Az írás a norker.substack.com oldalon jelent meg.
Piknikbe fulladó forradalmak, elveszett célok és egyre halványuló harag – erről fog szólni ez az írás. Tudom, hogy a következő sorok megosztóak lesznek, hiszen a mai magyar tüntetések valós hatékonyságának kérdését nem lehet kesztyűs kézzel feszegetni. Lesznek, akik bólogatnak, és lesznek, akik homlokegyenest mást gondolnak és ez így van rendjén, amíg képesek vagyunk meghallgatni egymás érveit. Mielőtt azonban rátérnék arra, hogy miért látom a jelenlegi demonstrációkat inkább erőtlenné váló összejöveteleknek, és mit üzen nekünk 2006 árnyéka, engedjetek meg egy rövid szociálpszichológiai kitérőt a tömegviselkedés természetéről.
A tüntetés ugyanis, lecsupaszítva, valami ellen vagy valami mellett való kollektív felszólalás. Leon Festinger híres, 1954-es társas összehasonlítás elmélete szerint az embereknek elemi szükségük van arra, hogy saját véleményeiket és képességeiket másokhoz mérve értékeljék. Különösen vonzódunk azokhoz, akik hasonlítanak ránk, így a közös álláspont nemcsak megerősít, de szinte észrevétlenül egy „csordába” terel minket. És itt a „csorda” szót a lehető legjobb értelemben használom: az azonosulás, az összetartozás melegítő érzését jelképezi. De mi történik, ha a csorda ugyan összejön, de a közös morgáson túl nincs egyértelmű vezérfonal, vagy a cél elérése helyett megelégszik a közös legelészéssel?
Az utóbbi időkben nem volt hiány tüntetésekből. Láthattuk a Pride mellett, vagy éppen a sajtószabadságért aggódók gyülekezését, a tiltakozások színes, ámde kérészéletűnek tűnő kavalkádja zajlott a szemünk előtt.
És akkor most, egy éles vágással, ugorjunk vissza 2006-ba. Az őszödi beszéd kiszivárgása és az azt követő, erőszakba torkolló zavargások tagadhatatlanul mély legitimitási válságba taszították az akkori Gyurcsány-kormányt. Ezek az események, mint egy jól irányzott löket, hozzájárultak a Fidesz 2010-es, elsöprő győzelméhez. Persze, a kép ennél árnyaltabb. A Fidesz nem volt rest a zavarosban halászni, sőt, tudatosan építkezett az eseményekre, azokat saját politikai malmára hajtva. A zavargások eszkalálódása, a közmédia egyoldalú interpretációi, nevezzük nevén: propagandája pedig tovább fűtötték a politikai megosztottságot. Ez a polarizált, elbizonytalanodott közegben a „rend és erő” ígéretével kampányoló Fidesznek kész ajándék volt.
Na, de vissza napjaink valóságába! Időről időre történik egy-egy vérlázító esemény, ami elegendő szikrát ad ahhoz, hogy az emberek az utcára vonuljanak. Felhangzanak a már-már rituális „Nem hagyjuk!” és „Elegünk van!” szólamok, majd a kezdeti lendület után a tömeg nagy része hazaszállingózik, mint jólnevelt vendégek egy lagzi után, ahol a vőlegény elfelejtett megjelenni. Néhányan ott maradnak, kialakul egyfajta sajátos, mondhatni „afterparty” hangulat. A JBL hangszórókból áradó langyos elektronika adja a talpalávalót, fiatalok ülnek az úttesten, jókedvűen diskurálnak, majd ahogy fogy az energia és a hozott elemózsia, lassan mindenki hazatér. Az eredmény? Egy újabb pipa a „demokratikus véleménynyilvánítás” rubrikában, és másnap minden folytatódik ugyanúgy.
Túlzó általánosítás lenne? Sajnos, ha végignézzük az elmúlt évek tüntetéseinek mérlegét, kevés kivételt találunk. És itt érkezünk el a probléma gyökeréhez: a hatásosság kínzó kérdéséhez.
Egy olyan, betonbiztosnak tűnő hatalommal szemben, amely a kritikát leperegni hagyja magáról, a békés, ámde céltalan kiállás egyszerűen hatástalan. Nevetnek rajta, vagy ami még rosszabb, észre sem veszik. Meglapulnak, csendben maradnak, kivárják, amíg a vihar elül, majd az élet megy tovább. Esetleg, ha nagyon muszáj, bedobnak egy újabb, csillogó gumicsontot a közbeszédbe, és máris elterelődött a figyelem az eredeti felháborodás tárgyáról. Eközben a kormánypárt valószínűleg a karmelita büfében koccintanak egyet az újabb, ingyenes közönségtalálkozóra, amit a „demokrácia ünnepeként” könyvelnek el.
És hogy miért volt annyira fontos a 2006-os kitérő? Pontosan ezért! Mert 2006 nem egy vasárnapi matiné volt. Az akkori, sokszor erőszakos tüntetéssorozatnak brutális hírértéke volt. Az akkori kormány hibát hibára halmozott (a rendőri túlkapások, a katasztrofális kommunikáció), és ezzel gyakorlatilag aranytálcán kínálta fel a lehetőséget a következő politikai erő számára. Az események brutalitása, a társadalmi feszültség tapinthatóvá válása olyan folyamatokat indított el, amelyek hosszú távon meghatározták az ország sorsát.
De mit hiányolok én a mai tüntetésekből? Miért érzem őket egyre inkább súlytalannak? Azt a fajta elemi dühöt, azt a mérhetetlen csalódást, azt a szinte már fizikai fájdalmat okozó reménytelenséget, ami arra készteti az embereket, hogy ne csak kimenjenek, hanem ott is maradjanak, és addig ne tágítsanak, amíg valódi változást nem érnek el. Ez a fajta tűz, ez a sziklaszilárd elszántság hiányzik. Nincs valódi, összetartó, egy célért küzdő tömeg. Csak az elégedetlenség időről időre fellobbanó, szeszélyes tábortüze van, ami látványos ugyan, de hamar kialszik, ahelyett, hogy valódi, mindent elemésztő futótűzzé válna. Konkrét, mindenki által elfogadott cél nincs, tartós eredmény nincs, csak az adott pillanat hevülete, ami másnapra már csak egy halvány emlék.
A 2006-os tömegnek, minden ellentmondásossága ellenére, volt egy kristálytiszta, bár sokak által vitatott célja: takarodjon a kormány! Oké, ez akkor és ott nem jött össze maradéktalanul, egészen 2010-ig kellett várni a teljes váltásra (bár Gyurcsány Ferenc később lemondott, tehát részleges sikert elértek). De ami ennél is fontosabb: az események brutalitása, a társadalmi megrázkódtatás olyan párbeszédet – vagy inkább kiáltványt – eredményezett, ami a változás iránti vágy elemi erejével söpörte el a régi garnitúrát, egy olyan korban, amikor a médiatér még nem volt ennyire központosítottan hangszerelve.
Ezt a fajta elsöprő erőt én ma nem látom. Látok ugyan elégedetlen tömegeket, érzékelem a változás iránti mély vágyat, csak az eszközökkel, a jelenlegi tiltakozási formákkal nem értek egyet. És mielőtt bárki félreértené: nem Molotov-koktélos utcabálra vagy városrombolásra buzdítok. Hanem arra a fajta sziklaszilárd elszántságra, arra a céltudatos, kitartó kiállásra, amely nem elégszik meg egy vasárnap délutáni skandálással, hanem addig gyakorol nyomást, amíg annak kézzelfogható eredménye nem lesz.
Azt akarod, hogy mondjon le a jelenlegi kormány? Hogy valódi, rendszerszintű változás történjen? Akkor ne csak egy-egy szimptóma – legyen az a sajtószabadság állapota, egy környezetvédelmi ügy, vagy bármilyen más fontos részletkérdés – ellen emeld fel a hangod! Ha a végső cél a rendszer megváltoztatása, akkor a célkeresztbe magát a rendszert kell helyezni, és minden cselekedetet ennek kell alárendelni.
Mert amikor egy közös, mélyről jövő akarat, a düh, a csalódottság és a változás iránti olthatatlan szomjúság elegye egyetlen, elsöprő erővé egyesül, na, akkor fog megremegni a hatalom lába alatt a bársonyszék. Akkor lesz a tömegnek olyan súlya, amit nem lehet egy vállrándítással elintézni.
És mielőtt bárki nekem esne: minden tiszteletem azoké, akik kimennek, akik nem fotelforradalmárok, hanem áldoznak az idejükből, energiájukból, és hangot adnak a véleményüknek. Hisznek valamiben, csalódottak, és ezt ki is merik mondani. Nem ők a hibásak azért, hogy nincs egységes, elsöprő erejű tömeg. A felelősség inkább a karmestereké, a szervezőké, akik mintha elfelejtették volna a partitúrát, vagy direkt egy altatódalt vezényelnek egy forradalmi szimfónia helyett.
Minden tiszteletem Hadházy Ákosé, aki fáradhatatlanul küzd, de lássuk be, szimpatikus szélmalomharca a jelenlegi hatalommal szemben inkább egy Dávid és Góliát történet szelídebb verziója, ahol Góliátnak esze ágában sincs komolyan venni Dávidot. Kitiltják, megbüntetik, a folyosón pedig jót nevetnek rajta. Amíg a szervezett kiállások inkább egy hétvégi piknikre emlékeztetnek, addig az emberek jelentős része – köztük én is – értelmetlennek tartja a puszta részvételt.
Magyar Péter pedig, úgy tűnik, más stratégiát követ. Egyelőre nem hívja tömegesen utcára az embereket, és ez valószínűleg tudatos döntés. Talán ezt a kártyát egy valóban kritikus pillanatra tartogatja, például egy esetleges választási csalás vagy más, a rendszer alapjait megrengető esemény esetére. Logikus, érthető lépés egy hosszabb távra tervező politikustól.
Így áll össze tehát a kép, hogy miért érzem én személy szerint a jelenlegi formájában a tüntetéseken való részvételt inkább egyfajta társadalmi placebónak, mint valós változást kikényszerítő erőnek. Lehet, hogy tévedek. De amíg a harag csak pislákol, a célok ködbe vesznek, és a tömeg ereje szétforgácsolódik, addig a pikniktakarók maradnak, a változás pedig várat magára.
