Öreg vagyok, idős elnyűtt, egy barna szofi lóg a kezemben, olajzöld falak vesznek körül, egy sötétség közeledik és nyújtja vékony pergamenszerű kezét. Elmosolyodom, nem ismeretlen számomra. Továbbra is csak ülök, a cigaretta kezemben a végéhez jár. Szívok egyet, a karcos dohány ismerős vendégként köszönti az öklömnyire aszott tüdőmet. A mosoly csalóka, bennem fájdalom, szomorúság és kietlenség honol. Vajon mit tettem le az asztalra? Mi marad utánam? A falak egyre közelebb jönnek, a kéz már markol, fojt, szólnék, de már nincs kinek. A szobában sötétség, üresség, és dohányszag terjeng. Mosolygok mert muszáj, érzem ahogy a testem, elmém meghasad és szépen lassan átadja magát a megnyugtató lebegésnek.
Az alaknak egyetlen kérdése van.
-Akarsz emlékezni?
Visszakézből rávágom, hogy igen.
Egy örvény kap el.
Egy üres, lepukkant, popcorn szagú moziteremben ülünk. Az alak csak mosolyog. Mindössze annyit fűz hozzá, hogy végre itt vagyunk.
Lassú sercegéssel elindul a gép. A szakadt vászon megtelik élettel.
Vagy 6 éves lehetek, ülünk egy Swiftben száguldunk egy úton a sötétség a nyomunkban, apró lökés, borulás, majd a fém csattanása a földön. Sírok, kétségbeesetten próbálok szabadulni. Az alak felém hajol:
Lágyan kérdezi:
– Velem jössz?
Ott, ahonnan én jövök nincs fájdalom, trauma, sokk, vagy nélkülözés, van csoki, rágcsa és minden, amit szeretnél.
De hát apuval, anyuval és a tesókkal mi lesz? – kérdezem szomorúsággal vegyes aggodalommal.
-Velük ne törődj magadat mentsd, ha rám hallgatsz, velem tartasz.
Valami itt tart, nem tudom megfogalmazni, a szinte szétszakíthatatlan érzelmi kötődés, a szeretet, és talán a szívemben lakozó félelem, melyet automatikusan az alak váltott ki belőlem, még az arcát se látom, de van egy érzésem, hogy jobb nem is a szeme közé nézni.
Bezárkózom, egy szót se szólok, mire kiérnek a rendőrök, az alak nevetve továbbáll, és én csak azt látom, hogy egy huszonéves szinte még gyermek rendőr zokogva nyitja ki az ajtót.
Aznap este a sötétség vigyázta álmunk, és csalogató hívása nem hagyott nyugodni.
Az örvény visszarángat az olajzöld szobába, az újabb szofi a kezemben már ég, lágy füst tölti meg a teret. A fekete alak magabiztosan áll felettem, a keze egyre szorosabban fonódik a nyakam köré, érzem, ahogy a lélek szinte távozik belőlem, de a szívem még kalapál.
Újra elhangzik a kérdés.
-Akarsz emlékezni?
Rávágom, hogy igen.
Visszatérünk a moziterembe átható, égett popcorn illat már sehol, mindent áthat egy égett, kissé műanyagos szag, amely olcsó kínai parfümmel keveredik.
Leülök, a lábam akár a kocsonya, szemeim vörösek, már-már sírok. A film pereg tovább.
Nyár van, a képkockák kissé szakadoznak, részeg vagyok, nehezen fogom fel a külvilágot, kissé kásás a vétel. Összeakadok egy lánnyal, testünk éjszakákon keresztül egybeforr, üresen, kiesen távozom, jönnek az ócska találgatások, biztos azért van szarul, mert megcsalta a párját, a valóság persze nem ez. Emlékcunami önt el, feltörnek a tinédzserkori emlékek, apám furcsa már-már ijesztő közeledése. Zombiként ülök be a kocsiba és hagyom, hogy az untig ismételt slágerek álomba ringassanak.
Közben a film szakadozik, mintha esne szét.
Visszatérünk a szobába. Az alak táncot lejt köröttem, a füst felkavarodik, s a második cigim is elég. A csikket párhuzamosan lerakom a másik mellé. Belőlem csövek lógnak, ezt csak most veszem észre. Orvosok, ápolók sürögnek-forognak. Az alak kissé fáradtan kérdezi.
– Nem szenvedtél eleget?
– Nem lenne jó mindezt lerakni a válladról és velem jönni?
Elgondolkodom, érzem, hogy hív a távolság, és az üres kiismerhetetlen táj, de valami itt tart.
Nehezen bár, de magabiztosan mondom.
– Én még maradni szeretnék.
Kacaj, majd vissza a terembe.
Mindössze egyetlen szék maradt, dohos, párás a levegő, körbenézek, sehol-senki. A film egy kimerevített hasadt képkockánál áll.
Vajon én is hasadt vagyok?
Nyomást érzek a vállamon. Az alak jóízűen majszolja azon lelkek halmazát, melyek igent mondtak. Vajon velem is ez lesz?
A film pereg tovább. A kép nem éles, szakadozik s ugrál. Berlinből hazajövet fájó fejjel és kiüresedett belsővel ülök a kanapén. Előttem gyógyszerek és egy doboz olcsó lőre. Ugrani akarok, a lelkembe hasító fájdalom nem hagy nyugodni, mozdulnék, de nem lehet. Saját lelkem börtönében ragadtam. A perifériámból látom az alakot, ahogy vékonyka kezével tuszkolja a gyógyszereket a számba. Én hagyom, nyugalom lesz rajtam úrrá. Ledöntöm a sört és várok. Csend honol, csak az óra lágy tikkelése ránt vissza a valóságba.
– Akarsz velem jönni?
Pörög az agyam, legszívesebben igent mondanék, de félek.
Mély levegőt veszek és kimondom, hogy rohadtul nem.
Hirtelen észbe kapok és tárcsázok…
Ismételten az olajzöld falakat bámulom, egy apró könnycsepp gurul végig az arcomon, a szoba üres lenne, de nem az. A csuklyás ott áll velem szemben. Nyújtja a cigis dobozt és én újra rágyújtok.
Emlékek, vajon miért vannak? Sok a fájó, gyilkos emlék. Ezeket jobb nem felidézni, inkább elnyomja az ember és rá se gondol, de van az a pont, amikor elő kell hívni. Sok folyamatot nem látunk át, ha nem nyúlunk vissza életünk fájó, már-már lélek hasító pontjaira.
Az alak csak kacag, úgy tűnik hangosan gondolkodtam. A cigim a felénél jár. Lehamuzom.
– Akarsz emlékezni? Hangzik a jól ismert kérdés.
Én már félve mondom, hogy igen.
A terem már nyitott, látszik a lemenő nap, a szél lágy fuvallata, csepereg az eső a vászon egyre nedvesebb, s a szakadások is egyre nagyobbnak tűnnek.
Összetorlódik a film, amely 4 részre oszlik. Mind a 4 alkalom forgatókönyve ugyanaz, csak a kimenetele durvább. Az alak betömi a számat gyógyszerekkel, nevet, és fejbe vág. Majd kérdez:
Na most akarsz szabadulni a fájdalomtól, emlékektől és traumáktól? Nem emlékszem, mit mondok, se arra, hogy mi történik. Valaki megtalál és tárcsáz. A toxikológián már ismernek, de az alak csalódottan telepszik az ágyam mellé, az ápolók félve tőle, lemondóan állnak hozzám.
Csak én vagyok és az alak, szemtől szemben, gyógyszer, elhaladó metró, száguldó autók, és tűéles pengék.
– Akarsz velem jönni?
Feltör belőlem a sírás. Vörös szemekkel, remegő testtel és peckes vállál rávágom. Nekem itt még helyem van, feladatom, örömöm és bánatom, majd jövök, ha szól a szirének hangja, vagy ha a testem fokozatosan leáll.
Olajzöld falak vesznek körül. Már csak a szűröm ég. Köröttem csend honol, nyugodt vagyok, majd álomra hajtom a fejem, egy kórteremben, ahol vigyázó szemek óvják álmomat.
Utóirat:
Ezen mű a SOTE pszichoterápiás részlegének munkatársainak készült 2023-ban, megköszönve áldásos munkájukat.
A műhöz a grafikát Sebestyén Balázs tervezte.
