A valós eseményeken alapuló bűnügyi történetek az elmúlt időben hatalmas népszerűségnek örvendenek. Tele van velük a Youtube, Tik-Tok és a különböző streaming platformok. De miért ilyen népszerűek? Ennek járunk most utána, miközben ezen cikk egy gyónás is Nektek, mert e sorok írása közben is egy true crime videó zúg a háttérben, már szinte megszokásként.
Előzmények
Gyilkosságokról szóló mítoszok, történetek egészen az ókortól az emberi élet részei. Számos történet szól a bosszúálló istenekről, harcos titánokról és a bűnükért megátkozott kirekesztettekről, melyek minden kultúrában jelen voltak. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a Biblia megírásának folyamata, nem kevésbé véres eseményekkel. Ezt 1450-től már nyomtatásban is megszerezhették a szerencsésebbek.
A középkorban ahogy teret nyert a kereszténység, más megvilágításban, de még mindig központi kérdés volt a halál, a bűnösség és a túlvilági élet. Minél nagyobb bűnöket követett el valaki életében, annál kegyetlenebb büntetésre számíthatott a túlvilágon. Olvashatunk erről Boccaccio Dekameronjában, ahol az élet és a halál körforgásáról, vagy talán az egyik leghíresebb műben Dante, Isteni színjátékában.
Később számos szépirodalmi alkotásban találkozhatunk gyilkossággal és halállal, mint például Voltaire, Zadig című műve, amit a krimi egyik előfutárának is tekinthetünk. Természetesen ezek a szépirodalmi írások, már egy jelentősebb közönséghez elértek, ahogy egyre nagyobb szerepet kapott az iskoláztatás.
A krimi, mint fikciós bűnügyekkel foglalkozó műfaj, a 19. századtól van jelen, legyen hála érte a nagyszerű Edgar Allan Poe-nak, akit a detektívregények atyjának tekintünk. Ezt követően számos kiemelkedő író is magáévá tette ezt a vonalat. Csak hogy a legismertebbekből mazsolázzunk; Sir Arthur Connan Doyle, Aghata Christie vagy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij. Ezek a művek hatalmas népszerűségre tettek szert és olvassák őket a mai napig. A halál mint az élet nagy misztikuma ellenben le lett butítva egy szaftos, izgalmas történetre, aminek úgy érezhetjük mi is részesei vagyunk.
Ahogyan beléptek a háztartásokba a televíziók, természetesen megjelentek az első bűnügyi sorozatok. Már a hőskorban is találkozhatunk detetktívtörténetekkel. Az első ilyen műsor 1938-ban készült, ami egyébként Guinness rekordként is számon van tartva, mint első telecrime. Szépen lassan egyre inkább beszivárogtak a műsorlisták kínálatába. Az ‘50-es években is már számos lehetőség közül lehetett választani, mint a Boston Blackie, 21 Beacon Street vagy a Johnny Staccato. Magyarországon ezekről a sorozatokról keveset hallottunk, nálunk később lettek ismeretek a Kojakkel, Columboval, Derrickkel és társaikkal.
A mai felhozatalhoz képest ezek könnyed limonádék voltak. Míg nagyszüleink és szüleink csak ezekhez fértek hozzá, az X, Y és Z generáció már jóval véresebb kontentet kapott a TV-ből és az internetről. Pédául: Gyilkos Elmék, CSI, Dr. Csont illetve megjelent a true crime is a Discovery kínálatából, az Investigation Discovery csatornán, ahol napi 24 órában közvetítenek megtörtént gyilkosságokat. Már bármikor láthatunk bomló tetemeket és véres tetthelyet, amikor csak akarunk. Így jutunk el napjainkig, ahol már annyira magasra emelkedett az ingerküszöbünk, hogy nem mindig elégszünk meg egy fiktív történettel, valódi esetekre van szükségünk a borzongáshoz. A Youtube-on és a Netflixen pedig hemzsegnek a valós esetek, részletekkel és brutalitással.
A true crime pszichológiája
Most tegyünk egy rövid kitekintést a múltba, 1895-be, mikor Auguste és Louis Lumière először levetítették a híres vonatos snittjüket. Állítólag az első vetítésen a nézők fejvesztve rohantak ki a teremből, mivel azt hitték valóban feléjük tart. Azt hogy ez a legenda igaz e vagy sem, mindenki döntse el maga. Az viszont biztos, hogy társadalmunk ingerküszöbe a mostaninál alacsonyabban volt a szórakoztatóipar és az információbefogadás tekintetében. Ahogyan kezdett felgyorsulni a világunk, úgy emelkedett egyre magasabbra ez a határ. 2023-ban a napi rutinunk része a social media végeérhetetlen passzív scrollozása. Folyamatosan új behatásokra van szükségünk, képtelenek vagyunk állandó új ingerek nélkül létezni. A görgetés megszakítása hosszabb időre gyakran FOMO-t (fear of missing out) eredményezhet a felhasználóknál, ami szorongással és rossz közérzettel jár. Az ezzel járó gyors információszerzés okán, gyakran már egy háromperces Tik-Tok videót is képtelenek vagyunk végignézni.
Jól látszik tehát, hogy az ingerelhetőségünket szinte a végletekig kitoltuk. Nem csoda tehát, hogy egy hagyományos laza krimi nem köt le bennünket, ahogy adatokból, impulzusokból egyre többre van szükségünk, e téren is durvábbra vágyunk.
Fontos megjegyezni azonban, hogy nem ez az egyetlen oka a valós bűnügyek népszerűségének. Több más tényező is közrejátszik abban, hogy rajongunk a true crime-ért.
Természetünkből fakad, hogy vonzódunk ezekhez a dolgokhoz, vadászó őseink napjainak szerves része volt a gyilkolás és erőszak, mondhatni a génjeikben van. Olyan ez, mint a katasztrófaturizmus, ha történik egy karambol, általában mindannyian szemügyre vesszük az eseményt.
Ezenkívül, hajt minket a kíváncsiság az elkövető indítékaival kapcsolatban, a körülményekre vonatkozóan és, hogy jobban megértsük az elme és az ösztönök működését; hiszen máshol nem találkozunk ilyen tapasztalattal. Esetlegesen felkészítjük magunkat, mi mit tennénk hasonló helyzetben, és amíg elfogyasztjuk a napi true crime adagunkat adrenalin szabadul fel a testünkben miközben próbálunk rájönni, ki volt a tettes, ez könnyen függőséghez vezet. Olyan ez, mintha extrém sportolnánk a kanapén, az adrenalinlöket ugyanúgy jelen van, csak egy zacskó chips tarságasában.
Káros a true crime?
Egy pontig teljesen rendben van, ha fogyasztjuk a műfajt, hiszen érdekes, szövevényes és segít megismerni a szereplők gondolkodását. Így betekintést nyerhetünk a bűnelkövetés és az áldozati lét pszichológiájába. Ezek még hasznosak is lehetnek, akár felfedezni másban egy hasonló motívumot vagy saját magunkban észrevenni egyet.
A probléma ott kezdődik, mikor más már nem köt le minket, folyamatosan keressük a vadabbnál vadabb eseteket és napunk jelentős hányadában foglalkozunk a videókban/sorozatokban látottak felkutatásával, miközben önjelölt nyomozót játszunk. Egyszóval, ha kezd ez válni a legfőbb élvezeti faktorrá. Illetve találkoztam már szélsőséges esetekkel, mikor piedesztálra emelnek egy-egy gyilkost, „kiemelkedő” teljesítménye miatt. Szóval ha Charles Manson a kedvenc zenészed, H. H. Holmes-t tartod a legjobb építésznek és Ted Bundy-t életed be nem teljesült szerelmének, ideje hogy tarts egy kis szünetet és megnézd a Harry és Sally-t, úgy háromszor minimum.
Ha arra lennénk predesztinálva, hogy időnk nagy részét a bűnelkövetés világának szenteljük, az ebben mozgó szakembereknek sem lenne szüksége rendszeres pszichológiai felmérésre.
Ezeken kívül még felmerül a kérdés, mennyire etikus, egy (vagy több) személy halálán élvezkednünk. Hiába vezérli a nyilatkozó érintetteket a (remélhetőleg) legjobb szándék, hogy mások elkerülhessenek hasonló eseteket, mi nézők az otthonunkban szórakozásként fogyasztjuk el. Amivel bizonyos értelemben meggyalázzuk az áldozatot. Szerintem Te, kedves olvasó sem szeretnéd, ha a halálod valakinek az átlag kedd esti kikapcsolódása és napi adrenalindózisa lenne.
Összegezve tehát egészen ambivalens konklúziót tudunk levonni. Egyrészről a true crime, mint lehetőség, az elkövetők/áldozatok elméjének feltérképezésére egy alkalmas eszköz tud lenni. Illetve tanulhatunk belőle arról, hogyan reagáljunk veszélyhelyzetben. Ellenben morálisan magamat is megkérdőjelezem, mikor egy hús-vér ember halála a felüdülés egy szürke hétköznapon. Mint mindenben, itt is azon van a lényeg, hogy ne essünk túlzásba ezen műfaj befogadásával.
