A tanári társadalomnak elviekben egy olyan rétegnek kellene lennie, amelynek a fő feladata és célja a diákok fejlesztése, életre való felkészítése. Ahhoz, hogy valaki jó tanárrá válhasson, el (kellene) sajátítania a tanítás módszertani és elméleti részét is. Az egyik nem működik a másik nélkül, a kettő szimbiózisából fejlődnek azok a pedagógusok, akikre a mai napig mosolyogva gondolunk vissza.
Azonban, nem szabad elfelejteni, hogy a tanítás valamilyen szintű hatalommal jár. Hiszen a tanár-diák kapcsolat mindig is egy alá-fölérendelt viszony volt, a magyar oktatási rendszerben ez pedig sokszorosan igaz. A hatalom – legyen az bármekkora -, felelősséggel jár. Ráadásul, Magyarország egy meglehetősen fiatal demokrácia, a Kádár-rendszerben pedig teljesen más rendszerrel dolgoztak a tanárok: az erő módszertanával . Bizony, vannak olyan tanárok akik a szocializmusból átmentett mentalitást hozták magukkal és semmi többet.
Félreértés ne essék, nem áll szándékomban démonizálni a tanárokat, hiszen nem minden pedagógus végzi úgy a munkáját, mint ahogy a cikk további részeiben prezentálni fogom. Azonban, ameddig vannak olyan tanárok, akik ha olyan kedvükben vannak, a lelki, fizikai, verbális, egyesek akár szexuális terrorhoz nyúlnak, addig beszélnünk kell a problémáról. Ez egy akkora volumenű gond, amekkorát nem szabad a szőnyeg alá seperni.
Egy leginkább paranormális események bemutatásával foglalkozó magyar youtuber, Paul Street, osztott meg több mint háromszáz ezres követőtáborával egy videót, melyben egy középiskolás történetet mesél el. Mint kiderül ebből a történetből, Attilának az első gimnáziumát osztályfőnöke miatt kellett elhagynia, aki egy többfrontos háborút vívott saját diákja ellen. Mindezt egyetlen indokból; Attila, ha kellett, kiállt magáért és kimondta a véleményét. Az ilyen tanároknál ez egy olyan bűn, amit egy józan elme számára szinte felfoghatatlan retorzió követ.
Először csak a jegyeit húzta le, majd ezután szépen lassan elkezdte osztálytársait és kollégáit is Attila ellen fordítani. Ráadásul, közben, mentális “hadszíntéren” is erős támadásokba kezdett. Azt próbálta meg elhitetni Attilával, hogy ő az egyetlen reménye az iskolában maradáshoz. Mikor pedig már az összes kezében lévő ütőkártyát kijátszotta és Attila továbbra is talpon volt, egyszerűen csak elintézte hogy ne maradjon választása: vagy iskolát vált, vagy egyszerűen csak kirúgják a rengeteg intő és rossz jegy miatt, amit az osztályfőnöke adott neki. Attila ezután elhagyta az iskolát. Az addig kiépített barátságait és az addig felépített hidakat mind fel kellett égetnie egy darab ember miatt. Egy olyan ember miatt, aki nem bírt túl látni a saját hatalommániáján, és egyetlen céljává azt tűzte ki hogy az ellenszegülő Attilát valamilyen büntetésben részesítse.
Paul Street videója felkapott lett, és nem véletlenül; nincs egyedül. Sokan éltek át ehhez hasonló élményeket akár általános/középiskolában, akár a felsőoktatásban. Tökéletes bizonyíték erre egy Facebook csoport, amely a “Pedagógusok Fenyegető Aurával” néven fut és már több mint 18 ezer tagja van. Az itt fellelhető posztokból kiderül, hogy ez egy igenis kritikus problémája a jelenlegi oktatási rendszernek, vannak a tanári szakmán belül élősködő szörnyek, akik általam csak a “Kommunizmus romjain táncolók” elnevezést kapták.
Bár minden pedagógus különböző, az ebben a rétegben leledző tanárokban sok a közös. Ők annyit érzékeltek a rendszerváltásból, hogy: “Hmm, betiltották a testi fenyítést, még szerencse hogy a gyermekek mentális megtörését nem”, majd erre a pályára álltak át. A fiatal pedagógusok pedig a sikerek reményében betagozódtak, hisz a rendszer a visszaéléseket támogatja. Megalománok, hatalommániásak, és úgy érzik, hogy körölöttük forog az egész tanári kar, az összes diák, de még az igazgatóság is. Minden adandó alkalommal gyalázzák diákjaikat, a tökéletesnél is tökéletesebb munkát várnak el tőlük, és ha ez esetleg nem történik meg, akkor “Majd lehet menni utcaseprőnek, vagy kukásnak fiam/lányom” (nem mintha ezek a szakmák ne lennének tisztességesek).
Ezen tanárok mindenhol ott vannak, akár még az elit iskolákban is. Barátom és harcostársam Békés Gáspár – aki maga is a szerkesztőség része -, a Budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumba járt, ami akkor az ország 3. legjobb gimnáziuma volt, mégis botlott olyan “tanárba”, akit fent bemutattam. Mindegy, hogy városi vagy falusi, elit vagy átlagos, egyházi vagy állami, az ilyen “pedagógusok” bármilyen klímában megélnek, annyi a lényeg hogy ők legyenek a nyeregben.
Merülhet fel jogosan a kérdés: “Lehet ezen tanárok ellen tenni valamit?”, a válasz pedig természetesen igen. A kérdés maga is csak azért kerülhet szóba, mert a diákok nagy része nincsen tisztába az őket megillető jogokkal. Lépésekben kell haladni, először beszélni az osztályfőnökkel (kivéve persze ha ő vele van a probléma), aztán, ha ez nem segít, az igazgatóval, és ha ez sem vezet eredményre, akkor a fenntartóval. Legvégső esetben pedig, a médiához kell fordulni. Ha esetleg az ügy komolyabbra fordul, szigorúan levelezésben.
Sokan félnek ettől, és ez teljes mértékben érthető. Fejlődésben lévő személyiségeknek nem a saját tanáraik ellen kellene napi szinten küzdeniük, azonban be kell vállalni, a saját és mások mentális egészségének érdekében. Dián Ákos, aki szintén állandó írónk, például a gimnáziumában egy szégyenfalat szedetett le a média segítségével, ahol addig a figyelmeztetést kapó diákok nevét írták ki, ezzel törvénytelenül megalázva őket.
Végezetül pedig, azokhoz a diákokhoz szeretnék szólni, akik jelenleg is ilyen tanár/tanárok kezei alatt kell hogy tanuljanak. Nem vagytok egyedül, legalább annyi jogotok van mint bármely más diáknak, embernek. Ne féljetek ezektől a tanároktól, általában a legkisebb rezzenésre is megijednek. Félnek, hiszen tudják, hogy amit tesznek, azért megüthetik a bokájukat. Csak együtt válthatunk rendszert az oktatásban, összefogva sikerülhet!
