Bevallom, az alább következő rövid eszmefuttatás a legkisebb mértékben sem kapcsolódik sem a magyar rögvalóság alkotta aktuálpolitikai kérdésekhez, sem az identitáspolitika konfettivel hintett harcmezején vívott szüntelen csatározásokhoz.
Elkészültében elmém erőforrásainak kiaknázása mellett a legautentikusabb nyugati SJW, kedvenc pacifistám, Anne Hathaway imádságai segédkeztek.
Sokat töprengtem azon, hogy hogyan kellene felépítenem a cikket annak érdekében, hogy a mondanivalóm a nagyérdemű számára is könnyedén követhető legyen. Bevezetésképpen csak annyit mondanék, hogy ez a publicisztika az én háborúellenes kiáltványom, ha úgy tetszik.
Azt hiszem, semmilyen kardinális jelentőségű információt nem közlök akkor, amikor azt mondom, hogy nem kedvelem a háborút, nem támogatom a vérontást és nem tapsolok az értelmetlen halálhoz. Ezt életem minden egyes öntudattal már rendelkező percében így gondoltam, tudom, hogy rossz, és nem gyakran mélázok rajta. A kérdés evidens, nem szükségeltetik újra meg újra felülbírálni.
Igen, határozottan ellenzem a háborút, mint ahogy a nyugati társadalmak lakosságát alkotó polgárok legtöbbje – ebben kétségtelenül egyetértünk a szociálisan hiperérzékeny hollywood-i színésznővel. Csakhogy minden rosszallásom és kívánalmam ellenére mégsem von szemellenzőt körém a jóhiszemű naivitás csillámló burka. Értvén ezalatt azt, hogy sajnos egyetlen aprócska pillanatra sem tudom vizionálni azt a globális Woodstock Fesztivált, amelynek keretei között békében és szeretetben él minden ember ezen a bolygón. Háború volt, van és lesz.
A témának szentelt töprengéseim alkalmával azonban ráébredtem arra, hogy nem a háború és a katonaság szükségességének a ténye az, ami igazán bosszant, oh nem. Hanem az az érzelgősségtől, a hazug giccstől csöpögő ideológia, amit a katonaság, a katonai lét eszméjéhez gyártottunk hosszú évekkel ezelőtt és alkalmazunk azóta is töretlenül.
Szignifikáns jelentőségű azon embertársaim száma, akik szerint a katonaság egy magasabb rendű, magasztos életforma, amely által ők kiemeltetnek a szürke tömegből. Akik csillogó szemmel nyeldeklik a negédes propagandát az egyenruha jelentőségéről, a kiválasztottságról, a hazáról és a bátorságról. Akik azt hiszik, hogy jelentős tettet hajtottak végre azáltal, hogy a családjuktól távol pusztulnak el egy idegen ország földjén. Akik őszintén hiszik, hogy ennek tényleg van jelentősége.
A toborzóvideók, a tengerészgyalogosok esküje, a katonák gyakran skandált mottói, a termék, amely a folyamat végén lepottyan a gyártósorról, az életérzés, a mentalitás, amelyről a reklám szól, hazugabb nem is lehetne. Mind szégyentelenül romantizálja a háborút. Ez az én problémám.
Miért örvendünk annak, ha valaki élete elveszett értelmét a háborúskodásban találja meg újra? Miért tapsolunk ahhoz, ha valaki az edzőtermek falaira pingált motivációs idézetek mélységével rendelkező szlogenek skandálása közepette menetel a nyomorúságos vég felé? Miért reménykedünk a háború végében, amikor sokaknak épp ez az élet értelme?
A katona-lét egész egyszerűen az egyik legembertelenebb életforma, amit csak hivatásként választhat magának valaki. Ilyen fizikai és pszichés nyomást élő ember nem vészelhet át gyógyíthatatlan sérülések szerzése nélkül. A kiképzés alapkövét nem véletlenül a személyiség teljes lerombolása, majd szakértői újraprogramozása alkotja. A katonai akciók során mind a mai napig előszeretettel alkalmaznak kábítószereket annak érdekében, hogy a delikvens a legkevésbé hasonlítson egy emberi lényre, emberi igényekkel és krisztusi morállal. A háborúból szerencsésen visszatért katonák igen gyakran válnak alkoholistává, szenvednek poszttraumás stressztől és jelentős részük idő előtt ki is oltja a saját életét. Azt gondolom, hogy szintén nem igényel kiemelkedő intellektust az említett jelenségek közti kapcsolat észrevétele.
A katonasághoz társított ideológia semmivel sem több egy szépen becsomagolt, tündöklően feldíszített hazugságnál. Ám az igazán vicces rész mégis az, hogy pont az érzelmekre leginkább ható giccses propaganda a leghatékonyabb eszköz a kemény, férfias, gépként funkcionáló elit katonák beszervezéséhez. „Once a marine, always a marine.” Elég ennyit skandálni ahhoz, hogy egy Petőfi-komplexusban szenvedő fiatal lélek valamely Sabaton dal pátoszos dallamaira máris azt vizionálja, ahogy életét veszti a nemes célért való küzdelemben.
Az embert megnyomorító, felfoghatatlanul rettenetes, tragikus valóság időnként kikandikál a „bajtársiasság”, „bátorság” és „hazaszeretet” terminusaival operáló rózsaszín lepel alól, de gyorsan elfedjük néhány kitüntetéssel. Hősnek nevezzük azt, aki bátran (vagy ostobán?) viselkedett a harcmezőn, megveregetjük a vállát annak, aki soha többé nem tud majd visszailleszkedni a társadalomba, de lefokozzuk, ha bármi olyat tesz, ami a szabályaink értelmében megbecsteleníti az egyenruhát. Hiszen az egyenruha szent. Jelentőségteljes.
Nemrégiben némi kényszernek engedelmeskedve végignéztem a Black Hawk Down, avagy a Sólyom végveszélyben című háborús filmet, ami egy a valóságban is megtörtént amerikai akciót dolgoz fel. Maga cselekmény több, mint lényegtelen, mégis egy ritka élményben volt részem ennek hatására.
Vannak dolgok az életben, tragikus, drámai dolgok, amelyekkel mind tisztában vagyunk, teljes jelentőségüket, valódi súlyukat azonban mégsem mindig fogjuk fel. (Ilyen például az, hogy egyszer meg fogunk halni. Ki tudjuk mondani egyetlen szemvillanás nélkül, annak ellenére, hogy mind féljük a halált.) Kivéve néhány pillanatot. A Sólyom végveszélyben című filmtörténeti remekmű nézése közben én átéltem egy ilyet. Mint már említettem, öntudatra ébredésem óta konzekvensen elítélem a háborút, ám a film képkockáinak vizslatása közben sokkal erősebb érzelmekre lettem figyelmes, mint a higgadt és objektív rosszallás.
A képernyőn teljes harci díszbe öltözött férfiak üvöltöztek, és kergették egymást fegyverrel a kezükben. Soha azelőtt ilyen őrjítően nevetségesnek még láttam ezt az egészet, ilyen szánalmasan jelentéktelennek, és épp ezért ilyen tragikusnak.
Persze, ha ezt mindenki meglátná, akár csak egy pillanatra is, akkor vége szakadhatna a folytonos harcnak. De ez csak egy utópia, és az is marad. Örökre.
