A Vona Gábor által birtokolt Második Reformkor nevű alapítvány legutóbbi műsorában a résztvevők olyan gondolatokat fogalmaztak meg a Kazahsztánban kialakult szerencsétlen helyzetről, amelyeket nem tudok reflektálatlanul hagyni.
Mint az talán mindenki számára ismeretes, Kazahsztán területén igazán tragikus fordulatot vettek a nemrégiben fellobbanó tüntetések, az eredmény pedig: lángokban álló ország, külföldről benyomuló békefenntartó erők és rengeteg halott. Az alább következő sorokban az Európai Unió a Kazahsztánhoz hasonló diktatórikus rezsimekkel szemben képviselt mentalitását veszem górcső alá, megpróbálván nem hozzáértőbbnek tűnni a teljes, diplomáciából kiválóan képzett, politikával életvitelszerűen foglalkozó szakértőknél.
A már említett műsorban elég határozottan kirajzolódik a demarkációs vonal az ideológiai küzdőtér krémfehér plüssszőnyegén: ketten azt az álláspontot képviselik, hogy az EU létrejöttének kezdete óta képtelen volt határozott állást foglalni az emberi jogokat minden végtaggal sárba tipró diktatórikus rendszerek ellen. Az asztal másik oldalán helyet foglaló két személy szerint pedig az ilyen rendszerek árnyékában élő polgárok életminősége szignifikáns romlásnak indult az Európai Unió értelmetlen szankcióinak hála.
Példálóznak Oroszország és Belarusszia helyzetével is, mondván, hogy az Unió szankciói taszajtották az emberi szenvedés mementóiból fabrikált radikalizálódás útjára a két országot, amelynek lakosai sokkal jobb körülmények között tengethetnék életüket, ha nincsenek azok az elátkozott ejnye-bejnyék.
Rendkívül diplomatikusan azzal tudnám kezdeni, hogy mindkét participáló fél állításában van igazság. Azzal is egyetértek, hogy igenis szükség van a nyugati világ fundamentális értékeit jelentő eszmék melletti kiállásra, ahogy azzal is, hogy ezen kiállás valóban csak rontott a ténylegesen érintett személyek életén. Azonban, ha választásra kényszerülnék, jómagam is afelé húznék inkább, hogy igenis szükség van a markáns kiállásra.
Nem teljesen értem, hogy ha az alapvető játékszabályok rendszeres megsértése miatti büntetés nem hozza meg a kívánt hatást, akkor miért a büntetést kellene negligálni? Tényleg van olyan egyén, aki azt gondolja, hogy ezek a rezsimek olyanok, mint az állami gondozásban felnevelkedett elvadult gyerekek, akiket büntetés helyett ölelni és szeretni kellene, és akkor minden rendbe jön? Mert ezt én nagyon kétlem.
Az elfogadás, az empátia, a tolerancia és a türelem nagyon fontos dolgok, ha egy kisded neveléséről van szó, de tényleg ezeket alkalmazva kellene viszonyulni egy diktatórikus országhoz, azt remélvén, hogy így majd nem lesz ANNYIRA radikális?
Mi a garancia arra, hogy valóban nem lesz? Tényleg azt gondoljuk, hogy egy demagóg autokrata diktátor „megjavulhat”, ha nem bosszantjuk a szankciókkal? És mi az a határ, ameddig illene elfogadni az emberi jogok szisztematikus földbe döngölését? Havi egy ellenzéki újságíró vagy politikus eltüntetése még belefér, háromnál már ráncoljuk a szemöldökünket?
A hasonló elnyomó garnitúrával rendelkező országok vezetősége nem azért cselekszik így, mert dafke szembe akar menni az Unióval, mert az sosem dicséri meg. Azért azt ne felejtsük el, hogy nem a szankciók léteztek előbb, hanem a szabálysértések. Vagy igazából Putyin sem akar folyton diktátorkodni, csak rá van kényszerítve, mert az EU sosem simogatja meg a buksiját? Személy szerint ezt is eléggé kétlem.
Persze vannak dolgok, amelyektől nem lehet eltekinteni, ilyen például az, hogy a demokrácia nem való mindenkinek, a demokráciát nem lehet kívülről exportálni, sőt, nem is kell, valamint akár tetszik, akár nem, a gyümölcsöző gazdasági kapcsolatok néha fontosabbak, mint az elvek. Aki kézzel-lábbal tiltakozik ez ellen, az időnként levethetné a naivitás ciklámen szemellenzőjét, hogy szétnézzen a való világban.
Ezzel mind egyetértek, az egyetlen, amellyel nem tudok, az az, hogy a várt eredmény hiányában megengedőbb és elfogadóbb taktikára kellene váltani véres kezű diktátorok esetében is, mert az rajtuk is enyhítene.
