(A cikk borítóképét MI segítségével hoztuk létre)
Délibábban gazdag, kánikulával teli időjárással kanyarodunk rá a vénasszonyok nyarára.
A levelek már kezdenek rozsdásodni, de itt-ott még megbújik rajtuk néhány zöld folt.
A beton szinte megolvad. A légkondik lágyan duruzsolnak, míg a lakótelepi tömbök óriási hősugárzóként ontják magukból a meleget.
A kondenzvíz forrva csordogál a járda és az úttest apró hajszálrepedései között, míg a sárgán világító gyep szomjasan terül el az utca túloldalán.
Aki teheti menekül a fülledt forróság elől. Mindössze hárman állnak az árnyékmentes megállóban. A hőségben az idő a szokásosnál is lassabban telik. Szinte érezhető, ahogy komótosan kattog az óra.
A buszra várók között vibrál a levegő. A jobb oldalon toporgó fiatal lány töri meg először a felek között kialakult néma párharcot.
Remegő kezével a vászon táskájából kikotorja a kissé szakadt, és szinte galacsinná formálódott dohányos zacskóját. Egy sor ügyetlenkedés, és néhány dohány gombolyag földre szórása után, enyhe somolygással a száján nyugtázza, hogy egy szép szál cigarettával lett gazdagabb. Jön az ideges keresgélés. Ugyan a cigibe való hamar meglett, de a rituálét beteljesítő gyújtó, valahogy mélyen megbújt valahol. Hosszas, pánikszerű kutatás után érkezett meg a várva-várt teljes megnyugvás, amit a kissé hibás, mégis vakító felső fogsor lángszerű megvillantása követett.
A lány balján egy csapzott hajú, láthatóan ideges, kényszermozgásokban gazdag, egész testében remegő fiatal anyuka áll. Elfehéredett ujjakkal markolja a talán hat éves fia apró kezét. A gyerkőc mélabúsan, a helyzetet teljesen megszokva, üveges tekintettel bámulja, ahogy az egyik szemmagasságba szerelt klímából, egyenletes ütemmel csöpög a víz.
Anyja egy gyors pillantást vet balra majd jobbra, s hirtelen mozdulattal előrántja horpadt cigisdobozát. Neki azonnal meglett a gyújtó. Villámgyors gyakorlott mozdulatokkal helyezi a szájába a végén enyhén csippentett bagót. A két nikotinra egyaránt éhes szereplő másodpercre pontosan együtt gyújta meg a gyors megnyugvást, és a valóságból pár-percre történő kiszállást jelentő szabad jelzést. Együtt szívnak bele, majd egy pillanatra elszáll a feszültség. Mindketten a saját világukban járnak. Érezhető, hogy a törékeny nyugalom most az úr. Hallható a közeli távolból, ahogy egy gépjármű közeledik. Szépen, lágyan megáll a festménybe illő kompozíció előtt. Egy ablakszállító az. A szereplőink alakot öltenek. A lány méz szőke, vállig érő hajával néha pimaszul játszik a gyenge szellő. A frufruját néha belefújja a tengerkék szemébe. Az üvegről arca lágy vonalai néznek vissza rá…
A szinte tökéletes összképet mindössze egy ideges félmosoly zavarja meg.
Bármelyik újság címlapján nézhetne velünk farkasszemet. Bőre elefántcsont fehéren, pergamen vékonysággal simul rá a már-már anorexiás testére.
A fiú enyhén sírásra biggyedő ajakkal néz szembe saját valóságával.
Könnyben úszó, mogyoróbarna szemmel, pisze orral, és balra fésült szőkésbarna hajjal áll anyja fojtó szorításában. Nagyokat nyel. Elege van a dohány csípős, büdös felhőjéből.
Szólni minek?
Hisz anyja már fogantatása előtt, alatt és után is szívta. Anyatejjel és a köldökzsinóron keresztül részesült az egyre növekvő dobozszámból. Szülője feszülten és ijedten néz szembe a festői képpel. Csapzott, zsíros szalmaszínű haja össze-vissza lóg. A szemfehérje enyhén vörös, a pupillája pedig olyan tág, mint egy Bogárhátú lámpája. Tekintete szaporán cikázik mindenfelé. Arca beesett, sebes, egy-két helyen fellelhető egy-egy gennyes kelés.
A testalkata inkább hasonlít egy, a biológia termek hátuljában megbúvó csontvázéhoz, mintsem egy emberéhez, válla enyhén előre görnyed.
A menetrend szerinti, a várost átszelő busz érkezéséig mindössze két perc van hátra.
Az óra ott lüktet mindannyiuk mellkasában. Az ablakszállító lassan, mint hajó a folyón, siklik tovább, teret adva az utazásnak. A távolban feltűnik a kék kígyó, amint tekeredik az élő szoborkompozíció felé. Köhög a motorja, ütött-kopott a kasztnija. Egy erős gázfröccsel érkezik, és tömör szürkés-feketés felhővel borítja be a megálló azúr egét.
A busz hátsó ajtaja hatalmas sziszegéssel nyílik ki.
Egy ébenfekete varjú apró mozdulatokkal ugrál le a betonra, hogy aztán egy nagy mozdulattal tovább repüljön. A fiatal lány kissé imbolyogva közelíti meg a hátsó hármas üléssorral szembeni helyet. Gyorsan odaül, s már dugja is be gépiesen az úthoz elengedhetetlen betétdalok forrását.
Az anya egy ingerült mozdulattal irányítja gyermekét a hátsó hármas ülésekhez. A busz motorja krematóriummá változtatja hátsó boxot.
Míg a busz lágyan ringatózik az aszfalton, fekete füstöt hagyva maga után, a panelekkel és fákkal kevert látótér szürkés-zöldes csíkként mosódik el a jármű körül.
Az idő mintha megfagyott volna. A lány, és vele szemben az anya elvész egymás tekintetében. Meghasad a tér. Egyszerre kezdenek el matatni. Mint egy jól koreografált színházi jelenetben. A lány izzadt, csúszós kezével markol rá egy barna színű gyógyszeres üvegcsére. Szégyentelenül kiráz belőle hét szem kis fehér pirulát.
Fejét enyhén hátradönti. A gyógyszerek, mint a vidám gyerekek a csúszdán, hiba nélkül szállnak alá a garatban. A rövid közjáték után a földre hullik a rakéta teteje.
A kilövési engedélyt megadja a torony, és egy nagy korty után, a nyelőcsőben, mint anya a féltő gyermekét, öleli át a hét, addigra már olvadozó kis pirulát az égetett szesz.
Az anya egy megviselt szatyorral a kezében, abból egy lilás frottír törölközőt kiemelve, szakítja meg görcsös kézszorítását. Óvatosan, aprólékos mozdulatokkal tekeri körbe vele a barkácsboltok alap kellékét, a csavarlazítót. Feje előre bukik.
Hajával, próbálja takarni tettét. Hatalmasat szippant, majd eltorzult arccal bámul bele a fekete örvénybe.
Masszaként változik és mosódik össze a táj. Szétfolyik a valóság.
Az óra mutatói összeakadva gátolják egymást, a szerkezet az utolsókat rúgja.
Döghúsra éhes varjak veszik körbe a tekeredő buszt. Izzadságtól ragadósan próbálok kiszakadni ebből az idővonalból. Meredten nézek a kisfiúra. Rám mosolyog. Kacsint egyet.
A gyomrom akár egy öklömnyi kődarab. Van valami félelmetes ebben a nevetéssé fejlődött mosolyban. Az út egy megállójához értünk.
Én páni félelemben rongyolok ki a krematóriumból, míg a kis kópé még hosszú másodpercekig, hangos hahotázással bámul rám. Majd számukra folytatódik az út, amely tudja az ég hova vezet.
Zavartan és kábán indulok meg. Mintha én szipuztam volna, s mintha én öblítettem volna le azt a hét szép szabályos alakú kis pirulát.
Az útjuk talán sohasem ért véget.
A srác kacagása hasítóan kavarta fel a lelkem álló vizét. A közjáték szereplői többet nem utaztak velem együtt. Szétfolyó, prizmaszerű valóságuk szépen lassan mély álomba ringatta őket. A pirula, a rakéta és a csavarlazító, mint a gondos szülő, vigyázta az üvegként szétrepedt tudatukat.
Külön köszönettel tartozom Deák Péter „Pepének” amiért értékes megjegyzéseivel segítette ennek az írásnak a megszületését.
