Hirdetések

Oszd meg!


Nádasi Balázs vendégszerzőnk írása

Curtis LeMay kivételével mindenki Curtis LeMay légi marsallnak tulajdonítja azt a mondást, hogy „vissza fogjuk őket bombázni a kőkorszakba!” (azt viszont biztosan ő mondta, hogy vadászgéppel repülni jó móka, de a bombázó számít igazán). A sokcsillagos tábornok annak a híve volt, hogy érdemes minél több emberiség elleni bűncselekményt elkövetni, hiszen így annál több ártatlan életet sikerülhet megmenteni. A tábornok bombáztatta le a japán városokat, és változtatta többek között Tokiót is lángtengerré a második világháború utolsó évében. A véleménye szerint az atombomba már sokkal emberségesebb, mert sokkal rövidebb idő alatt éri el ugyanazt a hatást, és így legalább az a pár százezer, millió ember jóval kevesebb ideig szenved. Kardoskodott amellett, hogy a nukleáris fegyverek a légierő arzenáljába kerüljenek, hiszen az elnök csak a főparancsnok, a katonai műveleteket már a tábornokok irányítják. Egyike volt azoknak, akiket Truman elnök „forrófejű alezredes”-nek nevezett, és akik miatt magához vonta a nukleáris fegyverek feletti rendelkezés jogát.

Ez a történet arról fog szólni, hogy hogyan nem tört ki a nukleáris világháború, noha 1945. augusztus 6-tól (a Hirosimára ledobott atombomba idejétől) 1949. augusztus 29-ig (amikor a Szovjetunió is sikeres tesztet hajtott végre) egyedül az Egyesült Államoknak volt nukleáris bombája, azaz, stratégiai erőfölény birtokában voltak, mégsem éltek vele.

„Halállá lettem, világok pusztítójává”,

idézte az atombomba egyik atyja, Robert Oppenheimer a hindu Bhagavad-gítából az azóta ikonikussá lett sorokat még a tesztrobbantás napján, a nevadai Los Alamosban, 1945. július 16-án. „Tudtuk, hogy a világ már sohasem lesz azzá, ami volt. Voltak, akik nevettek, voltak, akik sírtak, ám legtöbbünk némán nézte a pusztítást”, idézte fel az aznapi eseményeket később. A világ megváltozott: az emberiség képessé lett elpusztítani saját magát. Egy nukleáris robbantás ugyanis nem csak a célpontot söpri el a föld felszínéről: a nukleáris szennyezés az emberek élettereit is elpusztíthatja. Ez az ún. „nukleáris tél” fogalma, melyet Carl Sagan írt le: tömeges nukleáris robbantások után ugyanis a felszálló pernye, hamu, füst akár több évre is beboríthatja az egész földkerekséget, így a Nap sugarai nem érik el a földfelszínt; egyszerre jön szárazság és a hatalmas, akár 15 fokos lehűlés, a növényi, állati és végeredményben az emberi élet pusztulása. A viking legendák Ragnarökje: az istenek alkonya. Amikor minden elpusztul. 1945-ben megérkeztünk az atomkorszakba, és elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor már komoly veszélyt jelentett az emberiség saját magára és az ismert világra. Bár a tesztrobbantás után Szilárd Leó egy petíciót fogalmazott meg Truman elnök felé, melyhez több tudóstársa is csatlakozott, hogy ne dobják le az atombombát, csak értesítsék a japánokat arról, hogy a hadsereg rendelkezésére áll ez a bomba – hátha önmagában ez akkora elrettentő erővel bír, hogy a japán hadvezetés leteszi a fegyvert –, ám Truman elnök parancsot adott a fegyverek bevetésére. 1945. augusztus 6-án az amerikai hadsereg légi parancsnokságának (ekkor még nem volt külön légierő) egyik gépe ledobta tehát Hirosima városára az atombombát. Három nappal később, augusztus 9-én Nagaszaki is atomtámadás célpontja lett, ezután pedig a japánok kapituláltak. Kétszázezer ember veszett oda szinte percek alatt, ám az amerikai vezérkarban fellélegeztek: legalább ennyien, ha nem többen, menekültek meg azzal, hogy a harcok véget értek. A japán kapituláció után mondta az amerikai újságíró-legenda, Erward R. Murrow, hogy soha ilyen bizonytalanok és félelemmel teltek még nem voltak a győztesek a katonai győzelem után.

„Stratégiai bombázás, ha mi csináljuk, terrorbombázás, ha az ellenség”

Az atombomba a hagyományos „stratégiai bombázást” váltotta fel, azt az embert, állatot, épületeket és zsigereket pusztító emberiség elleni bűncselekényt, amelyet a 22-es csapdájában olyan jól megírt Joseph Heller. Yossarian már a könyv kétharmadánál elveszíti eszét; tehát már nem kéri leszerelését, beleőrül mindabba, amit ők maguk művelnek, és amin ő maga keresztülmegy. Ép ésszel ugyanis nehezen védhető ez az úgynevezett „stratégiai bombázás”: ha azt mondták volna a háború kezdetekor egy szárazföldi haderőnek, hogy pusztítsa el az ellenfél gyárait, vasútvonalait, raktárait, hídjait, de nem számít, ha több tízezer civil áldozat is van, nem számít, ha a történelmi városrészek, a műemlékek azokkal együtt pusztulnak, sőt, még az se számít, ha az összes létező lövedék célt téveszt, és kizárólag polgári áldozatok vannak (azaz, ha gyár és laktanya helyett nem baj, ha szöcskék, ökrök, tornyok, szelíd tanyák, és a dolgáért remegő dolgozó lesz a célpont), akkor kizárólag az ókor és középkor véreskezű hadvezérei, Assurbanipál, Iulius Caesar, Dzsingisz Kán vagy Tamerlán juthat eszünkbe: XX. századi politikus vagy tábornok ilyet nem mondhat. A stratégiai bombázás viszont ez volt: először nem tudták garantálni a polgári lakosság sérületlenségét, utána meg már eleve a polgári lakosság volt a célpont. A bombák találati pontossága még a nappali bombázások idején sem volt biztos, amint pedig átálltak a háború elején a németek, később a szövetségesek az éjjeli bombázásra, beismerték, hogy nem számít a küldetés sikere, mert onnantól kezdve a terror-bombázás volt maga a küldetés. Hol voltak már azok az idők, amikor még az első világháború idején Woodrow Wilson tiltakozó jegyzéket adott ki amiatt, mert a németek egy kétfedeles repülőből, kézzel kioldva és élesítve, minibombákat dobtak Párizsra! A világháború elejének erkölcsei és a végének erkölcsei nem voltak ugyanazok.

A világháború végére a totális, mindent elpusztító öldöklés maradt csak csupán. A japánok öngyilkos-akciókat vezettek az amerikaiak ellen, utolsó emberig küzdöttek, ahogy a németek, szovjetek is saját embereiket nem kímélve harcoltak. De az angol-amerikai haderő sem volt sokkal különb: a londoni csatát „megtorlandó”, a „Gomorra” fedőnevű hadművelet, mely Hamburg bombázását jelentette, nyolc napnyi és hét éjszakányi bombázást jelentett 1943-ban. Nagyjából 58 ezer halott, 180 ezer sérült, elpusztított város maradt utána. Egy túlélő írta: a végére olyan sok tűzfészek volt a városban, annyira nagy volt a hőfok, hogy megolvadt az aszfalt, az emberek lába beleragadt, elestek, a kezük is a forró, égető aszfaltba süppedt, ordítottak, miközben hámlott le a bőrük, a húsuk. Másokra ráolvadt a gázmaszkjuk. Hasonló volt Drezda bombázása 1945-ben, amelyet még Churchill is terror-bombázásnak minősített, és melyet Kurt Vonnegut írt meg. Vagy a japán városok bombázása: Tokió bombázásakor még a levegő is égett, végtag-darabok estek az égből egy-egy bomba becsapódása után, kezek, lábak, torzók, férfiak és nők, gyerekek és idősek darabjai hulltak az égből. Curtis LeMay mindezzel tisztában volt, ezért tartotta emberségesebbnek az atomcsapást.

Hogy háborús bűn volt-e ez, egyenesen népirtás? A győztesek írják a történelmet. Ettől még egyértelmű, hogy nem csak a nácik követtek el háborús bűncselekményeket. A háború után viszont ismét a „civil erkölcsök” léptek életbe a mindent elpusztítani akaró „háborús erkölcsök” helyett.

Atomtudósok az atomháború ellen

Véget ért tehát a második világháború, Németországot megsemmisítették, darabokra szaggatták a győztesek, akik azonnal egymás ellenségei lettek. Bár Churchill még nem mondta el fultoni beszédét, de mind az amerikai, mind a szovjet katonai stratégák tudták, hogy mostantól kezdve ők állnak egymással szemben, és hogy az előny az amerikaiaknál van. A katonai hadvezetés elkezdte kidolgozni azokat a terveket, hogy hogyan lehetne megelőző csapást mérni a Szovjetunióra, kidolgozták a korlátozott csapás terveit (20 városra 20 atombomba), mindenképp készültek a háborúra, melyben az atomfegyvereknek komoly szerepet szántak. Ahogy véget ért a világháború, elkezdődött egy másik típusú szembenállás.

A világtörténelem során nem biztos, hogy sok olyan hadvezér lett volna, amelyik egy ilyen stratégiai előnyt nem vált be taktikai előnyért cserébe, azaz, nem mér megelőző csapást az ellenségre.

A világ szerencséjére viszont az atomfegyverek felett nem egy hadvezér, hanem egy civil politikus rendelkezett, ráadásul a minimum őrült Teller Ede kivételével mindazok a tudósok, akik annak idején a nácik ellen az atomfegyver kifejlesztését sürgették, a háború után már az atomenergia békés felhasználása mellett érveltek. Oppenheimer kijelentette, hogy nem fognak tovább dolgozni újabb fegyvereken, mert úgy érzik, hogy vér tapad a kezükhöz (amire Truman cinikusan elővett egy zsebkendőt, és odaadta a fizikusnak, hogy abba törölje meg). Megalakult az Atomtudósok Közlönye (Bulletin of Atomic Scientists), mely felállította a Végítélet Óráját; megalakult az Atomtudósok Sürgősségi Bizottsága, akik a Szilárd-petíció alapján ellenezték az atomenergia hadi célú, ám támogatták annak békés célú felhasználását, ahogy állami ügynökségként megalakult az Egyesült Államok Atomenergia Bizottsága 1946-ban, amelyik átvette a nukleáris kutatások feletti irányítást és az atombombák feletti rendelkezést a hadseregtől. Ugyanazok a tudósok (Teller kivételével), akik létrehozták az atombombát, minden erejükkel azon voltak, hogy megakadályozzák a harmadik bomba ledobását.

Szerencséjük is volt, ugyanis Leslie Groves dandártábornok is, aki a Manhatten-project katonai irányítója volt, arról tájékoztatta az elnököt, hogy még nagyjából húsz évnyi előnyük van a szovjetek előtt, azaz úgy vélték, hogy 1965-ig a Szovjetunió nem lesz képes az atombomba kifejlesztésére. Így aztán, bár a tábornoki kar az azonnali, megelőző jellegű háborúskodás mellett érvelt („Mi értelme a költségvetésünk 98 százalékát erre költeni, ha aztán nem fogjuk használni?” mondta Kenneth Claiborne Royall, a legutolsó hadügyminiszter), az elnök, aki az atombomba létezéséről sem tudott négy hónappal annak ledobása előtt (mivel Roosevelt 1945. április 12-i halálával lett alelnökből elnökké), a civil tudósoknak adott igazat, úgy vélte, hogy bőven van idő kidolgozni a fegyverhasználati rendszabályokat az atombombát illetően.

Itt mutatkozik meg, hogy mennyire jó az, hogy egy demokráciában megosztva van a hatalom és a felelősség, és hogy a legfőbb katonai parancsnok egy civil.

Viszont pont ezzel megváltozott az egész elnöki hivatal is. Eddig Amerika elnöke egy volt a világ vezető politikusai közül; most pedig ő lett „a világ legnagyobb hatalmú embere”, és azóta is ez az állandó jelzője az amerikai elnöknek. Gyakorlatilag a világ urává lett – az atom-monopólium pár évnyi idejére egészen biztosan. Az alapító atyák még az automata fegyverekre sem voltak felkészülve, az atombombára meg egyáltalán nem, amikor a külpolitika irányítását az elnöki hatalom részévé tették.

A nyugati világban elkezdődött tehát a publikus vita arról, hogy mi legyen az atomfegyverekkel (miközben nem publikusan a vezérkar természetesen a háborúra készült, már csak azért is, mert ez a dolga). Bár a tudósok többségében azok korlátozása mellett voltak, az angol filozófus, Bertrand Russell, az angol parlamentben, a Lordok házában, nyíltan amellett érvelt, hogy most kell az Egyesült Államoknak megtámadnia a Szovjetuniót, le kell bombáznia a városait, hogy aztán egy új világbirodalom vezetőjeként a romokból új világrendet építsen, amire, úgy vélte, 500 év elég is lesz. Hogy hogyan tudott ilyen megoldás eszébe jutni, amelyik, még saját becslése szerint is, 500 évre a sötétségbe taszította volna vissza a civilizációt, érthetetlen. Az általa felvázolt totális pusztítás azt az Einsteintől származtatott mondást juttathatja eszünkbe, miszerint, „Nem tudom, mivel fogják megvívni a harmadik világháborút, de a negyediket kőbaltákkal.” A hadvezetés közben továbbra is megelőző csapásokkal számolt, fel sem merült bennük, hogy az amerikai-szovjet szembenállás békés módon rendezhető; a légierő még 1951-ben is olyan tervet készített, mely során megelőző csapásként rövid idő alatt 500 atomtöltetet juttatnak célba, szórják meg ezzel a szovjet illetve szovjetek által megszállt városokat. Talán Budapestet is. (Russell javára legyen mondva, hogy 1955-ben már tíz tudóstársával közösen adott ki nyilatkozatot, azzal a felütéssel, hogy: „Azzal az őszinte reménnyel fordulok most a kormányokhoz, hogy talán biztosítják állampolgáraik túlélését.”)

A Truman-doktrína

Az biztos, hogy Truman ideje alatt teljesen megváltozott Amerika külpolitikája. Bár a világháborús legénységi állományt békeidőben alaposan lecsökkentette, szorgalmazta „a világ csendőre”-szerep betöltését: a Truman-doktrína arról szól ugyanis, hogy a kommunizmus terjedését sehol sem fogják engedni, minden országban, ahol a kommunizmus felütné a fejét, a demokratikus erőket fogják támogatni. Az atomfegyvereknek itt is szerepe volt: maga Truman 1946 márciusában az atomfegyverek két napon belüli bevetését helyezte kilátásba Andrej Gromikonak, ha a szovjetek továbbra sem tartják be a korábbi megegyezést, és nem vonják vissza erőiket Észak-Iránból. Visszavonták.

A befelé forduló, 30-as évekbeli Amerikából Truman elnöki ideje alatt egy militarizált állam alakult ki a világháborút követően: 1947. szeptember 18-án megalakították a Központi Hírszerző Ügynökséget (a CIA-t), ugyanezen a napon hozták létre a Védelmi Minisztériumot a korábbi Hadügyminésztériumból és Tengerészeti Minisztériumból; ekkor alapították meg a harmadik fegyvernemet, a Légierőt, benne a „Stratégiai Légvédelmi Parancsnokság”-gal, melynek egyetlen feladata az volt, hogy háború esetén atombombákat szórjon az ellenségre, és így, ezzel az elrettentő erővel biztosítsa a békét – az 1946-ban hadrendbe állított B-36-os bombázó neve is ez volt: a „Peacemaker”, azaz, a „Békehozó”. Az elv szerint ugyanis senki sem fog háborút kezdeményezni, ha biztosak lehetnek abban, hogy az számukra totális megsemmisüléssel ér véget, a hírszerző ügynökségek jelentősége pedig ilyen helyzetben felértékelődik: az ellenség terveit fontos előre ismerni. Hol van már ez attól, amikor az 1930-as években a későbbi hadügyminiszter, akkori külügyminiszter, Henry L. Stimson még úgy nyilatkozott, hogy nem hallgatják le a japán diplomaták üzeneteit, mert úriember nem tesz ilyet!

Bár voltak nemzetközi szinten is próbálkozások az atomfegyverek korlátozását illetően, de alapvetően a kész helyzetet elfogadta minden szereplő: az Egyesült Államoknak van atombombája, a többieknek (még) nincs. (Az Egyesült Államok 1946-ban azzal a javaslattal élt az ENSZ felé, hogy hozzanak létre egy szervezetet, amelyik a világ összes országában ellenőrizni fogja, hogy senki se tehessen szert atomfegyver-előállító képességre, és amikorra ez a szervezet meggyőződött arról, hogy ténylegesen senki se lesz erre képes, az Egyesült Államok el fogja a saját atomtölteteit pusztítani; node erre Sztálin azt mondta, madárnak nézik, és nem egyezett bele ebbe.) Sztálin nem félt attól, hogy be fogják ellene vetni az atomtölteteket, mert bízott a Vörös Hadsereg hatalmas erejében (ekkoriban legalább háromszor akkora volt, mint az amerikai hadsereg), és tudta, hogy az amerikaiaknak legfeljebb tucatnyi bombájuk van, ami kevés lenne a Szovjetunió elpusztításához. Truman viszont a legnagyobb elrettentő erőnek mondta a nukleáris fegyverek meglétét. Bízott abban, hogy a monopólium megmarad. Ez lett volna a „Pax Atomica.”

Aztán 1949-ben az oroszoknak is lett atombombájuk.

Truman az atomtudósok tanácsát kérte, hogy van-e értelme kifejleszteni az atomfegyverek következő nemzedékét, a Teller Ede által szorgalmazott termonukleáris, azaz hidrogénbombát. Oppenheimerék amellett érveltek, hogy amíg az ember nem változik előnyére, addig nem szabad. Teller pont ellenkezőleg érvelt; ő már a Manhattan-project idején is azonnal termonukleáris hidrogén-bombát akart készíteni, nem elégedett meg a sima uránium-bombával. Hogy mennyivel több, másabb egy hidrogénbomba egy uránium-bombához képest, ahhoz elég azt tudnunk, hogy előbbit csak az utóbbival lehet működésbe hozni – ahhoz, hogy a hidrogén-bomba fúziós láncreakciója beinduljon, előbb egy fissziós folyamatot kell elindítani. Teller megszállottan követelte a hidrogénbomba létrehozását; Oppenheimert pedig személyében is támadta (később Oppenheimer ellen Joseph McCarthy szenátor vizsgálatot is indított, majd Oppenheimert felmentették pozíciójából – egy nappal az előtt, hogy szerződése amúgy is lejárt volna). Teller persze a világbéke nevében hozta volna el a világra leselkedő legnagyobb veszélyt: hite szerint akkora pusztulás várható a hidrogénbomba bevetése után, hogy attól tartózkodni fog minden kormány.

Truman elnöknek persze más tanácsadói is voltak, akik egyöntetűen a hidrogénbomba kifejlesztése mellett foglaltak állást. Állításuk szerint, ha egy amerikai elnökről kiderülne, hogy lehetett volna esélye egy stratégiai fontosságú fegyver kifejlesztésére, de nem élt vele, arra biztos, hogy minumum az amerikai nép megvetése járt volna osztályrészül. Truman végül 1950. január 31-én szabad jelzést adott a termonukleáris bomba kifejlesztésének, egyúttal pár hónappal később a NSC-68-as nemzetbiztonsági iratban megtriplázta a hagyományos fegyverekre fordítandó összeget. Truman érvelése ugyanis az volt, hogy amennyiben csak a nukleáris elrettentő erőre hagyatkoznak, akkor azzal kivívják maguk ellen a sorsot: az ellenségeik tudni fogják, hogy nincs más a tarsolyukban, és remélhetik, hogy nem fogják azt bevetni.

A nukleáris kártya kijátszása után ugyanis nincs visszaút.

Joggal bízhatott abban az ellenség, érvelt Truman, hogy az amerikaiak nem fognak merni nukleáris bombát bevetni egy kevésbé jelentős konfliktusban, ha pedig nincs más bevethető eszköz a katonai fegyvertárban, azaz, csak két lehetőség van, a semmittevés és a teljes, totális, nukleáris háború, akkor azt lehet vélelmezni, hogy nem fognak ehhez nyúlni. Így aztán tovább fejlesztették a hadsereg minden fegyvernemét.

Háború Koreában

1950. június 24-én késő este Dean Acheson külügyminiszter felhívta az elnököt. „Elnök úr, borzalmas híreim vannak. Az északiak megtámadták Dél-Koreát.” Truman elnököt fejbe kólintotta a hír: attól félt, hogy ez a harmadik, immár nukleáris világháború kitöréséhez vezethet. A pont akkoriban Korából Japánba érkezett John Foster Dulles diplomata, aki később Eisenhower külügyminisztere lett, egy olyan üzenetet küldött neki, hogy „ha tétlenül nézik, ahogy lerohanják Koreát, az egy olyan borzalmas láncreakciót indíthat be, amely minden bizonnyal világháború kitöréséhez fog vezetni.” Truman idegessége annak volt köszönhető, hogy tévesen azt hitte, hogy a lerohanás ötlete Sztálintól származik – ám azóta kiderült, hogy Sztálin mindössze szabad jelzést adott Kim Ir Szennek, és jelezte neki, hogy ha katonai segítségre van szüksége, csak Mao Ce-Tungra, a kínai vezetőre számíthat.

Korea a világháború idején Japán megszállás alatt volt, a világháború után pedig a 38-as szélességi fokon „megfelezték” az országot, az északi rész kommunista érdekszféra lett, míg a déli rész a Japánban székelő amerikai katonai kormányzóság felügyelete alá került. 1948 augusztusában előbb Dél-Korea alakult meg, demokratikus köztársaságként, szeptemberében pedig Észak-Korea Kim Ir Szen vezetésével. Kim Ir Szennek mániája volt a déli országrész bekebelezése, azaz a két Korea kommunista vezetés alatti egyesítése, és úgy érezte, hogy erre jó esélye kínálkozik. Az amerikai diplomaták ugyanis többször is Dél-Koreát stratégiailag kevéssé fontosnak nevezték, többször jelezték, hogy felesleges lenne bevetni a hadsereget a félsziget megvédése érdeklében, ráadásul az amerikaiak a kínai polgárháborúban hagyni veszték Csang Kaj-sek nacionalista Kínáját is, aki kénytelenségből Formosára, új nevén Tajvanra menekült kormányával. Sztálin saját hírszerzői is azon a véleményen voltak, hogy az Egyesült Államok nem fog beavatkozni a harcokba. Maga Omar Bradley, világháborús tábornok, aki akkor az amerikai hadsereg vezérkari főnöke volt, a Dél-Koreából való kivonulást szorgalmazta, miszerint, stratégiailag jelentéktelen és nehezen védhető terület. Sztálin így azt gondolhatta, hogy kicsi az esélye az eszkalációnak, annál több a sikernek.

A harcok megindulásának hírére azonban Truman elnök (és Bradley tábornok is) úgy döntöttek, hogy nem hagyják magukat. Bradley az Egyesület Nemzetek zászlaja alatt akart háborúba vonulni, ahogy az történt is, Truman pedig hangsúlyozta, hogy ideje eddig-és-ne-tovább-ot mondani. Újra és újra kijelentette, hogy a „megbékéltetés” stratégiája Hitlerrel sem működött, egy erőszakos agresszor újra és újra agresszíven fog viselkedni, meg kell állítaniuk, még addig, amíg nem túl késő. Sztálinra gondolt: a kommunista területszerzést akarta megállítani. Egy olyan jelentéktelen, az amerikai érdekszféra elől eldugott félszigeten, mint Korea, azon is.

Truman elnök az ENSZ jóváhagyásával (a szovjetek éppen bojkottálták a világszervezetet, így nem tudtak nemmel szavazni) katonákat vezényelt a térségbe, és Douglas MacArthur tábornokra bízta a hadműveletek vezetését. A háborút kizárólag „rendőri akció”-nak nevezte, ugyanis ha háborúról van szó, akkor ahhoz a kongresszus jóváhagyása szükséges lett volna – amit viszont megkaphatott volna, hiszen demokrata irányítás alatt volt mindkét ház, így viszont, hogy kongresszusi jóváhagyás nélkül avatkozott harcba, veszélyes precedenst teremtett. Megindult tehát a koreai háború, az ENSZ csapatokat nagyrészt amerikai katonák alkották, az ENSZ fővezére MacArthur volt.

A háború idején kilenc atomfegyvert szállítottak Dél-Koreába, azzal, hogy csak az elnök hagyhatja jóvá azok felhasználását. A sajtótájékoztatókon Truman kezdetben „no comment”-tel válaszolt az azt firtató kérdésekre, hogy be fogják-e vetni azokat – a harc későbbi szakaszában viszont elismerte, hogy napi szintű megfontolás tárgya azok bevetése. 1951 áprilisában, a számára számára kudarcos 1950-es félideji választás után, Truman felmentette MacArthurt, indoklása szerint nem azért, mert „dumb son of a bitch” (talán: „forrófejű idióta”) volt, mert hiszen „akkor a tábornokainak háromnegyedét fel kellett volna mentenie”, hanem, mert nyilvánosan szembement az elnök utasításaival. Míg Truman már a békekötés lehetőségét kereste, a háborús hős és népszerű katona MacArthur nyilvánosan elégedetlenkedett, hogy nem lehet elég agresszív, és hogy az egész Koreát egyesíteni szeretné – déli vezetéssel. A kezdeti visszaszorulás után ugyanis MacArthur nem csak átlépte  a 38-as szélességi fokot, de majdnem egész Észak-Koreát meghódította – amikor, pont a félidős választások idején, az észak-koreaiak oldalán megjelentek szovjet hadeszközök, több százezernyi kínai katonával együtt, és elkezdték őt visszaszorítani. Ez a háború eszkalációját jelentette. Egy felmérés szerint az amerikai közvélemény ezt úgy értékelte, hogy minden bizonnyal kitört a harmadik világháború.

A republikánusok (főleg egy bizonyos McCarthy és egy bizonyos Richard Nixon) MacArthur mellett álltak, imponált nekik harcias kommunista-ellenessége, minden rosszért pedig Trumant hibáztatták: mert nem adott szabad kezet MacArthurnak. Truman azonban felmentette MacArthurt, az új fővezér Matthew Ridgway tábornok pedig katonai sikereket ért el, miután MacArthur a kommunisták számbeli fölénye miatt visszavonulni kényszerült. A háborúban végül nem vetettek be a nukleáris fegyvereket, mert nem akarták eszkalálni a helyzetet Kínával, ám Ridgway fel volt hatalmazva azok bevetésére, amennyiben Észak-Koreán kívülről  jelentős erejű katonai támadás indult volna. Ezt a felhatalmazást megüzenték Kínának is, hogy mihez tartsa magát. A háború a konvencionális keretek között maradt, és annak kirobbanása után bő három évvel később már egy új elnök, Dwight D. Eisenhower idején ért véget, a status quo fenntartásával és azóta is tartó fegyverszünettel (nem békével). A két nagyhatalom később sem került egymással „forró háborúba”, csak proxy-háborúkba, nem kockáztatták meg az egymással való nyílt háború kitörését.

Lehet, hogy a nukleáris fegyverek jelenléte és az azok esetleges használatából eredő armageddoni erejű pusztulás réme akadályozta meg még a hagyományos fegyverekkel vívott harmadik világháború kitörését is? Annak kirobbanását ugyanis sem az Egyesült Államok, sem a Szovjetunió nem akarta. Később mégis nagyon közel került a két fél ehhez: Nyikita Hruscsov és John Fitzgerald Kennedy idején, a kubai rakétaválságkor. De az már egy másik történet.

FORRÁSOK:

Michael BESCHLOSS: Presidents of War. Egyesült Államok, New York, New York, Crown, 2018.

Dan CARLIN: The end is always near, Humanity vs. the Apocalypse, from the bronze age to today. Egyesült Államok, New York, New York, Harper, 2019.

Mark C. CARNES–John A. GARRATY: The American Nation. A history of the United States. Twelfth edition. Egyesült Államok, New York, New York, Pearson Education Inc., 2006.

Michio KAKU–Daniel AXELROD: To win a nuclear war. The Pentagon’s secret war plans. Egyesült Államok, Massachusetts, Boston, South End Press, 1987.

Carl SAGAN: Korok és démonok. Budapest, Typotex, 2010.

https://www.history.com/this-day-in-history/truman-announces-development-of-h-bomb

https://history.state.gov/milestones/1945-1952/NSC68