Az írás a norker.substack.com oldalon jelent meg.
Hallottál már 2030-ról? Nem, nem az új iPhone huszonkettedik reinkarnációjának megjelenési dátuma, hanem az a dátum, amit egyre többen emlegetnek a mi kis civilizációs partink lehetséges végének, vagy legalábbis egy igen kellemetlen másnaposság kezdetének. Az a nagy mantra, hogy „fejlődés”. Mindig, mindenhol, minden áron. Nagyobb ház, gyorsabb autó, több kütyü, még több minden, amit aztán rövid úton lecserélünk valami még újabbra, még csillogóbbra. Mintha egy végtelen svédasztalnál zabálnánk, és senki nem szólt volna, hogy a konyhán lassan elfogynak az alapanyagok, a pincében pedig hegyekben áll a tegnapi menüből megmaradt, kidobásra ítélt étel. Nos, a hírek szerint a konyhafőnök (nevezzük Földanyának, ha kicsit hippik akarunk lenni) hamarosan kiakaszthatja a „ZÁRVA” táblát. És ez a „hamarosan” könnyen lehet, hogy 2030 környékén beköszön.
A pillanat, amikor a „hova tovább?” kérdésre a válasz az, hogy „SEHOVA”.
Legalábbis nem úgy, ahogy eddig.
A dolog egyszerű, mint egy pofon, csak épp nem akarjuk meglátni a saját tenyerünk nyomát az arcunkon. Ez a bolygó véges. A természeti erőforrások – olaj, gáz, fémek, tiszta víz, termőföld – szintén végesek. Mi viszont úgy teszünk, mintha végtelenül tudnánk növekedni, fejlődni, terjeszkedni, és persze, szemetelni. Mintha a fizika törvényei, a termodinamika vagy a józan paraszti ész ránk nem vonatkoznának. Spoiler: de, vonatkoznak.
És itt jön a képbe az, hogy „nem tud már hova fejlődni”. Ez nem azt jelenti, hogy nem lesznek újabb appok a telefonodra, vagy hogy nem találunk fel még hatékonyabb napelemeket. Hanem azt, hogy az a fajta materiális, erőforrás-zabáló, pazarlásra épülő „fejlődés”, amit eddig toltunk, egyszerűen falnak ütközik. Elfogy az anyag, amiből építkezni lehet. Elfogy az energia, ami működteti a gépezetet. Képzeld el, hogy egyre gyorsabban taposod a gázt egy olyan autóban, aminek a tankja mindjárt kiürül, miközben a kipufogójából ömlik a korom, a csomagtartójából pedig potyog ki a feleslegesen becsomagolt holmi. Látványos, de a vége borítékolható.
Az eldobható kultúra, amiben élünk, nemcsak a Földet terheli, hanem a lelkünket is. A „vedd meg, használd rövid ideig, dobd el, vegyél újat” szentháromsága eltompítja az értékérzékünket. Elektronikai hulladék milliárd tonnái, textilszemét-kolosszusok Ázsia eldugottnak hitt zugaiban, az óceánokban úszó műanyagszigetek – ezek korunk valódi emlékművei, a pazarlásunk piramisai. És akkor csodálkozunk, hogy a méhek eltűnnek, a vizek szennyeződnek, a klíma pedig úgy táncol, mint Pista bácsi a két liter koccintós után?
Amikor elfogy a kenyér, előkerülnek a botok: Az anarchia, mint logikus végkifejlet.
És mi történik, amikor egyre többen vagyunk egyre kevesebb dologra? Amikor a boltok polcai már nem tölődnek fel varázsütésre, amikor a vízcsapból csak köp egyet a rendszer, amikor a „jólét” hirtelen luxussá válik a többség számára? Na, akkor kezdődik az igazi „móka”. Anarchia. Olyan csúnya szó, igaz? Pedig logikus. Ha az állam, a rendszer, a „nagy közös” már nem tudja biztosítani az alapvető szükségleteket, ha a rend őrei is csak a saját túlélésükkel vannak elfoglalva, akkor az emberek maguk próbálnak gondoskodni magukról. És ez ritkán szokott békésen, virágokkal és közös énekléssel történni. Inkább foggal-körömmel, egymás ellen. Akinek van, az védi. Akinek nincs, az elveszi. Egyszerű, darwini matek.
Láttunk már ilyet a történelemben, kisebb léptékben. Most képzeld el ezt globálisan. Amikor a nemzetek egymásnak esnek a maradék erőforrásokért, amikor a szomszéd a szomszédnak. Nem egy szép kép, de ha a 2030-as jóslatoknak csak a fele igaz, akkor ez egy nagyon is reális forgatókönyv.
Ebben a kontextusban a „prepper” mozgalom, az összeomlásra való felkészülés egyszerre tűnik logikus reakciónak és egyúttal a probléma morbid tünetének. Logikus, mert ki ne akarna felkészülni egy olyan jövőre, amit a jelenlegi trendek alapján nem nehéz sötétnek látni? De tünet is, mert az egyéni bunkerépítés, a saját kis túlélő-sziget megteremtése vajon nem a kollektív felelősség és a rendszerszintű megoldások elől való menekülés egyik formája? Mintha azt mondanánk: a közös hajó süllyed a saját szemetünk és pazarlásunk miatt, de nekem van egy jó mentőcsónakom és elég konzervem. És a többiek? Hát, az már az ő bajuk.
Az üzlet pedig virágzik, természetesen. A túlélő-ipar ugyanazt a fogyasztói logikát lovagolja meg, amit kritizálni látszik: vásárolj, halmozz fel, birtokolj – csak most épp nem a legújabb felesleges kütyüt, hanem a legmodernebb víztisztítót vagy a legtartósabb kést. De vajon ez a fajta „felkészülés” nem csupán a pazarlás egy másik, zöldebbnek álcázott formája? Mennyi erőforrást emészt fel a sokszor feleslegesen felhalmozott túlélőfelszerelés gyártása, szállítása, csomagolása? És mi lesz ezekkel a tárgyakkal, ha a rettegett összeomlás elmarad, vagy egészen más formában jelentkezik?
Mert mi van akkor, ha az igazi „összeomlás” nem egy látványos, filmszerű esemény lesz, hanem a pazarlásunk csendes, de könyörtelen következményeinek összeadódása? A társadalmi kohézió eróziója, a bizalom elpárolgása, az empátia kiüresedése. Ezekre a lassú, kúszó katasztrófákra, a pazarlásunk által erodált jövőre vajon hány konzervvel kell készülni? Milyen bunkert kell ásni a magány és az elidegenedés ellen?
Felmerül a kérdés: ez a „nem tud már hova fejlődni” tényleg csak a nyersanyagokról szól? Vagy a mi fejünkben van a baj? A rendszerünkben, ami a végtelen növekedésre és a vele járó pazarlásra épül, mint valami globális piramisjáték? Talán nem is az a kérdés, hogy tudunk-e tovább fejlődni, hanem hogy akarunk-e ugyanígy? Mert ha a „fejlődés” azt jelenti, hogy még több szemetet gyártunk, még jobban kizsigereljük a bolygót, és még nagyobbakat rúgunk egymásba a maradék morzsákért, akkor lehet, hogy ez a fajta fejlődés tényleg zsákutca. És lehet, hogy ez a 2030-as fal nem is átok, hanem egy kényszerű lehetőség arra, hogy újragondoljuk az egészet.
Ha igazak a hírek, és 2030 tényleg egyfajta vízválasztó lesz, akkor az nem holnapután van, hanem gyakorlatilag a küszöbön. Mit lehet tenni? Üljünk ölbe tett kézzel, és várjuk a világvégét a legújabb túlélőcsomagunk mellett? Vagy elkezdünk másképp gondolkodni, másképp élni, másképp fogyasztani – vagy éppen nem fogyasztani?
Ez most nem arról szól, hogy milyen konzervet vegyél (bár, mint mondtam, sose lehet tudni). Inkább azt kérdezem: ha tudod, hogy egy vonat iszonyatos sebességgel robog egy szakadék felé, amit részben te magad ástál a féktelen étvágyaddal és pazarlásoddal, te mit teszel? Próbálod meghúzni a vészféket? Szólsz a többieknek, hogy talán szálljunk le és építsünk egy másik, fenntarthatóbb pályát? Vagy csak élvezed a kilátást a bunker ablakából, amíg lehet?
A 2030 nem egy távoli, elvont probléma. Ez a mi bőrünkre megy. A te jövődre, az én jövőmre, a gyerekeink jövőjére. És bár a kép rohadtul sötét, talán még nem késő elkezdeni beszélgetni róla. Őszintén, tabuk nélkül. Mielőtt tényleg csak a botok maradnak, és a legnagyobb kincs egy doboz gyufa lesz egy kihűlt, szeméttel teli világban.
Te mit gondolsz erről az egészről? Van forgatókönyved 2030-ra? Vagy szerinted ez csak felesleges pánikkeltés, és a „fejlődés” majd megoldja ezt is, ahogy eddig mindent?
Oszd meg a véleményed, induljon el a párbeszéd!
