Kínos tagadás. Megfelelési kényszer. Szorongás. Ismerős érzések ezek egy átlagos fiatal számára és mégis: szinte egy szó sem esik ezekről. Most nevelünk fel egy lelkibeteg generációt, miközben egyre elkeseredettebben üvöltünk.
‘Hát ez nem egy komoly politikai téma’, gondolhatná a kedves olvasó. Pedig de. Politikai, szociológiai, oktatási kérdések tömkelege vetődik fel ebben a jelenségben. A kilátástalanság, a bizonytalanság, a lakhatási válság, mind-mind politikai tünet. A fiatalok lehetőségeinek a hiánya, a generációs feszültségek, a kiábrándultság, az oktatás minőségi hiányosságai mind olyan szociológiai problémák, melyek már gyermekkorban megalapozzák egy egész generáció életérzését.
Ezek együtt mind egyfajta hiányérzetet keltenek a fiatalokban: olyan érzést, hogy valami nincsen rendben. De ez az érzés eléggé ködös. Nincs iránya, sem célja, csak úgy van. És frusztráló, gyötrő érzés, ami cselekvésre kényszerít egy koherens cél érdekében. Ez az, ami radikalizációs folyamatot indít el egyre több fiatalban. Mindennek az egyik nyertese pedig a szélsőjobb, amely hamis ígéretekkel és félrevezető ok-okozati összefüggések felvillantásával csábítja magához az óvatlanokat. Ez (is) okozza a nők és feministák elleni gyűlöletet, a gender és queer téma szisztematikus keresztre feszítését, a cigány honfitársaink elleni társadalmi undort és még sok minden mást. A jobboldali és főleg és szélsőjobb ideológiái ezeken a frusztrációkon keresztül fertőznek úgy, hogy közben észre sem vesszük a megjelenésüket hétköznapi gondolataink között.
Ettől még persze nem lesz senki sem rasszista, neonáci meg szélsőjobbos.
De ez is egy lehetséges végállomás. Szerencsére ez a gondolkodásmód csak egy kisebbségnél található meg. A legtöbben, akik elindultak a radikalizáció útján, előbb-utóbb találtak egy ellenfelet: a Fideszt. És nem is tévednek sokat, hisz az elmúlt 20 év politikai elitje mindent meg is tett, hogy a rendszerváltás és a századforduló környékén születettek utálják az egész rendszert és rezsimet, úgy ahogy van.
A probléma viszont az, hogy ezek a fiatalok nincsenek megszervezve. A régi establishment pártok (mint a DK, az MSZP vagy már a Jobbik is) hasonló ellenkezést váltanak ki, míg sokaknak a Momentum – mint a magát a “fiatalok pártjaként” meghatározó politikai tömörülés – ideológiai iránya nem elfogadható..
A politikai kilátástalanság viszont csak az egyik gond, ami miatt a totális ürességérzés jelen van. A másik a társadalmi kilátástalanság.
Bár már 2020-at írunk, még mindig a 2008-as gazdasági világválság utóhatásait éljük. Talán azért is, mert akkor igazából senki sem kezelte jól a helyzetet. A megszorító politika kudarcát még az IMF is beismerte, bár felhagyni vele a mai napig nem akar. Ez a politika az ami szépen lassan ahhoz vezetett, hogy az ingatlanárak ma az egekben vannak, az egyetemistáknak pedig esélyük sincs a lakáspiacon megtalálni az utat az önálló életkezdéshez. A fizetések zuhanása egy válság alatt teljesen normális, de ha az árakat nézzük, azt látjuk, hogy a mai pénzünk nem erősödött vissza a válság előtti vásárlóértékre.
Így aztán most van egy generáció, amelynek nincsen megtakarítása (mert amit a szüleik félretehettek volna, azt a válság elvitte), a fizetések értéke röhejesen alacsony, az ingatlanpiaci árak pedig elszabadultak. Ezek együtt eredményezik a lakhatási szegénységet. Erre még rátesz a korábbi generációk felhalmozott relatív jóléte, és az, hogy ennek tagjai nem hajlandók belátni: az a viszonylagos anyagi biztonság, ami neki megadatott, ma már nem feltétlenül áll fenn. Ez olyan félreértésekhez vezet, ami a “bezzeg az én időmben” típusú – szintén frusztráló – véleményeket szül. Mindez az alapja egy olyan generációs utálatnak, ami ellehetetleníti az amúgy hasonló problémáktól szenvedő társadalmi rétegek együttműködését – és nem csak fiatalok és idősek között. Egymás kölcsönös utálata leblokkolja minden közös gondolat megfogalmazását. Mára már közhely, de igaz: fragmentált, megosztott a társadalmunk, amelynek alapélménye a magányosság. Sokakban talán nem is fogalmazódik meg ez ilyen konkrétan, csak valami halvány érzés motoszkál ott legbelül, valami ködös sejtés, hogy itt valami gond van.
És már körbe is értünk.
A probléma annyira komplex, hogy még most is csak a felszínt kapargattam. De hiszem, hogy beszélni kell erről. Ezért is írom ezeket a sorokat. Azért, hogy megértsük, honnan, miből erednek a problémáink. És mielőtt bárki a fejemre olvasná: nem tudom a megoldásokat. Ez is, mint minden hosszú út az első lépéssel kezdődik. Ebben az esetben is talán elég, ha csak kimondjuk: valahogy meg kellene állítani ezt az elidegenedést. Változtatni kell azon, hogy a dolgozókat elidegenítsék a munkájuk gyümölcsétől, a diákokat a tananyagtól, a nyugdíjasokat a társadalmi hasznosság érzésétől. Ez az elidegenítés egy rendszerszintű probléma, ami nem oldódik meg magától. Ez ellen aktívan tenni és cselekedni kell. De ehhez ki kell űznünk gondolatainkból a társadalmi ellenérdekek tévképzetét, hiszen a nap végén mind ugyanazt akarjuk: egy jobb világot, boldogságot, a beteljesedés érzését, röviden: egy jobb életet.
