Élet a hátországban: egy ukrán fiatal élményei a háborús időszakból

Oszd meg!


  1. Kérlek mutatkozz be!

Anélia (Анеля) vagyok, 20 éves, Vinnicja (Вінниця) városában születtem és nőttem fel, Ukrajna középső részén. Két éve vettek fel egyetemre, azóta Kijevben lakom és itt tanulok politológiát a Taras Shevchenko egyetemen. A háború kitörése után visszaköltöztem Vinnicjába, de előtte Kijevben tartózkodtam nap mint nap.

  1. Mit csináltál épp február 24-én, amikor Oroszország megindította Ukrajna lerohanását, miképp jöttél rá arra, hogy az országod háborúban áll, és mi volt az első reakciód?

Február 24-én épp Kijevben voltam a kollégiumomban. Reggel 5 órakor egy hangos kopogásra keltem. Először azt hittem, csak a szomszédok hülyéskednek, de aztán kiderült, hogy az egyik barátom próbált felkelteni, hogy elmondja, megkezdődött a háború. Először lesokkolt a hír. Megnéztük a híreket és mindenhol ugyanaz az üzenet fogadott: elindult. Teljesen összezavarodtam, nem tudtam mihez kezdjek. Felhívtam a szüleimet, anyukám vette fel a telefont, akit felkeltettem álmából. Amikor elmondtam neki, hogy megkezdődött a háború, először nem akart hinni nekem, azt mondja feküdjek vissza. Természetesen nem tudtam visszaaludni, ezért megbeszéltük, hogy hazautazok Vinnicjába az első vonattal. Reggel 6 óra lehetett és az ukrán vasúti társaság weboldala nem töltött már be a túlterheltség miatt, mivel emberek százai próbáltak egyszerre jegyet venni, másodpercek alatt megteltek a vonathelyek. Sikerült az esti vonatra az egyik legutolsó helyet megszereznem, előtte már minden elkelt. Észlelhető volt az embereken a pánik — soha nem láttam még ehhez hasonlót. Mindenki összecsomagolt és menekülni próbált a fővárosból, mert úgy gondoltuk, ez jelenleg az egyik legveszélyesebb hely egész Ukrajnában.

Senki nem gondolta, hogy ilyen hosszú ideig fog tartani a háború, én magam is azt hittem, hogy pár nap múlva visszatérhetek Kijevbe. Ehhez képest majdnem fél évbe telt mire újra itt lehettem. Nehezen emlékszem vissza erre a napra. Ez volt az első, hogy meghallottuk a légvédelmi szirénákat, a robbanásokat. Aznap minden ukrán élete gyökeresen megváltozott.

  1. A háború megindulását úgy említetted meg, hogy „elkezdődött”. Ez azt jelenti, hogy számítottál rá korábban, hogy ez megtörténhet?

Persze, tudtuk, hogy nemsokára elindulhat a háború. Már hónapokkal előtte a hírekben hallottunk róla. Az angol média már jóval korábban beszámolt róla, hogy orosz csapatok állomásoznak a határainkon és heteken belül megtámadhatnak minket. Három különböző napon vártuk főleg az oroszok támadását: február 16-án,  20-án, és  22-én. Miután egyik napon sem kezdődött meg az invázió, azt gondoltuk, csak ijesztegetni próbálnak minket. Nem értettük mit akarnak, hittünk benne, hogy békésen élhetünk tovább, de két nap múlva megkezdődött a háború. Nem mondhatom, hogy rendesen fel lettem volna rá készülve, de azt gondoltam, hogy megkezdődhet.

  1. Milyen tapasztalatod volt a kijevi vasútállomáson, fel tudtál szállni rendesen a vonatra?

A vonaton nem volt probléma, volt helyem, de nagyon sokan voltak jegy nélkül, nekik a folyosó közepén kellett leülniük. Soha nem tapasztaltam még ilyet. Egy órával a vonat indulása előtt érkeztünk meg a vasútállomásra, ezért inkább a metróállomáson várakoztunk, mert ott nagyobb biztonságban éreztük magunkat. Voltak olyan emberek, akik már reggel 6 óra ott ücsörögtek. Egy férfi odajött hozzánk és megkérdezte, mi a helyzet a felszínen. Nagyon furcsa érzés volt, mintha valami horrorfilmben lettem volna.

  1. Mielőtt elhagytad volna Kijevet, láttál az első napon bármiféle pusztítást?

Nem, még azelőtt otthagytam a várost, hogy az első rakéták kárt tettek volna az épületekben. Vinnicjában azonban már a kezdetektől láttam hasonlót, mert az első nap lebombázták a várost. A repteret is érték találatok, de teljesen szétrombolt családi házakat is láttam a környéken. Voltak olyan esetek is, hogy a ház helyén csak egy hatalmas kráter maradt. Nehéz az elején felfogni, hogy ez a valóság, de pár hónap után hozzászokik az ember. Most már nem hat meg annyira, ha elpusztult házakról látok képeket, de az elején teljesen új volt még ez az egész.

  1. Említetted, hogy azt vártad, hogy pár nap vagy hét múlva visszatérhetsz Kijevbe. A háború kezdetekor mit gondoltál, milyen végeredménye lesz a harcoknak?

Azt hittem, hogy egy héten belül vége lesz a háborúnak és sikerülni fog kirúgni az orosz megszállókat a Donbassz régióból. Fogalmam sem volt, hogy a harc kiterjedhet Szumi (Суми), Harkiv (Харків), vagy a Kijevet övező területekre. A háború elnyúlása számomra sokkoló hatású volt, muszáj volt rájönnöm, hogy nem lesz olyan hamar vége, mint ahogy azt gondoltam.

  1. Már a háború első napján lehetett hallani olyan híreket, hogy Kijev mellett a hosztomeli repteret átvették orosz ejtőernyősök, majd rohamosan megindultak a főváros felé az orosz csapatok. Nem féltél, hogy Kijev a háború kezdetét követően 1-2 héten belül orosz kézre kerülhet?

Reménykedtem, hogy Kijev nem fog elesni. Tudtuk, hogy háború lesz és hittünk abban, hogy a katonaságunk elég erős ahhoz, hogy felnőjön a kihíváshoz, de természetesen voltak bennem kételyek, hogy mi lesz akkor, ha beveszik az oroszok. Vinnicja nem helyezkedik túl távol Kijevtől, csupán 3 óra vonattal, ezért biztos, ami biztos, felkészültem. Megtömtem egy bőröndöt a legfontosabb dolgaimmal és készen álltunk arra az esetre, ha menekülnünk kellene. Moldova felé vettük volna az irányt, mert ez a legközelebbi biztonságos hely a városom közelében. Kijev tényleges elesése esetén , beszálltam volna apám autójába (nincs jogosítványom, de ez nem állított volna meg), magammal hoztam volna a testvéreimet, a macskámat, és megindultunk volna a határ felé.

  1. Hogyan hatott a háború te és családod hétköznapi életére, mennyiben változott meg?

A háború kezdete óta folyamatosan Vinnicjában tartózkodom. A frontvonal szerencsére messze van tőlünk, de biztonságosnak nem mondanám a várost. Az első napokban minden légvédelmi sziréna meghallása után lefutottunk a pincébe, de ott nagyon hideg volt a tél miatt, ezért mostanság inkább a ház legbiztonságosabb szobájában tartózkodunk amikor bekapcsolódnak a szirénák. Minden ablakunkat beragasztottuk, hogy amennyiben a környéken robbanások történnének, az üvegszilánkok ne vágjanak meg minket. Megpróbáltuk egy viszonylagosan biztonságos hellyé átalakítani a házunkat.

Úgy látom, a háború erősen hatott a családtagjaim mentális egészségére. Mindannyian komolyabbak és kevésbé vidámak lettünk. Lehetetlenség visszatérnünk a régi kerékvágásba, amíg támadás alatt áll az otthonunk és ártatlan emberek ezrei halnap meg naponta. Az első pár hónapban hamis légvédelmi sziréna szindrómától szenvedtem, ami azt jelenti, hogy akkor is hallottam a sziréna hangját, amikor nem történt semmi. Nem tudtam rendesen se zuhanyozni, se aludni miatta. Folyton készenlétben hagytam egy teljesen bepakolt bőröndöt és egy feltöltött telefont, amennyiben muszáj lenne menekülni.

Idővel megszoktam az új körülményeket és könnyebb lett az egész, de még most sem érzem magam teljes biztonságban. A családom és én megtanultuk jobban értékelni a közösen töltött időnket, jobban vigyázunk egymásra, mert egyikőnk sem tudja hol és mikor fog robbanni a következő rakéta. Ezért fontos, hogy jó kapcsolatot ápolj a szeretteiddel — mert bármelyik nap életed utolsója lehet.

  1. Vinnicján belül mekkora mértékű háborús pusztítást tapasztaltál a saját szemeddel?

Az én városom nem sérült meg olyan mértékben, mint az olyan háborút látott települések, mint Kijev, Szumi vagy Harkiv. Van egy barátom Ohtirkából (Охтирка), ott majdnem minden ház elpusztult, az övé is, csak a házuk fele maradt meg. Nálunk kb. csak 10 házat pusztítottak el. Július közepén rakétatámadás érte Vinnicját, amely eltalált egy egészségügyi központot, egy parkolót, egy irodát, és egy szórakoztató központot is. Az én otthonom nem tapasztalt olyan mértékű fájdalmat és pusztítást, mint más ukrán városok.

Kijevben láttam saját szememmel pár épületet, amelyeket nem sikerült teljesen lerombolni, de kirobbantottak belőle nagyjából 20 lakásnyi területet. Jelenleg próbálják helyreállítani és megjavítani. Láttam egy kórházat is, amely nem lett teljesen szétrombolva, de kívülről be lehetett látni a folyosókra és a szobákba a hiányzó falrészek miatt.

  1. Vannak olyan barátaid, akik közelebb élnek a frontvonalhoz, vagy akár a megszállt területeken? Nekik mi a tapasztalatuk?

Igen, van néhány barátom, akik éltek megszállás alatt. Az egyik jelenleg is ebben a szituációban van, hiszen Mariupolban (Маріу́поль) lakik. Úgy döntött, hogy ő ott marad, már egy hónapja nem sikerült vele beszélnem, szóval nem tudom, mi lehet vele. Egy másik barátom a kijevi régióból származik, a fehérorosz határ melletti területről. Pár hónapig megszállás alatt volt a városa, ez idő alatt az orosz katonák betörtek a házukba. Leellenőrizték mindenki telefonját, hogy van-e bármi kapcsolatuk az ukrán hadsereghez, az apukáját pedig elhurcolták, hogy egy „bizalmas beszélgetést” folytassanak vele. Amikor hazatért, az arcán sérülések látszódtak, a fejét is majdnem betörték. Ráfogták, hogy kapcsolatban áll az ukrán katonasággal, de bizonyítani tudta, hogy ő nem tud semmiről, ezért hazaengedték.

  1.  Neked van olyan barátod vagy családtagod, aki az ukrán kormánynak vagy hadseregnek dolgozik?

Az apukám tagja az ukrán katonai erőknek, a vinnicjai reptéren teljesít szolgálatot. A háború első napján lett besorozva. Kapott egy hívást, hogy minden tisztnek meg kell jelennie a legközelebbi katonai támaszponton. Már a háború előtt is a katonaságban szolgált, ez a munkája.

  1. Ahogy említetted, a háború alatt is főleg Ukrajnában tartózkodtál és egyelőre nem tervezed elhagyni az országot. Miért döntöttél így, miért nem menekültél el te is a háború elől nyugatra, mint több más millió ukrán?

Sokat gondolkodtam rajta, de nem akartam itthagyni a családomat. Ahogy említettem, apukám a katonaságban szolgál, anyukám sem hagyhatta itt a munkáját és a nagyszüleinket is el kell látnia, akik fizikailag nem képesek elhagyni az otthonukat. Van két húgom is, akik anyukánk nélkül sehova sem mennének. Ezért úgy döntöttünk, hogy ameddig viszonylag biztonságot az itthon maradás, addig nem megyünk sehova. A másik indok amiért nem hagytam el az országot, az az, hogy megértem Ukrajna jelenlegi gazdasági állapotát és hogy milyen fontos azt támogatni. Ha mindenki elmenne, annak katasztrofális követkeményei lennének. Itt kell maradnunk és segítenünk kell a katonáinknak, amennyire csak lehetséges. Ezen kívül nem tudnék azzal a bűntudattal élni, hogy otthagytam a hazámat egy ilyen nehéz időszakban. Ez furcsán hangozhat, de sok menekült érez így.

  1. Mit gondolsz azokról az ukránokról, akik úgy döntöttek, hogy elmenekülnek a háború elől?

Amennyiben a háború által legsúlyosabban érintett régiókból származnak (Donbassz, Harkiv, Mariupol), ez esetben természetesen nem volt más választásuk. Biztonságos helyet kellett keresniük, mert a saját otthonuk földi pokollá változott. Az ország nyugati részéből származók esetében nem igazán értem, miért döntöttek úgy, hogy elhagyják Ukrajnát, mert ezek a területek aránylag biztonságosak, de hát ez az ő dolguk. A háború első hónapjában kétfajta ukránt lehetett megkülönböztetni. Azt, aki úgy döntött, hogy marad, és azt, aki úgy döntött, hogy elmegy. Az itt maradók panaszkodtak, hogy azokat, akik elmenekültek, nem is érdekli az ország sorsa, nem akarják segíteni azt, csupán egy indok kellett nekik, hogy nyugatra mehessenek, de idővel megértettük, hogy ez egy rossz hozzáállás és nem fog segíteni a győzelem elérésében. Most már nem érdekli a társadalmat, hogy ki hogyan cselekszik, mindenki önmaga hozza meg azt a döntést, hogy hogyan szeretné megvédeni önmagát és a szeretteit.

  1. Neked van olyan barátod vagy családtagod, aki nyugatra menekült?

Igen, elég sok van. A barátaim nagyjából fele menekült lett, a háború kezdete óta nem láttam őket. A legjobb barátnőm jelenleg Csehországban él és ott is tervez maradni a háború vége után is, mert úgy érzi ott rátalált önmagára. Teljesen megértem a döntését, szerintem ez teljesen oké. Természetesen nekünk, akik maradtak, mindez elég nehéz. Gyökeresen megváltozott az életünk, elvesztettük a barátainkat, szeretteinket. A háború előtt egy városban laktunk, egy lakónegyedben, mostanra ők Lengyelországban, Csehországban, vagy valahol máshol élnek. Még mindig tartom a kapcsolatot a külföldön tartózkodó barátaimmal, de nem beszélünk olyan gyakorisággal, mint régen. Megváltoztak az érdeklődési köreink és számomra is nehezebbé vált a kikapcsolódás. Ők nem éltek át öt hónapnyi háborút és nem értik milyen nehéz itt a lét, se azt a rengeteg problémát, amit a háború okoz a hétköznapi életben.

 

  1. Úgy gondolod, hogy a háború megváltoztatott téged és a személyiséged?

Mindenképp. Felerősödött bennem a hazaszeretet érzése, nem vagyok olyan vidám, mint régen, csöndesebbé és gondolkodóbbá váltam. Jobban szeretek egyedül vagy a családommal időt tölteni, mint elmenni bárhová.

  1. Mit gondolsz a háború jelenlegi helyzetéről? Szerinted hogyan, és mikor lesz vége?

Be kell vallanom őszintén, hogy csodálom a saját katonaságunkat és teljes szívemből utálom az orosz hadsereget. Megmutatták, hogy nem lehet velük tárgyalni, mert megszegnek minden egyezményt, normát, és törvényt. Úgy gondolom, hogy Oroszország egy terrorista állam, nem érdekli őket a civil lakosság, közben pedig a propagandájuk az áldozatot próbálja agresszorként beállítani. Nem tudom megsaccolni, mikor is jöhet el a háború vége, mindannyian reménykedünk, hogy minél hamarabb. Teljes szívemből hiszem, hogy győzni fogunk és sikerülni fog minden megszállt területet visszaszerezni és végre vége lesz ennek az egésznek. Ez azonban nem mostanában lesz – talán inkább következő télen, legalábbis a hírekben ezt mondják.

  1. Neked mi számít győzelemnek? Csak a február 24-e óta megszállt területek felszabadítása, vagy a 2014-ben orosz kézre került régiók visszahódítása is benne van?

A február 24-én megkezdődött orosz agresszió következtében elfoglalt területek felszabadítása csupán az első lépés. A végső cél az, hogy minden orosz megszállás alatt lévő földet visszahódítsunk, beleértve a Donbasszt és a Krím-félszigetet is. Nem tudom megjósolni, hogy ez mikor fog megtörténni. Ha csak a donbasszi régió visszafoglalását vesszük figyelembe, az is nagyon sok katona életébe fog kerülni, nemhogy a Krím visszavétele.

  1. A háború kezdete óta a nemzetközi közösség is aktívan kinyilvánította a véleményét a témában. A legtöbb nyugati állam nyilvánosan magára vállalta, hogy támogatják Ukrajnát és elítélik az orosz agressziót, illetve az EU már hét szankciós csomagot dolgozott ki és fogadott el az orosz háborús kapacitások csökkentésének érdekében. Mit gondolsz a nemzetközi közösség reakciójára a háborút illetően, illetve szerinted Ukrajna megkapja-e a megfelelő mértékű támogatást nyugati szövetségeseitől?

Lehetetlen erről egy teljesen pozitív véleményt alkotnom. A nemzetközi közösség próbál segíteni nekünk, de elég lehet-e ez a segítség, amikor nap mint nap ukrán civilek tömegeit gyilkolják le az orosz katonák? Egyértelműen nem. Gondolok itt most az Amnesty Internationalt övező hírekre, arra, hogy Oroszország még mindig része az ENSZ Biztonsági Tanácsának, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt csendes passzivitására az olenivkai börtönmészárlást illetően. Olyan az egész,mintha a nemzetközi közösség nem akarná látni és megérteni, hogy min megy keresztül jelenleg a hazám. Több szolidaritást szeretnék látni a partnereink oldaláról az Ukrajnának nyújtott segélyek terén. Az egész világ retteg a háborútól, de mi már ebben élünk hónapok óta. Nem gondolom azt, hogy a jelenlegi segítség elégnek bizonyulhat a győzelem eléréséhez.

  1. Sok szkeptikus szerint Ukrajna fegyverekkel való felfokozott ellátása több és nagyobb háborúhoz vezethet, illetve elképzelhetően ahhoz is, hogy Oroszország NATO országokra is kiterjeszti az agresszióját, ezzel elindítva a harmadik világháborút. Mit gondolsz ezekről az elképzelésekről?

Az Orosz Föderáció egy terrorista állam. Ha a szövetségeseink ellátnának minket a megfelelő fegyverekkel, az hatással lenne Oroszország tevékenységére. Az a céljuk, hogy elfoglalják az egész országunkat és külföldi segítség nélkül ez sikerülne is nekik. Azonban fontos észben tartani, hogy amennyiben ez megtörténik, nem fognak megállni a mi határaink mentén. Utánunk ugyanez megtörténhet Lengyelországban, Litvániában, Lettországban, Észtországban stb. Ki tudja hol terveznek megállni, vagy hogy egyáltalán terveznek-e? Jelenleg mi alkotjuk az ütközőzónát és ha a partnereink nem akarják saját otthonaikban megtapasztalni a háború pusztítását, akkor jobb, ha segítenek nekünk mihamarabb megállítani az oroszokat.

  1. Magyarország azon államok közé tartozik, akik retorikájukban kevésbé tűnnek úgy, hogy feltétlenül támogatnák Ukrajnát ebben a háborúban. Mit hallottál Magyarország szerepéről a konfliktusban, és mi a véleményed róla?

Sajnálattal látom, hogy Magyarország továbbra is folytatja Orbán Viktor populista és Európa-ellenes politikáját. Számtalanszor voltunk tanúi annak, ahogy Magyarország tevékenysége, vagy annak hiánya hátráltatta az Ukrajnának nyújtott segítség mértékét. A magyar kormány a Kreml vonzáskörébe tartozik, illetve a Magyarországon terjesztett propaganda gyakran hasonlít stílusában arra, amivel Oroszországban is agitálnak.

  1. Magyarország is befogadott több százezer ukrán menekültet a háború kezdete után, erről mit gondolsz?

Ezzel kapcsolatban van egy személyes sztorim. A barátom anyukája és nővére Csehországba menekültek a háború elől, de először Magyarországon tartózkodtak. Budapesten kerestek pár napra szállást, de az árak eléggé magasak voltak és amikor az emberek meghallották, hogy Ukrajnából jöttek, nem akarták nekik kiadni az albérletüket. Nem értem mi állhatott emögött, de emiatt tovább kellett menniük, ezért vannak most Csehországban. Ez csak egy eset, de nem mutat túl jó tendenciát.

  1. A magyar kormány mindig azzal védi magát, hogy eddig minden szankciós csomagot megszavaztak, ezért értetlenkednek mindig a döntéshozók, hogy miért kritizálják folyamatosan Magyarországot. Szerinted mi lehet ennek az oka?

Én sem értem az egészet. A magyar kormány cselekedeti eléggé furcsák és vitatottak. Néha úgy tűnik, hogy segítenek nekünk és a mi oldalunkon állnak, a következő nap viszont Orbán egy olyan beszédet mond, amiben arra ösztönöz minket, hogy adjuk oda országunk egy részét az oroszoknak. Ez a retorika egyáltalán nem segít rajtunk…

  1.  Hogy látod jelenleg mind a saját, mind hazád jövőjét, illetve a helyed ezen belül?

Nehéz megválaszolnom ezt a kérdést. Úgy érzem, nem én irányítom már teljes mértékben az életem, eléggé komplikált előre tervezni háború alatt. Felettébb bizonytalan vagyok a jövőmmel kapcsolatban, de hiszek benne, hogy sikerülni fog visszaszerezni minden megszállt területet, megoldást találni az ország belső problémáira (amiből van elég) és felnevelni egy olyan újabb generációt, akik megértik majd, hogy milyen fontos szeretni és megvédeni a hazádat és a demokratikus értékeket. Remélem azt is, hogy nemsokára csatlakozni tudunk  az EU-hoz. A jó hír, hogy többé már nem megosztó probléma az oroszbarát attitűd az országunkon belül, mert a putyini Oroszország által elkövetett terrorcselekmények után már senki nem látja őket szívesen.

  1. Köszönöm szépen az interjút, hogy elmesélted nekünk az élményeidet. Van még bármi, amit meg szeretnél osztani az olvasókkal?

Csak annyit szeretnék mondani, hogy mindig ellenőrizd le a feléd áramló információk forrásait, mert ilyen nehéz időkben bonyolult lehet rátalálni az igazságra, de annál fontosabb. Teljesen mindegy, mennyire próbálnak minket elválasztani, együtt kell maradnunk a győzelem érdekében. Az ukránok őszintén hálásak mindenkinek, akik segítenek a szabadságért, a hazánkért, és ami annál is fontosabb, a békés Európáért folytatott harcunkban.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.