Nagyon súlyos vád fogalmazódik meg a címben, elsőre azt is gondolhatnánk, hogy aki ilyet állít, az nem gondolta át a szavait. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a demokratikus működés kulcsát viccnek titulálja az illető. Annyira meghatározó eleme ez a mindennapjainknak, mintha az ivóvízre mondanám, hogy vicc. Mondanám is rá, ha lóürülék ízű lenne, akkor is, ha azt befogott orral milliók fogyasztanák viszonylag kicsi egészségkárosodással (mondván, ittunk már hányásízűt is, az azért mégiscsak rosszabb).
Igen, én határozottan azt gondolom, hogy a magyar parlament, ha nem is egy vicc, de minimum színielőadás, abból is a drágábbik fajta (persze nem a minősége, hanem a tényleges ára miatt).
Legújabban az emberek az ún. pedofiltörvény megszavazása miatt vannak kibukva, egyébként nem teljesen ok nélkül. Az csak mellékes érdekesség, hogy a társadalom érdekes módon különös figyelmet fordít az LMBTQ-ügyekre, álljon akármelyik világnézeti oldalon, miközben néhány, ennél sokkal súlyosabb problémát vagy nem vesz észre, vagy egyenesen legyint rá: itt beszélhetünk akár a Fidesz általánosságban vett kisebbségpolitikájáról (a romák sokkal többen és sokkal nagyobb hátrányban vannak, mint az LMBTQ csoport), akár különböző ökológiai katasztrófák veszélyeiről, akár a különböző vállalatok vagy kormányok (pl. a Facebook, vagy épp Kína) jogtalan hatalomgyakorlásáról.
Szerintem rossz oldalán van megfogva ez az ügy is. Amellett, hogy az LMBTQ emberek démonizálása valóban súlyos probléma, ez még mindig csak a jéghegy csúcsa. A probléma gyökere évekkel, sőt egy évtizeddel ezelőttre nyúlik vissza, és olyan konkrétan megfogható, hogy mindannyiunk tudomásán van, mégis megfeledkezünk róla. Minden egyes törvényhozási színielőadás után ugyanazt mondjuk: a Fidesz ennél mélyebbre már nem süllyedhet. Most is ezt mondják sokan, és biztos vagyok benne, hogy a legközelebbi alkalommal is ugyanezt fogják mondani.
Mi is ez a probléma, amiről mindig megfeledkezünk? Nem a megszavazott egyes törvények, hanem az azokat létrehozó mechanizmus. A magyar törvényhozás rendszere rosszul működik. Amint a megszülető törvényeket kezdjük el kritizálni, abban a pillanatban ismerjük el, hogy magával a törvényhozás rendszerével egyébként semmi probléma nincs, csak a bent ülő politikusoknak kéne a másik gombot megnyomni. Csakhogy ez nem így van! A problémák nem a gombnyomás után kezdődnek, hanem előtte. Jóval előtte. Mondhatnám úgy is, nem a játék eredménye a probléma, hanem a játék szabályai.
Sok parlamenti képviselő, első ízben a három pindúr pandúr, Szél Bernadett, Hadházy Ákos és Szabó Szabolcs jelentették ki, hogy ők ezt a szavazást bojkottálni fogják, mert egy ilyen javaslatot nem leszavazni kell, hanem egyáltalán a színpad közelébe engedni sem szabad. Ebben egyébként igazuk van, de vajon miért csinálnak úgy, mintha itt valami különösről lenne szó? A Fidesz időről időre hoz olyan törvényeket, amiket nem szabadna a színpad közelébe engedni, de egyébként meg maga a törvényhozási mechanizmus is számtalan sebből vérzik. Biztos vagyok benne, hogy ezt a kritikát az említett trió is megfogalmazta már, annál is inkább, ha felidézem, mi történt három évvel ezelőtt.
A rabszolgatörvény egy, a jelenleginél nagyobb felháborodást keltő javaslat volt, melyre az ellenzék 3000 módosító indítvánnyal reagált. Ezeket Kövér László egyetlen szavazással leszavaztatta, ami pont 2999-cel kevesebb, mint amennyi szabályos lett volna. Az ellenzék erre sípolással, kiabálással, demonstrációkkal reagált, mondván, ez a magyar törvényhozás bukása, ennél mélyebbre a Fidesz már nem süllyedhet ugyebár (de egyébként már akkor sem volt ez ismeretlen szöveg). A teljes ellenzék ki is vonult a parlamentből, mert nem voltak hajlandók ehhez asszisztálni, és akkor így felcsillant az ember szeme, hogy lám, ezek mégiscsak képesek a sarkukra állni.
Erre egy hét múlva nem visszaülnek? Mintha mi sem történt volna. (Erről egy részletesebb cikket itt írtunk.) Miután sikerült a tüntetéshullámot ál-sírásokkal meg ajtónak csapódásokkal komolytalanná tenni, az ellenzéki politikusok, mint akik jól végezték dolgukat, visszaültek a parlamentbe vitatkozni és szavazni. (Hadházy mondjuk nem, ő csak az önlejáratás tekintetében bűnös.) Nem mintha előtte bármi értelme lett volna ezeknek a vitáknak és szavazásoknak (erre utaltam én többször a szövegben a „színpad”, „színielőadás” kifejezésekkel). Van-e ugyanis bármi értelme a parlamenti vitáknak és szavazásoknak? Mert szerintem nincs, az eredmények a Fidesz-KDNP pártgyűléseken (tegyük fel, hogy nem Orbán Viktor noteszkájában) már megszületnek, a parlamentben pedig a kétharmadnak köszönhetően törvényjavaslatnak csúfolt eredményhirdetés zajlik. (Vagy színielőadás, ha a korábbi nomenklatúrát követem.)
Ez a kétharmad pedig nem akármilyen kétharmad. Nem olyan kétharmad, mint amit 2010-ben szerzett a Fidesz, azt ugyanis egy igazságosabb rendszerben szerezte, ahol ez egyáltalán nem volt könnyű. Kétharmadot szerzett azzal az ígérettel, hogy Gyurcsányt és a bandáját elszámoltatják, ami persze nem történt meg, hanem helyette átírták úgy a választási törvényeket, amikkel a következő évtizedre, és még azután is biztosították önmaguk számára a kétharmadot. Ez az a pillanat, amelytől kezdve a magyar parlament komolyan vehetetlen (a játékosokkal akkoriban is súlyos problémák voltak, de legalább a játékszabályok elfogadhatók voltak). Sokkal komolyabban vehetnénk, ha nem ez lenne a neve. Demokratikus parlamentről nem lehet beszélni ott, ahol a parlament valójában színház, a demokrácia pedig valójában diktatúra.
A politikusoknak két igaz lehetősége van. Az első az, hogy ezt a rendszert demokráciának nevezi, és beül a színészek közé. A második az, hogy ezt a rendszert diktatúrának nevezi, és nem ül be a színészek közé, hanem például alternatív parlamentet alakít, vagy csatlakozik különböző civil kezdeményezésekhez. Más igaz lehetőség nincs. Aki ezt a rendszert diktatúrának nevezi, és beül a parlamentbe, az még színésznek is pocsék, nemhogy politikusnak.
A civil embernek két igaz lehetősége van. Az első az, hogy ezt a rendszert demokráciának nevezi, a választást szabályosnak gondolja, így elmegy szavazni, majd kér egy popcornt és nézi az előadást. A második az, hogy ezt a rendszert diktatúrának, a választást pedig valótlannak gondolja, így nem megy el szavazni (vagy méginkább: érvénytelenül szavaz), inkább azokra a közéleti szereplőkre koncentrál, akik valódi érdekképviseletre törekszenek, leginkább a parlamenten kívül. Más igaz lehetőség nincs. Aki elmegy szavazni, majd este csalást kiált, mint 2018-ban, az még nézőnek is rossz, nemhogy öntudatos, belátásos állampolgárnak.
