszolgáltatva a rendszer nemtörődömségének, az újszülött osztályok jelenleg jobban hasonlítanak egy gyermekotthonra mint kórtermek tömegére. Az utóbbi években háromszorosára nőtt a kórházakban hagyott csecsemők száma, jelenleg körülbelül 300 újszülött vár arra, hogy döntenek a sorsáról. Addig is hónapokat töltenek magukra hagyva. Ez idő alatt nem tanulják meg azokat az alapvető fejlődéshez szükséges képességeket mint kortársaik. A többiek otthon ismerkednek a forgással, kúszással, színekkel, formákkal, amíg ők a kórtermekben sírnak kétségbeesve, és még örülhetünk ha sírnak. Ez az egyetlen formája, amivel ki tudják fejezni magukat, azért sírnak, mert még megvan bennük a remény, hogy valaki válaszol a kérésüke, azonban ezek a magukra hagyott kicsik egy idő után feladják és abbahagyják a jelzést. Egy emberi lény, aki még az első születésnapja előtt elveszti minden reményét. Tapasztó Orsi influenszer, mentálhigiénés szakember osztotta meg a közelmúltban azokat a követői tapasztalatokat, miszerint a kórházakban az ott dolgozók és az osztályon fekvők sem foglalkozhatnak ezekkel a babákkal, nehogy megszokja, hogy reagálnak a sírására. Ugyan törvényileg 6 hét után a kicsik elhelyezhetőek lennének nevelőszülőknél, erre jelenleg nincs kapacitás. 12 éves korig kötelező lenne hogy ne intézményekben hanem nevelőcsaládoknál nevelkedjenek. Ennek pszichés okai vannak, az elhagyott csecsemőknél megsérül az az ősbizalom, ami segít nekik a kapcsolódásban és a túlélésben, ez az oka, hogy várják a reakciót amíg sírnak, egy nevelőcsaládnál ez tudna visszaépülni. Viszont a valóság az, hogy eddig 2000 nevelőszülő hiányzott a rendszerből, a helyzet romlásnak indult, a közelmúltban 113 nevelő mondott fel, a kormány által újonnan bevezetett átvilágító eljárás miatt.
Az átvilágítás alapvetően fontos lett volna eddig is nem csak a gyermekotthonokban és nevelőszülőknél, minden olyan intézményben ahol kiskorúakkal foglalkoznak. A megvalósításában hibádzik az eljárás, beszámolók szerint teljesen felesleges és megterhelő lépéseket tesznek feléjük, mint például a szexuális életük és identitásuk feltárása.
Ennek jól megvalósított verziójának fontossága nem elhanyagolható, számos eset került napvilágra, miszerint ezen intézményekben a nevelők, tanárok visszaéltek a helyzetükkel. Szexuálisan, fizikailag és érzelmileg bántalmazott gyerekek tömkelege számolt be az élményeiről és ki tudja még hányan nem mernek vagy nem tudnak segítséget kérni. Az országban a 21 ezer szakellátásban élő gyerek összesen 16 (!!) gyermekjogi képviselőhöz fordulhat, és ha fordulnak is hozzájuk, nem lehetnek biztosak abban, hogy bármi is történni fog az ügyben. De annak sem adnak többet a szavára, aki hagyományos családmodellben nő fel, erre precedens a gyöngyöspatai eset, ahol az igazgató fojtogatott egy diákot, mégsem történt semmi.
A bevezetőben említett kiskorúaknak járó jogok jól láthatóan már el vannak vágva a gyermekágyi időszakban.
Alapvető lenne, hogy a gyerekek tanuljanak a nekik kijáró jogokról, hiszen sokkal kiszolgáltatottabbak mint a felnőttek. Szerintem mind tudunk legalább egy olyan személyt a környezetünkben, akit ért valamiféle atrocitás az iskolapadban eltöltött idő alatt, de nem csak a leterhelt rendszer az egyetlen, ami csendre inti a fiatalokat. Megvan az a monológ ugye, hogy régen minden jobb volt, ezek a mai fiatalok csak a jogaikkal foglalkoznak, jól el kéne őket csak verni. Egy jó időben jó helyen adott pofon csak segít abban, hogy rendes emberré váljon a csemete. Leánykori nevén makarenkói pofon. Nos… ad1: az az egy pofon is okozhat sérülést annak a gyermeknek a pszichés fejlődésében (és zéró tolerancia van érvényben hivatalosan), ad2: ne csodálkozzunk, ha később ő is így akar megoldani majd helyzeteket. A gyerekek nem csak az őket megillető jogokról, de azt sem tudják, ha ők lépnek fel fizikai agresszióval társaikkal szemben, az ugyanúgy bántalmazásnak minősül.
Ezektől a gyerekektől várják, hogy egy élhetőbb jövőt és kellemes nyugdíjas éveket fognak nekik teremteni, mégis úgy próbálják konzerválni a megszokott hibás sémákat bennük, mintha muszáj lenne. Ha abban nő fel valaki, hogy az agresszió a norma, ezt fogja örökíteni. A családon belüli erőszak, sőt gyakran még az intézményi dolgozók abuzív viselkedése is visszavezethető arra, hogy ők is elszenvedték ezeket.
Mikor kezdjük el végre felfogni, hogy a gyerekek is emberek? Az ő szavuk, az ő véleményük is érvényes. Az, hogy most felnőttek ezt teszik a náluk védtelenebbekkel, azért van, mert senki nem hallgatta meg őket, amikor szükségük lett volna rá, és ez a hibás kód tesz tönkre még több életet. Ezt viszont a vezetés feladata lenne koordinálni.
Annak a családbarát vezetésnek, akik arra ösztönöznek, hogy vállaljunk mind gyereket, hogy aztán nézhetjük, ahogy semmibe veszik őket. Ahol nem tesznek egy árva lépést sem azért, hogy az állandó erőszakfonál, ami összeköti a generációkat megszakadjon. Vagy ha ezt jónak látják, legalább legyen épkézláb infrastruktúra arra, ahol elhelyezhetik a gyerekeket. Az anyaotthonokról nem is beszélve, amik szintén azért próbálnak működni, hogy a kicsik biztonságban legyenek, amíg az édesanyjuk összeszedi az élete darabkáit.
A jogok azért vannak, hogy éljünk velük és tiszteletben tartsuk őket. Ha szeretnél többet tudni arról, mit tehetsz a gyermekek biztonsága érdekében, elvégezheted az UNICEF kurzusát a lenti linken, mi is így fogunk tenni, hiszen fontos hogy a felnövő generációk tudják, van kire számitaniuk.
UNICEF kurzus
