Az eredeti novella az orosz-ukrán háború előtt íródott. Azóta az orosz hadsereg bevonult a csernobili Zóna területére, és a propagandájukhoz olyan spekulációkat használtak fel, amiket a novellám érint. A történet épít az orosz-ukrán szembenállásra, de még az invázió előtti időkből, és eredetileg egy novellapályázathoz készült. A valóság azonban túlságosan hasonló eseményeket hozott, mint amiket a fikciós történetem 2021-ben leírt.
Néhány részletet azóta átírtam, hogy jobban illeszkedjen majd azokhoz a történetekhez, amiket később el akarok mesélni.
Dubov a tábori kórházban feküdt. Az egyik nővér kihúzta a tűt az átlagos testalkatú, fiatalon őszülő férfi karjából, majd a vérzacskót felakasztotta egy állványra, és ugyanazt a tűt egy másik férfi karjába szúrta, aki szinte holtsápadt volt, rázta a hideg, és alig volt benne erő. Nem éppen szokványos eljárás, de talán életet ment. Dubov eközben arra gondolt, hogy talán hiba volt képzett dolgozóját, a kopasz Golót is magával hoznia, és az inasra, Júliára hagynia az üzemet, de a két megtermett férfi vérével talán többre mennek a szevasztopoli kórház ápoltjai, mint egy vékony, törékeny nőével. Az ipari méretekben erjesztett fűrészpor egy nap alatt nem fog megromlani, ezek az emberek viszont azonnali segítségre szorultak. A teherszállító helikopterről egymás után pakolták ki a hordágyakat, és a kolónia vezetője rádióadásban vészhelyzetet hirdetett.
Miközben a súlyos vérveszteséggel kezelt ápoltak körül egyre gyülekeztek a véradók, a konténerkórház lassan megtelt. Azok az önkéntesek, akiknek a karján fehér kötés jelezte, hogy a vért levették, sorban álltak egy asztalnál, ahol teát és Yanovi Mólót osztogattak: az Azúr főzde rajongói ezt az alkoholos italt a régi kikötőről nevezték el.
Amióta elterjedt az izotópmentesítés, annyi borlangot eladtak, hogy lassan az egész Vörös Erdő az üzembe fog kerülni, ami nem is baj, mert se gabonát, se gyümölcsöt nem termesztettek ezen az átkozott területen már egy jó ideje. Élelmiszerből nem sok jutott a kolóniára, éhes szájból viszont annál több. A klónhús-labornak is kellett a cellulózból bontott cukor és keményítő, de fából volt bőven, hisz ’86 óta nem vágta azokat senki, egészen a Nagy Eseményig.
Pripjaty az Organikus Szövetség központi kolóniájává vált, több százezer lakóval. A dolgok jelenlegi állása szerint az egyik legnagyobb ember-lakta terület a bolygón, ami nem tartozott egyik birodalomhoz sem. A sajátos szövetség-rendszerek persze, már régóta kialakultak. Az Azúr Főzde rengeteget szállít exportra, és főleg élelmiszert kapnak cserébe, de hadianyagból is jut, bőven, amit a kolónia vezetője még csak meg sem próbált titokban tartani. A legutóbbi megrendelés ezer liter tömény szesznek megfelelő, fapépből készült, kiváló minőségű erjesztett alkoholra szólt, amit – főleg Dubov fiatalkori, Japánban szerzett tapasztalatainak köszönhetően – talán teljesíteni is tudtak. A kivágott fákat megőrölték, felöntötték vízzel, és elvégezték rajta az izotópmentesítő eljárást, amit eddig mindenki lehetetlennek tartott. Az eljárás után enzimeket és élesztőt adtak hozzá, majd alig egy hét után, az erjesztett folyadékot leszűrték, és ezt a főzetet nevezték borlangnak. A mai napnak azonban Illarion rádióüzenete vetett véget.
– Golo! Menjünk, kajáljunk valamit! Laposra szívtak a nővérkék, és ennek valahogy nem tudok örülni – morgolódott Dubov, és túl hirtelen pattant fel az ágyból, majd rögtön elsápadt. A szomszéd ágyról rá is szólt valaki, hogy nem kéne ennyire kapkodnia. Az egyik csinos nővér óvatosan lefektette, és csapolt Yanovival kínálta, de ő csak legyintett:
– Mi főzzük. Annyit ihatunk belőle, amennyit csak akarunk, de most nem kell – mentegetőzött, mire a nővér fenyőteát mért, de a két véradó meglógott, amíg az ápolók nem figyeltek. Golo már ekkor sejtette, hogy a főzőmesternek nincs kedve meghallgatni a propagandát, és az önkéntessége sem volt teljesen őszinte.
Ahogy átvágtak a bozótoson a főzde felé, Golo egy sanda pillantást vetett az Egyes Blokk kéményéből felszálló gőzpamacsokra, és lemondóan sóhajtott.
– A Vezér Úr nem hisz a kísértetekben, de esküszöm, olyan érzés, mintha folyamatosan sírokon taposnánk – mutatott körbe a romokon. – Soha nem lett volna szabad visszatérni erre az átkozott helyre. Mentségére szóljon, hogy máshol rosszabb. Mondjuk Szevasztopolban.
Dubov próbált volna válaszolni, de egy hatalmas, lila és narancsszínekben éktelenkedő, amorf csúszómászó jött elő a bokorból, egy alumínium vázas kerékpár maradványaival, amit nagy harapásokkal igyekezett eltüntetni a – ki tudja, a testének melyik részén lévő – gyomrában. A lény úgy nézett ki, mint egy kutya nagyságú rákos daganat, és egy meztelen csiga szerelemgyereke, mindenféle jól elkülöníthető testrész nélkül. Golo hátra hőkölt, Dubov viszont öklendezni kezdett, és elhányta magát, amit a segédje nem nagyon értett, hisz nem először láttak ilyen lényt.
– Átkozott kiméra! Pusztulj innen! – nyögött fel, gyomorsavat köpködve.
A hétköznapokban nem haragudott volna a békés és jószándékú, ám felettébb undorító lényre. A biotechnikusaik állítólag azért ollózták őket össze, hogy rákellenes szert állítsanak elő, és segítsenek az izotópmentesítésben. Arról igazán nem a lények tehetnek, hogy a medveállatkák és a gombák genetikai örökségéből nem meselény születik, hanem a hatvanas évek horrorfilmjeinek egyik szereplője. Az egész kolónia sejtette, hogy tértorzítóval is rásegítettek a fejlesztésre, mert a radioaktív hotspotokat néhány hónap alatt eltűntették, pedig a felezési idejük szerint tízezer év is kevés lett volna.
A lény hátrébb csúszott a bokor felé, és sárgán világított az egyik púpjával, amiről azt feltételezték, hogy látni és gondolkodni segít neki. Golo és Dubov nagy ívben kikerülték, mire a kiméra tovább majszolta a jobb sorsra érdemes radioaktív szovjet biciklit, és átcsúszott a földúton a kikötő felé.
– El sem hiszem, hogy ezek szabadon mászkálhatnak! Remélem, nem etetik meg velük a pépet, mielőtt alkoholt erjesztünk belőle – mondta Dubov a társának, aki szó nélkül adott neki egy zsebkendőt, mielőtt válaszolt:
– Szerintem egy csapat varázsló titokban körbe állja a kádat, aztán „csiribí-csiribá” – körözött az ujjával Golo, mire Dubov megtörölte a száját, nevetni kezdett, és összeszedte magát, hogy tovább induljanak. – Amúgy sem eszik, hanem bányászik – mondta, és azon gondolkodott, nem árult-e el túl sokat. Szerencsére a főnökét most ennél földhözragadtabb dolgok érdekelték.
– Remélem, Júlia nem fulladt bele egy erjesztőkádba, mert ma nincs kedvem elásni. Ahhoz még gyenge vagyok – mérgelődött, mire Golo arcán egy túlságosan őszinte rémület futott át.
– Ne aggódj! A csaj nem százas, néha magában beszél, de tud magára vigyázni. És nagyon szorgalmas, azt ne feledd! – gesztikulált kapkodva a főzőmesternek, nem túl meggyőzően. – Három másik kéne, hogy teljesítsük az ezer liter tisztaszeszt, ami főzetre átszámolva legalább húszezer liternyi borlang.
– Ma volt az első véradásom – tört ki a másikból az őszinteségroham. – Egészen jól bírtam, ahhoz képest, hogy félek a vértől, és a tűtől, ugye? – kérdezte Dubov, de Golo csak megvonta a vállát, pedig ezernyi sötét gondolat hömpölygött a fejében.
Az üzemhez érve mindent rendben találtak. A lány figyelte a kádakat, és megfelelően adagolta az élesztőt. Amíg vért adtak, az egyik hordó pépet el is vitték izotópmentesítésre.
A vékony derekú, ám kissé alacsony, barna hajú nő kifejezetten csinos volt, és kész főnyeremény, ami a szorgalmát illeti, de egy kissé lökött. Golót ez érthetetlen okokból nem zavarta. Büszkén mutogatta a karján lévő kötést, és be is gyűjtött tőle egy csókot, mire Dubov elsunnyogott a konyha felé, mert a gerlepár egy ideje az idegeire ment. A főzőmester inkább meghallgatta a Pripjatyi Rádió előadását a szevasztopoli incidensről, közben kivett a fagyasztóból három szelet klónozott szibériai orrszarvút – a biotechnikusok legújabb üdvöskéje, egyenesen a permafrosztból – és a grillre helyezte.
– … szóval, a szevasztopoli holtjárók amolyan csövesek: a Hatalmasok szerint méltatlanok – mondta a műsorvezető. – Illarion szerint Okoska vagy kétszáz robotgépet küldött, hogy megállítsa őket, és azóta nem hallottunk semmit a Fekete Tenger Hentesei nevű terrorszervezetről, ami vámpírokat és vérfarkasokat ölt a régióban. Elképzelhetitek, hogy a kétszáz terminátor mit művelhetett. Persze, a vérszívók száma tovább gyarapodott, és sokasodtak a támadások is. Szevasztopoli forrásunk szerint a vérivókat a Feltámadt Nazarénusok Szövetsége szaporította így fel … – Dubov már nem nagyon figyelt a műsorra, mert Júlia belekezdett egy magánszámba, hogy kiparodizálja a propagandát, Golo pedig akkorákat kacagott, hogy az egész folyosó visszhangzott tőle.
– A barátnőm, Mária szerint Illarion hazudik: csak azért kell neki a borlang, mert valami fegyvert akar a vérivók ellen. Én persze, mondtam, hogy hülyeséget beszél, mert sok élelmiszert kaptunk, gyógyszer is van, sőt, a kórházat is idereptette.
– A szevasztopoli kórházat vonatra rakták, mármint, nem az épületet, csak ami mozdítható. A legrosszabb állapotú betegek érkeztek helikopteren – magyarázta Golo a lánynak, mire Dubov tett még egy kört egy rakás grillezett tobozzal. Be is kapcsolta a dozimétert az asztalon, de az a kívánt sugárzás-értéknél magasabbat mutatott: ez arra utalt, hogy sütés közben nem távozott belőle elég radioaktív anyag. Egy vállvonás után kitöltött a poharukba valami nyálkás kék trutymót, ami a rákellenes szer hígítatlan változatának felelt meg. Olyan volt az íze, mint a frissen facsart büdös zokni és a citrusos vécéillatosító keverékének, de borlanggal hígítva meg lehetett inni.
Golo senkinek nem akarta elmondani, hogy elállította a műszert. Ő tudta egyedül, hogy a lény, amivel Dubovval odakint összefutottak, harminc mellkasröntgennyi sugárzással ajándékozta meg őket, és a bicikli alatt egy darab, korábban eltemetett reaktormag rejtőzött. A főzőmester már enyhe sugárbetegséget kaphatott, mielőtt hányt. A rákellenes szer pedig igazából varázsital volt, csak ezért nem fognak meghalni, vagy megbetegedni. Gyorsan a pad alá húzta a remegő kezét, és Júlia arcát figyelve arra gondolt: folyamatosan hazudott magának, a barátainak és a megbízójának. Ebbe az egészbe bele fog őrülni, megszökik, vagy mindkettő.
Másnap, kora reggel, a kolóniavezető irodájában Golo alig hitt a fülének. Illarion elmondása alapján szabotázs történt, amíg Dubovval elmentek vért adni. Valaki faszeszt, vagyis mérgező metil-alkoholt öntött az Azúr főzde italába. Csak azért vették észre, mert az izotópmentesítő csarnok lényei „intelligensek”, és kiszúrták, hogy a borlang fogyasztásra alkalmatlan, ráadásul Illarion emberei azt is tudják, honnan van a metil. Valaki megcsapolta a teherszállító helikopter üzemanyagtartályát, ami a megszűnt olajellátás miatt faszesszel működik. Amikor Golo megkérdezte, hogy hogyan jutott a metil az üzembe, kis híján agyvérzést kapott.
Illarion, a kolónia vezetője nem volt átlagos ember. Valószínűleg kazah és mongol felmenőkkel rendelkezhetett, de a különleges arcvonásait elcsúfították azok a fehér, pigmenthiányos foltok, amik a nyakából indultak ki. A foltok mágikus eredetét az igazolta, hogy a ruháján is folytatódtak, és az uniformisán lévő díszgombok is néhány árnyalattal világosabbak voltak a kelleténél. Ahogy lépdelt, és magyarázott, a világos részek a ruhán ide-oda ugráltak, és a bőréből kiindulva torzították a valóságot.
– Valaki megmérgezte az Azúr főzetét – folytatta a kolóniavezető: – Ti ketten nem lehettetek, tehát vagy bement valaki az üzembe, vagy az a nő volt, akiről beszéltél. Dubovnak már rég ki kellett volna rúgnia, mert eddig minden jel arra utalt, hogy baj van a fejével, csak te – mutatott az asztalával szemben álló kopaszra – megvédted. Ha kiderül, hogy ő volt, te sem úszod meg, mert nem teljesítetted a feladatodat! – ecsetelte a férfi, amitől Golo egyre nyomasztóbban érezte magát.
El sem tudta volna képzelni, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhet. A barátai nagy bajba kerültek. A borlang megmérgezése olyan dolog, ami felett nem lehet egyszerűen szemet hunyni. A metil képes arra, hogy észrevétlenül egészségkárosodást okozzon rengeteg embernek. Akárki tette, gonosz, és alattomos cselekedet volt, Júlia pedig biztosan nem lehet képes ilyesmire.
– Értettem, főnök. Mit tegyek? Hozzam ide? – próbált időt nyerni, és engedelmes hangon beszélni, mire Illarion felsóhajtott, és folytatta:
– Az üzemanyag UV-festékkel lett megjelölve. A faanyag kevésbé értékes részeiből állítjuk elő, az etillel – vagyis a borlanggal – ellentétben lepárlással, de így is lopják. A festék lemoshatatlan, de idővel lebomlik. Hetekig látszik. Fogj egy UV-lámpát, és keress nyomokat az üzemben! – utasította a beépített emberét, de Golo tiltakozni kezdett:
– Főnök, én igazán megteszek bármit, de ha szabotázs történt, minden okom van azt feltételezni, hogy egy vérivó keze van a dologban. Júlia állandóan egy Mária nevű nőről beszél, akit soha nem láttunk. Eddig azt hittem, hogy…
Jeges érzés tört rá a gyomrában, ahogy Illarion szemébe nézett. A férfi bal szemében volt egy ugyanolyan fehér folt, mint a bőrén, amit eddig nem vett észre. A folt mintha a szemgolyó közepére húzódott volna, és határozottan tágulni kezdett. Golo szédült, és remegett, de nem egy tértorzítástól, hanem a félelemtől.
Illarion mindent látott. Látta, hogy Golo gondolatai egy vámpír nő körül járnak, aki árnyék módjára jár-kel az üzemben. Látta, ahogy a Júlia nevű lány fölé hajol, és belemélyeszti a fogait. Illariont kiverte a hideg verejték, és a nyakához kapott. Kapkodni kezdte a levegőt, és az arcát borító pigmenthiányos foltok őrült táncba kezdtek…
– Ne most szard össze magad, jó? – rivallt rá a kolóniavezető. – Nem vagyok képzett torzítómester, és lehet, nem is leszek, soha. Másoknak a veséjébe látok, és én is azt érzem, amit ők. Nem épp egy előnyös dolog – mentegetőzött vörösödő fejjel. – Egy vérivó úgy ki tudna játszani, mint aspergeres az ördöglakatot. Ha valóban vérszopó van az üzemben, akkor csak úgy nyerhetünk vele szemben, ha azelőtt megöljük, hogy a közelünkbe érne. Vannak kiméra szövetségeseim, de erre most nincs időnk, és a legközelebbi holtjáró-szakértő torzítómester Beregszászban van, a többit Szevasztopolba küldtem.
Golo kezdte összeszedni magát a mentális kapcsolat után, Illarion viszont összeszorított foggal a körmét tépkedte, és mereven bámult maga elé. Az egyik embere – ki tudja, honnan – egy forró kávét nyomott a kezébe, amit a kolóniavezető úgy hajtott fel, akár egy cserépszájú. A foltjai szinte azonnal visszahúzódtak. Eközben a katonái fegyelmezetten a fegyverszekrényhez léptek, ahonnan olyan vasakat szedtek elő, amiket még a Szovjetunióban gyártottak, páncélos járművek ellen: Kalasnyikovokra szerelt, rövid csövű szerkezetek voltak, amibe legalább négy centis, kúpos végű hengereket csúsztattak. Golo az egyiken el is tudta olvasni a feliratot: „IZMAS 1989”.
Illarion nem úgy nézett ki, mint aki jobban van. A szemfogait tapogatta, és a homlokát törölte, miközben eligazítást tartott.
– Minden sarokba világítsatok be, a plafont se hagyjátok ki! Az egyes blokk tele van UV-csapdával, az nekik halálos terület, oda úgyse merészkednek. Az erőmű kivételével mindenhol engedélyt adok a gránátvetők használatára, odabent csak számszeríjat használhattok, de kizárólag hagyományos vesszővel, a nanotermites robbanófej ugyanis átviszi a falat. A VOG-25-ös gránát természetesen darabokra tép mindent, titeket, meg az épületet is beleértve, úgyhogy csak akkor használjátok, ha nem tudtok egy marék lőszert ereszteni közvetlenül a fejébe. Ha nem vagytok biztosak abban, hogy ártalmatlan, akkor addig süssétek UV-lámpával, amíg ropogós nem lesz! Kettesével menjetek mindenhová, egyedül senki, sehova! – mondta az embereinek, majd Golóhoz fordult: – Te velem jössz. Csak lámpát kapsz. Ha összefutunk vele, jobb, ha hasra vetődsz – mondta Golónak, és közben látszott rajta, hogy mélységesen gyűlöli magát. Golo teljesen összezavarodott, és azt érezte: félreismerte ezt az embert.
Dubov a reggelijét fogyasztotta, amikor kiabálást hallott. Júlia vitatkozhatott valakivel, és a hangok alapján egy másik nő lehetett. Amikor a férfi keresni kezdte az inasát, kis idő múlva a konyhában találta, és épp magában motyogott valamit, majd úgy tett, mintha egy újságot olvasna, amit a rézcsövek csomagolására használtak, és kínai betűk virítottak rajta, még az előző korból. Egyikük sem tudott mandarin nyelven, ezért a nő felhagyott az álcával, és szélesen vigyorgott a belépő férfira.
– Nem tudtatok megegyezni, ki legyen felül? – tette fel a kérdést Júliának, majd sikeresen elhajolt a feje felé dobott papírgalacsin elől.
– Bunkó! – kiáltotta a nő, majd duzzogni kezdett.
– Júlia, nekem elmondhatod. Munkatársak vagyunk. Igazán bemutathatnál minket a szeretődnek, nem kell tovább titkolózni. Már régóta sejtettük. Olyanok lehetnénk, mint egy család. És szegény Golo sem ostromolna zárt kapukat. Majd más nő után néz, meg fogja érteni – vonta fel a szemöldökét, de érezte, hogy ezzel melléfogott. Júlia akaratlanul végigsimított a fülén, amivel elárulta az idegességét, de Dubov nem reagált rá, a folyosóról ugyanis lépteket hallott.
Az üzem padlóján lefektetett csúszásgátló lapokon bakancsok csikorogtak, és az érkezők sokan lehettek. Katonák világítottak UV-lámpákkal, és nehéz fegyvereket lóbáltak, aminek egyikük sem örült: az egész szürreális volt, mintha földönkívüli testrablók ellen vonulnának. Óvatosan beljebb húzódtak az ételtároló felé, ekkor Golo jelent meg egy újabb egyenruhással, akiben a kolónia vezetőjére ismertek, fegyver azonban egyiküknél sem volt. Golo a földre szegezte a lámpáját, ahol zölden világító cseppeket lehetett látni.
– Mi történt? – kérdezte Dubov a munkatársát, akiről szakadt a verejték. Illarion ekkor felemelt egy üres flakont a földről, ami szinte izzott a zöld derengéstől, majd lecsavarta a fedelét, és óvatosan beleszagolt.
Golo szinte lefagyott a félelemtől. Júliát bámulta, aki hiába akart csendben meghúzódni a főnöke mögött, Dubov előre lépett, és a nő egyedül maradt, sarokba szorítva. Golo egy kis idő elteltével, remegő hangon megkérdezte a nőtől:
– Hol van Mária?
Júlia lesütötte a szemét, majd a két munkatársára bámult. A kezét tördelte, és rágni kezdte a szája szélét. Illarion ekkor rászegezte a tekintetét, és megvilágította a nő kezét, akinek – halványan bár, – de világítottak a kezei az UV-festéktől. A feltett kérdést végül Illarion válaszolta meg:
– Golo, te szerencsétlen! Te tényleg elhitted azt a mesét a vámpírral! Mária itt áll előttetek!
Bár Golo lelepleződött a barátai előtt, és Júlia is meg tudta volna ölni a tekintetével, Dubovnak hamar összeállt a kép. Felkapott egy húsvillát, és a nő torkának szegezte, hogy kérdőre vonja.
– Metil. Megismerem a hozzáadott kenőanyag szagát, ami arra való, hogy ne zabálja fel a motort, belülről. Átkozott boszorkány! Miért csináltad?
A konyhaajtóban katonák sorakoztak fel, és vártak a parancsra, de Illarion egyetlen mozdulatától hátraarcot vezényeltek. A kolóniavezető a fiatal lányt nem tekintette fenyegetésnek, Dubov azonban nem eresztette el a hegyes eszközt. Még mindig remélte a magyarázatot a nőtől.
– Én… nem tudom. Nem emlékszem… hüppögött, majd potyogni kezdtek a könnyei.
Golo nem értette a helyzetet, Illarion pedig rászólt Dubovra.
– Tedd azt szépen le. Nem sérül meg itt senki, ha rajtam múlik – magyarázott, majd a lányhoz fordult. – Júlia, tudom, hogy beteg vagy, nem kell magyarázkodnod. Mária ott van benned. Tudom, miért csinálta, és megígérem, nem esik bajotok.
Dubov azonban nem tágított. A hegyes eszköz eközben felsértette a nő nyakát, és egy vércsepp elindult a bőrén, lefelé. A főzőmester rosszul lett a látványtól, és Illarionra átragadt a hangulata, Júlia hangja pedig megváltozott, és hisztérikussá vált. Foggal és körömmel támadott a villát rá szegező Dubovra. A férfi hamar a földre került, és elengedte a fegyvert, Golo pedig megpróbálta lerángatni róla a nőt, mielőtt megfojtja a főzőmestert.
Illarion megkísérelt bejutni Júlia elméjébe, hogy lecsendesítse a benne lakó Máriát, ám valami nagyon balul sült el. Szinte tapintani lehetett a tértorzítót a levegőben. A kolóniavezető pöttyei tágulni kezdtek, és olyan éles fájdalom hasított a fejébe, amitől felüvöltött.
A plafon megrepedt, a konyhában lévő tárgyak szanaszét repültek. Golo eldőlt, akár egy zsák, magára hagyva a fuldokoló Dubovot. Mária ellépett tőle, és elszánt léptekkel igyekezett a kolóniavezető felé, aki még mindig üvöltött, de az emberei már messze jártak ahhoz, hogy segítsenek rajta. Mária megállt Illarion felett, és lassú, ívelt kézmozdulatokba kezdett.
– Nem fogom hagyni, hogy…
Sose tudták meg, mit akart mondani, mert Dubov leütötte. A nő, aki Júlia és Mária személyiségén osztozott, arccal előre a konyhakőre borult.
Dubovnak az ütéstől eltört egy ujja, ezért fél kézzel segítette fel a kolóniavezetőt, hogy megvizsgálják Golót. Golo a földön feküdt, magzatpózban, és szivárgott a füléből a vér, rosszabb állapotban lehetett, mint a nő, akit Dubov ártalmatlanná tett.
– Fenébe! – szitkozódott Illarion a földön reszkető férfi felett. – Ő kapta, amit Mária nekem szánt. Felépülhet, de hónapokig eltart. Amikor én csináltam ilyet, a nő, akit egykor szerettem, és akit a holtjárók elragadtak tőlem, hamuvá égett. Golo szerencsésen megúszta.
Dubov rettegve nézett a kolóniavezetőre, aki a vállára kapta Júliát, és kifelé igyekezett.
– Az embereim hamarosan visszajönnek Golóért, és kórházba viszik. Kapsz új munkaerőt, és mindketten kitüntetést érdemeltek. Az üzemnek mennie kell!
Dubov ekkor jött rá, hogy Júlia végig igazat mondott Illarionról.
Golo állapota csak nagyon lassan javult, Dubov pedig nem mozdult mellőle. Az üzem irányítását néhány napig felfüggesztette, mert nem bírta túltenni magát a történteken. A tábori kórházban azon gondolkodott, hogy Illarion mit csinálhatott Júliával, és már bánta, hogy leütötte a nőt. Mostanában kezdett neki összeállni a kép, hogy Júlia kettős személyisége egy tökéletes álca lehetett, és a Mária nevű tértorzító mester Illariont akarta lebuktatni. Azon vívódott, hogy helyesen cselekedett-e, amikor beavatkozott.
Késő éjszaka volt. Golo nyöszörögni kezdett. Dubov ellenőrizte az infúziót, és elindult a folyosón, hogy szóljon az éjszakás nővérnek, de útközben megtorpant.
Ekkor ugyanis, pontosan éjfélkor, felkelt a nap. Titáni erejű fény árasztott el mindent, és mindenkit, még az árnyékok is eltűntek. Csak másodpercekig látszott, de nem volt soha a nappali fény olyan erőteljes, mint ez a jelenség.
Amint a villanás elhalványult, suttogásszerű recsegést lehetett hallani, az éjszakai égbolt pedig zöld és vörös fényekben pompázott, hullámokat verve a sötétségben. Később a zöld elhalványult, és sárga, illetve rózsaszín fodrokat is látott. Soha nem tapasztaltak még sarki fényt ezen a környéken.
A nővérszobát üresen találta, mert mindenki az udvaron gyülekezett, az eget bámulva. Csak a rádiót felejtették ott, amin keresztül Illarion szónokolt. Ki volt húzva a konnektorból, nem volt benne elem, és minden bizonnyal tértorzító működtette, hogy bárhol, bármikor szóljon.
– … hogy ma éjszaka Szevasztopol felett 25 kilométerre felrobbantsunk egy atomrakétát. A holtjárók az ultraviola sugárzástól hamuvá égtek, a kollaboránsokat, és az ottani műholdak áramköreit tönkretették az elektromágneses impulzusok. A városba való bevonulást megkezdtük, az elektromos hálózat helyreállítása várhatóan néhány hetet vesz igénybe. Pritjaty lakosai eddig is segítették a szevasztopoli menekülteket, és külön büszkeség, hogy a rendelkezésünkre álló nyolc darab atomrakéta itt készült. A hajtóanyagot az Azúr borlangüzem biztosította. Etil-alkoholt már a V2-es rakétákhoz is használtak. A plutónium a Csernobili Atomerőmű egyes blokkjában készült, amit a négyes balesete után is meghagytak az utókornak. A vezérlés giroszkópokkal és analóg számítógépekkel történt, ami távolról befolyásolhatatlan. Jelenleg egy hidrogénbombán és egy interkontinentális rakétán dolgozunk, amivel véget vethetünk ennek a rémálomnak a magaslégkörből, szerte a bolygón…
Vége
2021.04.10/2022.10.23.
