Megvallom őszintén, annyi gondolat burjánzik a fejemben ezzel a kiemelkedőnek semmiképpen sem nevezhető sorozattal kapcsolatban, hogy azt sem tudom, hol kezdjem. Mindenesetre erőnek erejével igyekszem érthetően és artikuláltan kommunikálni gondolataimat, remélem sikerül.
Kezdjük azzal a vallomással, hogy a sorozat előzményeként szolgáló Karate kölyök című filmekből soha egyetlen percet sem láttam – ám nem is volt rá szükség. A Netflix által prezentált sorozat tökéletesen felvilágosít Daniel és Johnny rivalizálásáról, a mestereikről, a múltban történt tragikus eseményekről, valamint az egymás iránt érzett emésztő gyűlölet kiirthatatlan gyökereiről. A sorozat gyártói semmit nem bíztak a véletlenre, ugyanis felkeresték az eredeti, kilencvenes években forgatott filmek főhőseit, akik szerencsénkre el is vállalták a szerepet.
A történet szerint a véletlen szerencsétlen ármánykodásának köszönhetően a két ősellenség, Daniel LaRusso és Johnny Lawrence újra találkozik egymással, harmincnégy esztendővel azután, hogy Daniel legyőzte Johnny-t az All Valley karateversenyen. Semmi kétség, Danielnek igazán bejött a nagybetűs élet, egy rendkívül sikeres autószalon tulajdonosaként tengeti mindennapjait szerető gyermekei és csinos felesége társaságában. Johny ellenben a sikeres élet reciprokával büszkélkedhet csak, egyik utált munkából kezd a másikba, karrierje, családja nincsen, egyetlen fiúgyermeket nemzett mindössze, aki azonban ki nem állhatja őt.
Egyik este Johnny megmenti szerencsétlen tizenéves szomszédját, Miguel Diazt egy csapat tesztoszterontól túlfűtött kötekedő kortársától rég nem használt karate tudásának köszönhetően. Az első rész végére ez a bizonyos Miguel az első tanítványává avanzsálódik Johnny újdonsült dódzsójában.
Johnny Lawrence a Cobra Kai-t kelti fel hamvaiból, ami nekem, mint az eredeti filmeket nem látó laikusnak nem mondott semmit, legalábbis az elején. Mert mit is takar a Cobra Kai?
Kezdjük a falra is felpingált mottóval, „strike first, strike hard, no mercy”. Ti is érzitek a biliárdozásban vagy dartsozásban leizzadt férfitest szagát keveredni Tom Ford Fucking fabulous nevezetű hölgymágnes parfümével? Igen, ez már a toxikus maszkulinitás jellegzetes illata. Úgy tudnám megfogalmazni, hogy a Cobra Kai tanítási metódusát a szigor és a kőkemény kíméletlenség jellemzi, Johnny rezzenéstelen arccal gúnyt űz minden tanítványa összes gyengeségéből és testi hibájából, az eredmény: megszoksz vagy megszöksz. Ha minden alkalommal kaptam volna öt forintot, valahányszor elhangzik ez az epikus mélységekkel rendelkező kérdés: „Are you a pussy?”, már Mészáros Lőrinc vagyonához hasonlatos bevételről kellene elszámolnom.
Az újdonsült sorozat fundamentális konfliktusát épp az adja, ami már az eredeti filmekben is megfigyelhető volt: melyik mentalitás visz inkább sikerre az életben, a védekező, vagy a támadó? Ugyanis Johnny után Daniel LaRusso is megnyitja saját dózsóját, a Miyagi-dot, ami szöges ellentétét jelenti a Cobra Kai-nak: a belső békére, az önismeretre és az egyensúlyra törekszik. Ezután kezdődik a rivalizálás, amelynek tétje két rendkívül infantilis férfi büszkesége és becsülete.
Az egész sorozat minden apró momentumáról nem fogok beszámolni, mert nem is bírnak különösebb jelentőséggel, legyen elég annyi, hogy van benne minden, ami szem-szájnak ingere; dráma, szerelem, szakítás, barátság, bosszú és megbocsátás. Mert milyen is ez a sorozat igazából? Szokványos. Szerettem? Igen, nagyon is. Ajánlom? Mindenképpen. Akkor miért illettem a nem kiemelkedő jelzővel? Mert nem is az. Sablonos karakterek középszerű színészek által előadva egy kiszámítható történetben. A párbeszédek jelentős részét kitalálhatja bárki, aki négynél több hollywoody filmalkotást látott már életében, ahogy a színpadias, hatásvadász jelenetek sem okozhatnak nagy meglepetést.
És mégis jó. Mert szórakoztató, sőt, sokszor kifejezetten vicces, őszintén, a könnyed kikapcsolódásra szánt alkotások tengeréből mégiscsak kiemelkedik. Mondhatni minőségi ponyva.
Különösebb társadalmi igazságot vagy erkölcsi tanítást sem hordoz a történet, maximum annyit, hogy a férfiasság elvetemült erőltetése mindig valami traumából fakad. Habár azt kell mondanom, hogy a történet nem ennyire fekete-fehér.
A sorozat készítői nem tették le egyértelműen a voksukat az erő elítélése mellett. Direkt írok erőt, és nem erőszakot, mert a funkciótlan erőszakot nyilván nem isteníti senki, de nem jelenthetjük ki, hogy a „tökös magatartásra” soha nem lehet szükségünk az életben – például, ha meg akarunk nyerni egy karateversenyt. Találd meg az arany középutat, egy újabb formabontó üzenete a sorozat gyártóinak.
Johnny tanítványai a tipikus, mindenki által abuzált és terrorban tartott kockák voltak, akik a fizikai erőnlétük fejlesztése és az önvédelemre való képesség elsajátítása nyomán jelentős jellemfejlődésen estek át. Bevallom őszintén, hogy számomra szimpatikus ez a gondolat, mert eddig sem értettem egyet a „mindenki jó úgy, ahogy van”dogmájával. Ennek nyilván vannak határai, de ha nem tetszel magadnak, vagy nem tetszik, ahogy a környezeted bánik veled, akkor tegyél ellene. Nem hiszek a szeretet mindent felülíró kizárólagos erejében, mint egyetlen eszköz, amellyel megválthatjuk a világot.
Az alant következő sorokban boldogan belemennék a toxikus maszkulinitás kérdésébe, bár attól tartok már így is elég hektikusra sikerült a cikk. Van erről egy olyan gondolatom, amit különböző jobboldali kötődésű véleményvezérek is megfogalmaztak már, miszerint a férfiasság hagyományos értelemben vett definíciójával csak annak az egyednek van problémája, aki nem tud megfelelni a kritériumoknak. Mivel elég kétkedve állok a társadalmi nem létezésének kérdéséhez, ezért a toxikus maszkulinitás is egy szemöldökráncolásra okot adó fogalom. Miért?
Azért, mert véleményem szerint a férfias (és ugyanígy a nőies) magatartás dicsőítése inkább fakad evolúciós drive-ból, mint társadalmi elvárásokból, de ezt a terjengősség elkerülése végett inkább kifejtem egy különálló cikkben.
Mi hát a konklúzió? Nézd meg a sorozatot. ?
