“Hajnal 4, jön fel a Nap de én lemennék.” Dzsudlót idézve. Majdnem. Még csak fél 6 van, és arra ébredek, hogy nem kapok levegőt, a szívem vadul kalapál. Mégis mi történik? Eljött az apokalipszis, érzem a zsigereimben, de nem olyan mókás stratégiai játék, mint ahogy elképzeltem a filmekből. A világ lángokban, a családom halott, szegény kiskutyám, akit mindennél jobban szeretek, is elhagyta a földi létet. Biztosan, hiszen nem jelzi a veszélyt a jól ismert eszetlen ugatásával. Vajon hány percem lehet még hátra, és hol van az ütő, amit az ágyam mellett szoktam tartani? Hogy élem túl, egyáltalán túl akarom élni? Ekkor meghallom ébredező szüleimet, akik lassan indulnak a munkába. Ohh, tehát élnek, hallom az ebet, ahogy kopog a parkettán a körmeivel. Ő is rendben lehet ezek szerint. Tehát már megint csak a hajnali pánikroham zavarta meg édesded álmaimat. Gyerünk, kislány, alhatsz még egy kicsit, menni fog, csak meg kell nyugodnod. Belégzés 4 ütemre, kilégzés 4 ütemre. Ahogy a terápián tanultad, sikerülni fog.
Faszomat a terápiába, már percek óta gyakorlom a jógalégzést, de semmi. Vagy lehet, tényleg meghaltam, és az a purgatórium? Sok mindent megmagyarázna. Valószínűleg annyit vétkeztem életemben, hogy örökre itt ragadtam, ebben a fojtogató nihilben a halálom után, és csak mémelem az életet ebben a szorongató posványban. Vagy talán 3 évesen volt igazam, amikor teljes tudatommal úgy éreztem, egyikünk sem létezik, csupán óriások álmai vagyunk? Elméletem szerint (még mindig csak 3 éves voltam ekkor), mikor ébren vagyunk, az óriások álmodnak, a mi alvás időnkben pedig ők vannak ébren, egy paralel világban. Hát jó nagy szarban lehet az óriásom, aki rólam álmodozik, de milyen jó barátok lennénk. A neurotikus alvászavaros lány mind a 160 centijével és lelki társa, az 5 méteres óriás ugyanezen tünetekkel. Együtt szenvedni mindig jobb, nem?
Na, de még mindig csak hajnal 6 óra, és egyre erősebben hiperventillálok, lassan elájulok. De nézzük pozitívan, akkor legalább visszaalszom vagy valami hasonló. Jöjjön a következő terápián tanult elem, vegyük végig, mi miatt szorongok ilyen elviselhetetlenül. Nézzük át pontról pontra. Kezdjük minden földi halandó mumusával, a munkával. Azt csinálom, amit szeretek? Nagyon is. Viszont azért mantrázom magamban úgy 15ször, “szeretem a munkám, szeretnek a kollégák, minden szuper” (nem mintha használna, de adjunk neki esélyt). El vagyok maradva bármivel? Semmi egetrengető hiányosság nincs, egy kis papírmunka vár rám a délután folyamán. Első pont pipa. Nagyságrend szerint a kapcsolataim következnek a terítéken. Nyugtázom, hogy szerencsés vagyok minden tekintetben. Ekkorra már nem csak pánikolok, hanem dühöngök is. Az elmúlt nagyjából másfél óra őrlődés úgy kimeritett, mintha egy Spar maratont futottam volna le. Ezzel nem lehet gyerekeket támogatni? Talán ha most összekapcsolom magam a házunk elektronikus bekötésével, elláthatnám magunkat ingyen energiával egy évre. Legalább valami haszna lenne. Hamarosan megszólal az ébresztőm, de ki vagyok merülve. Párna a fejemre, talán egy órát még szundithatok.
Reggel 8. Megvan az érzés, amikor este nagyon bekarmolsz egy buliban, és a másnaposság mellé társul egy megmagyarázhatatlan bűntudat? Vajon miket mondtam, mit csináltam? Remélem, nem csókoltam meg a srácot, akit már évek óta crusholok, jézusereje tuti nagyon ciki voltam. Aztán rohansz hányni. Hölgyeim és Uraim, ez a reggeli dirty girl, glow up rutin. Másnaposnak lenni akkor is, ha nem láttál alkoholt 3 hete, és úgy hányni reggelente, hogy azt egy első trimeszterben lévő kismama is megirigyelné. Mikor megkérdezték anno, mi inspirálja a festményeimet, annyit tudtam mondani, olyan, mintha kihánynám az érzéseimet, nos nem csak mentális-kreativ hányással adom ezt ki, hanem materiális módon is szeretem illusztrálni ezt a folyamatot. Csakhogy a másnapos életérzés teljes legyen, a kiadós kiadás után jöhet a láncdohányzás. Úgy érzem, ez segít összeszednem magam, valójában tudom, hogy nem pár szál afonyás neo fogja megoldani az életem, de kicsit megnyugtat ez a rituálé, nagyjából pont addig, amíg le nem ég a cigarettám. Nikotintól ázott tudattal beszédelgek a lakásba. A reggeli idilli megérkezést a napba már évek óta hátrahagytam. Néha megnézek egy-két készülődj össze velem ide-oda videót, hogy emlékezzek rá, milyen is volt, kicsit utánzom is azokat a szép kiegyensúlyozott lányokat, reménykedve, hogy átragad rám valami belőlük. Mostanra inkább csak a pánikolva becsapódom a napba rutint élem, ugyanis, ha nem kötöm le magam azonnal munkával, végem. Érzem, ahogy belülről egyre jobban töltődöm fel feszültséggel, és lassan kipukkadok mint egy lufi, amit apukám túl nagyra próbált fújni, mert nekem nagyobb lufi kellett, mint a kishúgomnak.
Indulás előtt igyekszem nem elfelejteni a gyógyszereimet. 25 éves vagyok, de néhány nyugdíjast megszégyenítve egy kisebb szatyornyi tablettával szoktam távozni a patikából. Belülről egyébként hány évesnek kell lennem ahhoz, hogy megirigeljem kedves barátnőm gyógyszeradagolóját? (Nem, ő sem nyugdíjas még). Tudom, tudom most jön az a rész, hogy minek szedek gyógyszert, nem tesz jót, sőt méreg eceterá eceterá. Feladtam a leckét a terapeutámnak, mikor több év közös szeánsz lezárása után visszalibbentem hozzá, mint a tavaszi szellő, hogy bénító szorongással küszködöm. Bevont két másik szakembert a folyamatba. Így hát négyen ültünk heti több órában, és latolgattuk, mi a baj. Egyöntetűen szavaztunk a genetikára, mert minden más hipotézis megdőlt, amit felállítottunk. A hormonok a fejemben úgy érezték, túl jó dolgom van, és vadul partizni kezdtek a koponyámban, nem is találhattak volna ennél jobb elfoglaltságot. Az öröklődés pedig kedves szülőanyámtól származik. Képzeljétek el, ahogy két ilyen alak együtt él, és éppen semmi dolguk, mert a fentebb említett pánik miatt 5 óra alatt teljesítik még a másnapi teendőket is. Teljesen komikusan egymás problémáján igyekeznek segíteni, miközben azt sem tudják, merre van arccal előre, vak vezet világtalant tipikus esete. A helyzet ellenére nagyon jól tudunk szórakozni a saját nyomorunkon. Ez az, ami minden tanult módszert felülír, ha megtanulsz nevetni a bajokon.
Objektívan, kívülről nézve szörnyen vicces tud lenni, ahogy teljesen szétcsúszva igyekszem imitálni egy jól funkcionáló egyén életét. Mint egy kisgyerek, aki utánozza a szüleit, süt, főz, dolgozik, de fogalma sincs arról, mit csinál valójában. Ennek okán, aki nem tapasztalta ezt meg, sosem érti miken nevetek. Vajon, ha beleszeretek a szorongásomba, ő is elhagy? Szoktam feltenni a költői kérdést, mire érkezik a sajnálkozó válasz, jaj, te szegény olyan rossz lehet neked, mi a baj? Ne, kérlek ne sajnálj, mert torkon rúglak (nyilván nem tenném, csak szeretem akkurátusan szemléltetni a véleményem). Nem azért osztom meg ezt a világgal, hogy szánakozást keltsek, naivan azt hiszem, mások is értik, és jót kacagnak majd velem, ezért beszélek róla, bár nem úgy ér célba, amiképpen szeretném. Két opció van, vagy hallgatsz a negatív élményekről, és megtartod magadnak, vagy felvállalod, és megosztod a tapasztalataidat, azt remélve, hogy segítesz egy elfogadóbb és kevésbé letargikus világ első tégláit letenni, mint egy modern jézusi hitvallás. Nem, nem képzelem magam Szabó Péternek vagy Nick Vujicicnak, akik hamis pozitivitást adnak el a saját történeteikkel. Csupán szeretném, ha látná a világ, a mentális zavarok nem egyenlőek a kényszerzubbonnyal és leszedálással.
De térjünk vissza a valóságba, miután túlestem a reggeli rohamon, indulhat a nap, és kezdődhetnek a teendők. A munka némileg eltereli a figyelmem (ezért dolgozom két helyen is, nem tesz jót a szabadidő, na meg az hozza a fomo varázslatos intézményét). Ekkor pedig beüt a teljes extázis, mint és egy bekokainozott kiskutya elképesztő lelkesedéssel kezdem végezni a munkám, tanulok, közben összedobok egy ebédet, esetleg még edzeni is eljutok. A gond csak azzal van, mikor emberi mivoltomból fakadóan meg kell állnom 3 tized másodpercre. Ez bőven elég, hogy bekopogjon az üresség az ajtón, mint egy régi jó barát, és én belebámuljak a voidba, ami elnyel. Jöhet az újabb szál cigaretta, az áfonyás elfogyott, nem baj, van még dinnyés. Ismét sorra veszem, mi lehet a baj, de semmi megoldhatatlan. Kezdődik a nap azon része, amikor indulnak a hangulatingadozások. Az egyik pillanatban nevetek, a következőben azon tanakodom, hogy vissza akarok menni az anyaméhbe. A környezetem már meg sem kérdezi, miért vagyok ilyen szeszélyes, csak rám néznek és kérdik “a szokásos?”, még jóhogy, felelem. Ez nem fog elhagyni, legalább ez egy biztos pont az életemben. Mérleg a horoszkópom, azt mondják az ebben avatottak, hogy a mérlegekre jellemző a szélsőségesség, minden fekete vagy fehér, de sosem szürke. Nos, nem tudom mennyi alapja van az asztrológiának, de az biztos, hogy ez teljes mértékben igaz rám. Talán nem is a fejemben van a baj, csak rosszul álltak a csillagok mikor születtem.
Jó oké, vége van a munkának, irány haza dolgozni a következő cikken, és felkészülni a vizsgákra. Át kell szellemülni, át kell szellemülni mondom magamnak, és próbálok belekapaszkodni a flow-ba, több-kevesebb sikerrel. Kezdődhet a nap második fele, és vadul pötyögni kezdek a pasztell lila billentyűzeten. Belül egy félős kislány vagyok, de olyan markáns véleményt fogalmazok meg a soronlévő publikációban, mintha, Greta Thurnberg lenne a lélekállatom. Már megint a szélsőségek tűnnek elő. Ki tudja ezt követni?
Sikerül mindennel végeztem, de még korán van, a semmittevés nem az én műfajom, le kell kötni magam vagy felrobbanok. Hiperaktív 5 évesként megyek fel-le, miközben énekelek, és zaklatom a családom, hogy csináljunk valamit.
Lassan jön a következő szorongás adag, mint a szülésnél a fájások pontos hullámzása, jön ez az érzés is. Ennek ellenére mindig felkészületlenül ér. Gyorsan felcsapom a tindert, hátha pár bók majd feltölti a szerotonin készletem. Eleinte nézegettem kit merre húzok, manapság csak ide-oda pöccintem a szíveket, nem tudom komolyan venni ezt az appot, de erről majd máskor mesélek.
Jönnek is az üzenetek, izgatottan nyitom fel a telefonom elolvasni, milyen csodásnak tűnök a 2 emojis biom alapján. Gondolom, ezt naivan majd konstatálom, hogy 4-ből 1 megkérdezi, van e kedvem szexelni vele, 1 másik megkérdezi, hogy az a bizonyos 2 emoji miért egy fingó kecskét ábrázol a maradék kettő pedig közli, hogy ijesztő vagyok. Haver, te tényleg úgy érzed, ha ijesztőnek titulálsz, ellophatod a szívem? Na nem mintha valaha is találkozni akartam volna a tinder matcheim 95%-ával, de jó lett volna egy kis plusz spiritusz igy közeledve az estéhez. Konstatálom, hogy az élő húspiac nem az, ahol meglelem a lelki üdvösségemet, hiába fektettem bele félórányi felületes figyelmet. A világ kegyetlen hely….
Néha azért találkozom olyan posztsoftboyokkal, akiknek jelez jól működő radara, megérzik hogy baj van a toronyban, és kiélhetik a neurotikus alterlány fétisüket. Én lehetnék az ő Csinszkájuk a wishes Ady imidzsükhöz. Srácok, én csak annyit akartam hallani, hogy jó a hajam, és tetszik a kecske a biomban. Mint mondottam, a világ kegyetlen hely.
Ekkora kimerítettem a legtöbb opciót, igy jöhet a két recept, ami kisegít. Opció 1, megsütöm a legendás életmentő palacsintámat. Akkor jöttem rá, hogy a palacsintasütés elűzi a szorongást, amikor meglátogattam kedves pesti barátaimat, és sikerült átbulizni két napot. Magamhoz híven akkor sem tudtam aludni így, amíg pajtásaim az igazak álmát aludták táncolástól nehéz lábakkal, nekem le kellett kötni a figyelmem, mert indult a reggeli műszak. Szóval leszaladtam a kisboltba, és olyan palacsintás terülj-terülj asztalkámat varázsoltam, hogy szó nincs rá. A szorongásom pedig tovaszállt, látva a boldog másnapos arcukat. Azóta mindig számíthatnak a palacsintára ébredés után. Mindenki jól jár, sőt még nagymamai ösztöneim is kielégülnek, komolyan mondtam, hogy belül öreg vagyok.
Opció 2, elkezdem videó és hangüzenetekkel bombázni az imént említett barátaimat, akik jó eséllyel ugyanúgy a saját labilitásuk hintaján egyensúlyoznak. Különösképpen egy barátnőm, akivel igazán egymásra hangolódtunk az évek alatt. Tudjátok, szokták mondani, hogy ha nők sokat vannak együtt, a ciklusuk idomul egymáshoz, nos nekünk az idegösszeroppanásaink vannak összhangban. Annyira felvillanyoz, amikor elmondom neki, hogy ma éppen azon sírtam, hogy jack black milyen kedves volt a rocksuliban, vagy kiborultam, mert a hupikék törpikék egy kommunista utópiát jelenít meg, ahol Hókuszpók a kapitalizmus megtestesülése, amitől eszembe jut, hogy milyen rossz volt a reklámiparban dolgozni, és biztosra vehetem, hogy lesz egy hasonló sztorija. Ha tényleg mindenki csak akkora súlyokat kap az életben, amit még elbír, akkor nekem ő serpám. Percenként küldjük az új üzeneteket. Persze fel is hívhatnánk a másikat, mert így általában 3 videó csúszásban szoktunk lenni egymástól, de akkor közben nem tudnám azt nézni tik tokon, hogy 100 t-rex vagy 1 millió strucc az erősebb-e egy háborúban. Fontos kérdések ezek kérem, amire választ kell találnom. Vagy éppen online pakoljuk tele a kosarunkat olyan dolgokkal, amik teljesen feleslegesek, és sosem lesz rájuk szükségünk, de azért jól néznek ki, aztán vagy megrendeljük vagy nem. Nekem speciel így került a tulajdonomba egy csirke formájú sapka vagy azok a bakelit lemezek, amiket sosem fogok meghallgatni, mert nincs hozzá lejátszóm. Ember tervez, isten végez, és Isten szerint szükségem volt rájuk.
Olyan hajnali 3 körül aztán rájövünk, hogy hiába nem akarjuk, felnőtt nők vagyunk, és reggel dolgozni kéne, illene aludni menni, mert csak minket érdekel az inszomniánk, muszáj lesz befejezni a csacsogást, és a fájditóan tipikus white girl attiitűdöt elcsitítani legalább pár óra alvás erejéig, holnap úgyis folytatjuk egy mogyorós latte kíséretében.
