Koromsötét lenne, ha az utam nem szegélyeznék vajsárga lámpák. Felettem panelházak morózus tekintete figyel, néhol pislákol a bekapcsolva hagyott éjszakai adás. Fülelek. Valahol éppen a lakbéren ordibálnak, egy pár lehet.
Itt a hó vége, érthető a kiakadás, az árak az egekben, a srác már hónapok óta munkanélküli, teljes kilátástalanság, rájuk zuhan a sötétség.
Egy kereszteződésben állok, mintha megfagytam volna. Előttem elhúz egy mentőautó.
A fejem majd szétrobban. Túl sok a zaj, túl sok a panelekbe zárt fájdalom.
Sanyi a csöves van most épp gázban. Régen a 11-es számban lakott, pont ahol én. Jött a deviza, válás, a gyerekek elfordultak. Kiitta magát a kisbolthoz. Tavaly amputálták. Az a hír járja, hogy ezzel a lelke is széthasadt. A mentősök betuszkolják a kocsiba, majd elhúznak, talán meglátogatom.
Döntenem kell jobbra, balra, előre vagy hátra. Érzem a döntésem súlyát.
Állok és fürdőzők a vajsárga lámpák vibráló zuhatagában, kezd derengeni az éltető nap, ugye a vajsárga lámpa nem ad éltető D-vitamint.
Nehezen ébred a lakótelep, egy ordibálás, egy csattanás, a fejem hasad ketté. Valahol valakit vernek.
Összehúzom a dzsekim. Szinte didergek, sok ez nekem, a paneleket átöleli a mesterséges üresség. Egy szörny, amely nem hagy nyugodni. Hiába virágzanak muskátlik az erkélyeken, hiába játszanak gyerekek a grundon, az üresség ott van mindenhol. Szépen lassan eszi meg az ember lelkét, ránk maradt emlékek, gyötrelmek, megszakadt szerelmek, eltűnt emberek, régen a fekete autó jött, most az utána maradt üresség. Nehéz leírni, kiírtja az érzelmeket, így válunk mi robotokká.
Reggel felkelünk, elszívjuk a ciginket (már aki) megesszük a reggelinket (már akinek van mit
enni), és rohanunk a tömött buszhoz. Pánikolva, összeszorult gyomorral várjuk a sorunkat a suliban, melóhelyen, vagy a munkaügyiben. Közben ez a szörny táplálkozik belőlünk, nő, szürkeséget, majd egyre sötétebb árnyalatot hoz. Ezek nem azok a színek amivel egy tisztességes festő fest. Vagy egy tisztességes költő versbe önt.
Állok a kereszteződésben, remegek, nem merek se jobbra, se balra megindulni. Pusztán a fejem robban szét. Állok és bámulok, miközben a szörny átölel, és álomba ringat.
Megriadok.
Hol vagyok? – hangzik a kérdés a számból.
Szürke falak, szürkület kint, a kávé lefő. Kontrasztos a reggel. Szürke öntött beton hamutál, fekete kávé, mivelhogy a tej már luxus, kint félhomállyal kevert mindent átható párás, már-már esős szürkület. Előttem a panelek szürke fala.
Hát nem megmondtam?
A szörny már reggel se hagy nyugodni.
Körbenézek, zajlik az élet, valahol dübörög a Kossuth, velem szemben az M1 pislákol, alattam Nagy Feró szól.
Mi belenyugodtunk ebbe az életbe. Önként adjuk magunkat át ennek az életérzésnek. Hívhatjuk szörnynek, népléleknek, vagy birkaságnak.
Elhamvadt a cigim, elfogyott a kávém, nem maradt más mint ugrani, az üresség ellen, felvenni a harcot, tudván, hogy itt se győztes, se vesztes, se halott, se élő nem lesz.
Ülök egy szürke falakkal szegélyezett szobában. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? A tegnapi ruha rajtam. Kintről a kávé illata, belülről a nikotinéhség csalogat az ismeretlenbe…
