Az idei közös lányos nyaralás után 1 hónap csend következett a baráti körben. Nem találkoztunk egymással, mindenkinek a megszokott rutinban teltek a napjai. A nyár még mindig tartott, de mi mégsem beszéltünk igazán. A közös Messenger csoportunk haldoklott, egy-két viccesebbnek ítélt videót osztottunk meg egymással, de ki lehetett jelenteni, hogy az uborkaszezon nálunk is beköszöntött. Dolgozni jártam, elnéztem egy számomra érdekes kiállítás megnyitójára, hazautaztam látogatóba, éltem a napok megszokott komfortjában. Nem igazán adtam én sem életjelet magamról, valami mégis furcsa volt. Szabadnak éreztem magamat a barátnőim nélkül, és nem értettem miért.
Bűntudatom volt amiatt, hogy így érzek, hogy sokkal felszabadultabban működöm, mint akár az előbb említett nyaraláson. Nem igazán kerestük egymást, nekem pedig jó volt így. Be kellett látnom magamnak, hogy nem hiányzott egyikőjük sem. De ez miért lehet?
Jelenleg a húszas éveim kellős közepén járok, és ez pontosan egy olyan életszakasz, amikor egyszerre érzem azt, hogy már tudnom kéne, mit akarok és merre tartok, valamint, hogy bőven van még idő ezen dolgok kitalálására is. Ez az a kor, amikor már tudatosabban válogatjuk meg azt, hogy kit engedünk be az életünkbe, párkapcsolati és barát szinten egyaránt. Tisztában vagyunk a vágyainkkal, van egy kialakult értékrendünk, tudjuk mik azok a dolgok, amiket hosszú távon kevésbé tudunk tolerálni, mint korábban.
Ahogy a minket körbevevő környezet, úgy belső világunk is gyorsan változik, azonban ezt nem mindenki tudja lekövetni. Több oka lehet annak, hogy lemorzsolódnak rólunk szeretett barátaink. Lehet a háttérben egy költözködés, munkahely váltás vagy akár egy új párkapcsolat megjelenése is. De mi történik akkor, ha ezek közül egyik sem igaz ránk, hiszen minden a napok megszokott komfortjában telt, csak az érzéseink változtak meg? Mi van akkor, ha ez valójában senkinek sem a hibája? A barátságok szerves részét képezik a személyiségünk fejlődésének is, és teljesen normális az, ha a folyamat részeként elérkezik egy olyan pont, ahol a történet véget ér. Nincs jó vagy rossz oldal, csak eltérő életutak.
Lehet, hogy a régi barátainkkal szervezett találkozó már valóban nem tölt fel, idegeskedünk az apróságokon, a beszélgetések dinamikája már nem olyan, mint korábban. Egy ideig igyekszünk ápolni ezeket a kapcsolatokat, megpróbáljuk megjavítani, de van, hogy eljön az a pont, amikor őszintének kell lennünk magunk felé, és be kell látnunk, hogy a legjobb megoldás az elengedés. Nincs valójában bevált recept arra, hogy hogyan is kell zajlania ennek a folyamatnak. Megtörténhet ez egy csendes eltávolodás, egy személyes beszélgetés vagy őszinte üzenet formájában is, de van olyan is, hogy egyik napról a másikra szakítjuk meg a kapcsolatot. Ez mind szituáció- és személyiségfüggő.
Bár valóban nem egy vidám dolog elengedni valakit, azonban ezt az eltávolodást tekinthetjük valami új kezdetének is. Teret adhatunk új embereknek, több időt tudunk fordítani olyan dolgokra, amik jobban érdekelnek, akár karrier, akár hobbi szinten. Tudatosabban mozoghatunk a világban és válogathatjuk meg azt, hogy kit engedünk közel vagy kit engedünk el.
Eleinte nehezen éltem meg azt, amikor felismertem magamban, hogy kinőttem/túlnőttem a barátaimon. Elfogadtam, hogy ez egy természetes dolog. Nem szerethetek én sem mindent örökre, az pedig nagyon ritka, hogy valami egy életen át elkísérjen. A gyerekkori legjobb barátnőmről is akkoriban azt éreztem, hogy sosem választhat el minket semmi. Jelenleg nem beszélünk már, de akkoriban ezt elképzelhetetlennek tartottam volna. Ő is és én is találtunk más barátokat.
Valami ilyesmiről is szólnak a húszas évek.
