Méltósággal meghalni. Alkotmányos jog vagy erkölcstelenség?

„Lenni vagy nem lenni: az itt a kérdés.
Akkor nemesb-e a lélek, ha tűri
Balsorsa minden nyűgét s nyilait;
Vagy ha kiszáll tenger fájdalma ellen,
S fegyvert ragadva véget vet neki?”
-William Shakespeare
-fordította: Arany János

Elindult Dr. Karsai Dániel ügyvéd, alkotmányjogász pere, amit a magyar állam ellen indított az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, Strasbourgban. Karsai gyógyíthatatlan ALS-ben szenved, ez egy izomsorvadással járó súlyos betegség. Csak hogy legyen mihez kapcsolni, Stephen Hawking is ezzel küzdött, illetve a 2014-es ice bucket challange is erre hívta fel a figyelmet. Az ALS-ben szenvedők a betegség előrehaladtával már nem tudnak gondoskodni magukról semmilyen szinten, a beszédkészség is elgyengül és idővel már lélegezni sem tudnak maguktól. Az alkotmányjogász most azért küzd, hogy ne kelljen ezen a folyamaton keresztülmennie és méltósággal búcsúzhasson el a földi léttől.
Ez nem csupán orvosi, etikai és morális vita, egy komplex mindenre kiterjedő kérdés. Jelen cikkünk nem arra szolgál, hogy végső döntést hozzunk, egy vitatott kérdés aspektusait igyekszik feltárni, a végén egy szubjektív konklúzióra jutni. Mindenki vigye el belőle a maga számára értékes következtetést. Így most egy közös gondolkodásra invitálom az olvasókat.

De mi is az az eutanázia?
Napjainkban a számtalan kezelés és gyógyszer miatt hosszú időn keresztül életben tudják tartani a gyógyíthatatlan betegségben szenvedőket is, ugyan ezzel meghosszabbítják a vele járó kínokat, de Hippokratészi esküjük kötelezi őket arra, hogy mindent megtegyenek a páciensek életéért. Viszont az érintettek nem minden esetben akarnak végigmenni egy fájdalmas haláltusán. Erre kínál megoldást az eutanázia intézménye.
Gyógyíthatatlan kór esetén a beteg kérheti, hogy orvosi közbeavatkozással rövidítsék le a betegség lefolyását. Kétféle eutanáziát ismerünk: aktív és passzív.

Passzív formája elterjedtebb, de így is nagyon szigorú, aprólékos vizsgálat előzi meg. Ilyenkor a beteg lemond az életben tartó kezelések folytatásáról és természetes halállal távozik. Ennek engedélyezésére egy háromtagú orvosi csapatot hívnak össze; ami a kezelő orvosból, egy pszichiáterből és egy független orvosból áll. Felmérik a beteg állapotát és igazolják, hogy a gyógyulásra nincs esély, rövid időn belül bekövetkezik a halál, illetve, hogy a beteg önnön szabad akaratából dönt. Három nap múlva ez a procedúra megismétlődik, a beteg ismét nyilatkozik szándékáról. Ez hazánkban is létező jelenség. Itt megjegyezném, hogy a magyar állami egészségügy elkeserítő helyzete, már maga a passzív eutanázia.

Az aktív eutanáziakor az orvos kioltja betege életét, annak kérésére művi úton, ezt úgyszintén egy nagyon alapos orvosi csapat felmérése előzi meg és a beteg többszöri nyilatkozata. Jelenleg a jogszabályok Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, Kolumbiában, Új-Zélandon, Spanyolországban, Portugáliában és Svájcban engedélyezik ezt. 2021-ben több hírt is lehetett olvasni a Svájcban legalizált „öngyilkos kapszula” névvel illetett szerkezetnek, mellyel az érintettek otthon is végrehajthatják az folyamatot. Hazánkban arra sincs lehetőség, hogy a beteg kiutazzon ezen országok egyikébe végrehajtani a procedúrát, mivel az őt segítő hozzátartozókat itthon börtönbüntetésre ítélik, öngyilkosságban való segítségért és 3-5 évig terjedő szabadságvesztésre számíthat.
Amely jogrendszerben nincs az eutanáziára vonatkozó jogszabály, ott az eutanáziát öngyilkosságnak, vagy ha mások segítenek benne, akkor gyilkosságnak tekintik.

A két pólus
Az élethez alapvető alkotmányos jogunk van, adódik ebből a kérdés, hogy a halálunkhoz is ugyanennyi jogunk van-e. Számtalan szempontból megközelíthető a kérdés. Hatalmas tabuként kezeljük a halált, az életet szentnek tartjuk (láthatjuk ezt például az abortusz körüli vitánál is) és igyekszünk nem tudomásul venni a múlandóságunkat, részben ezért is ilyen nehéz ez a téma.

Az eutanázia világnézeti vagy akár vallási vitákat generál. Két fő táborra oszlik a társadalom ebben a kérdésben, az életpártiakra és az elfogadókra. Illetve van egy apró köztes csoport, akik ugyan pártolják az életet, azonban amikor ez másnak puszta szenvedéssel jár, elfogadják a döntést és az eutanázia végrehajtását.
Erkölcsileg nem igazán találunk különbséget a két módozat közt (aktív vagy passzív), mégis a passzív eutanázia egy viszonylag elfogadott dolog. Mindkét esetben eltávozik a páciens, más-más úton. Felvetném a kérdést mi a nagyobb bűn, leállítani az életben tartó kezeléseket és végigkísérni ahogy lassan elmúlik a beteg a természetes folyamatokat tiszteletben tartva, vagy saját kezünkkel elvenni egy életet, szebb búcsúzást biztosítva. Természetesen mindkét esetben a páciens teljes és tudatos beleegyezésével.

A pártolók
A támogatók szerint az élethez való joggal együtt jár a halálról való önrendelkezés joga, a kegyes és méltó halál. Mindenkinek lehetőséget akarnak biztosítani az élete feletti döntések meghozatalában, amennyiben ez nem teljesül, az sérti az alapvető emberi jogokat. Senki sem érdemli meg, hogy felesleges szenvedésekkel érjen véget az élete, miközben hosszú időn át a megváltó elmúlásra vágyakozik.

Az, hogy valaki elveszti a teste, élete és egészsége feletti kontrollt, számunkra, egészséges embereknek felfoghatatlan folyamat. A testük börtönébe zárva kell leélniük, ki tudja még hány évet. A kiszolgáltatottság és megalázó helyzet miatt gyakran alakulnak ki a testi tünetek mellett mentális elváltozások, mint például depresszió. Puzsér Róbertet idézve, míg egészségesen a haláltól félsz, ebben az állapotban az élettől félnek.
Azonban ez a helyzet nem csak a beteget érinti, ne feledkezzünk meg a családjáról, szeretteiről, akik végig asszisztálják az egészet. Számukra is borzalmas, ahogyan nap mint nap szembesülnek a múlandósággal és egykor vitális társuk kétségbeesésével és gyötrelmeivel.

Mondani szokás ilyenkor, hogy már minden nap egy ajándék, amit együtt tölthetnek. De valóban kegyes ajándék a sorstól, ha ezeket a napokat a közös lelki gyötrődésben éljük végig?
Ez a térfél kiáll amellett, hogy a méltóságról alkotott elképzelés szubjektív. így, amikor eljön az idő, mindenki maga dönt, hogy az az állapot megfelel-e a méltóság fogalmának. Ha ezt megtagadják tőlük törvényileg, azzal az állam világnézetét erőltetik rá a polgárokra, ami sérti az alapvető emberi jogokat.

Eddig szándékosan csak a fizikailag beteg személyeket érintetettem. Az eutanáziát pártolók közt is parázs vita zajlik annak tekintetében, hogy a súlyos mentális betegségben szenvedők folyamodhatnak-e ennek végrehajtásához. Számos lelki zavar gyógyíthatatlan, csak gyógyszeres kezeléssel szinten tartható. Ellenben a folyamatos orvosi felügyelet sem garancia arra, hogy az érintett személy teljes értékű életet tud élni. Sokan közülük szuicid gondolatokkal, késztetésekkel vívnak. Így ők gyakran fordulnak ahhoz, hogy saját kezükkel vetnek véget életüknek. Abban azt hiszem megegyezhetünk, hogy az államosított élet kioltás egy szelídebb vég ennél, amire felkészülhet az érintett családja előzőleg. Társadalmilag még nem értük el azt a pontot, amikor a szellemi és testi kórokat egy szinten kezeljük, előbbit jócskán leértékeljük. Így amÍg ez nem történik meg, ez egy nyitott kérdés marad.

Az ellenzők
Az életpártiak ezzel szemben erkölcstelennek tartják az eutanáziát. Nem csak az életet eldobótól, hanem az ebben segédkezők tekintetében is. Sokan közülük mélyen vallásosak, akik szerint a földi létben való szenvedés a megtisztulás folyamatának része, hogy „tisztán” léphessenek a halál utáni életbe, bűnnek tartják az öngyilkosság ez ebben való segítség minden formáját. Az élet Isten ajándéka, nincs jogunk eldobni, amit tőle kaptunk. Illetve a parancsolatok közt is azt tanuljuk, hogy ne ölj. Tehát egyaránt bűnös, aki ehhez folyamodik és az, aki végrehajtja, értendő ez az aktív eutanáziára. Passzív formája kapcsán megoszlanak a vélemények.

Hiszik, hogy a fájdalom az élet része, és csak a test szenved tőle. Ahogy mondani szokás, minden fejben dől el, esküdnek a fájdalomcsillapitás erejére. Azonban számos állapot mellőzi a fájdalmat, „csupán” lelki megpróbáltatással, kiszolgáltatottsággal és emberhez méltatlan állapottal jár.

A tudomány napról napra fejlődik, ha életben marad a beteg még esélye lehet a gyógyulásra, addig is minden lehetőség megvan arra, hogy évekig, évtizedekig stabilizálják az állapotát. Ezzel ellentétben, az intézményesített halál következménye lehet a visszaélés, tehát az, hogy minden, jelenleg gyógyíthatatlan pácienst kiiktatnak, akik csak terhet jelentenek az állami egészségügyre. Felszabadítva helyeket az egyébként is túltömött kórházakban, ahol kevés orvosra jut túl sok ellátandó beteg. Az ellenzők tábora úgy véli, ennek bevezetésével drasztikusan megnőne az öngyilkosságok aránya, nem csak az egyébként is menthetetlen betegek halálozásának száma.

Felvetül a kérdés, hogyan érinti azok életét, akik elvégzik a művi halált, tehát az aktív eutanáziát. Nem okoz e életre szóló bűntudatot és gyötrődést a sok élet kiontása attól függetlenül, hogy ezt tudatosan kérték tőlük.

Szubjektív véleményem, összegzés
A cikk megírása közben számos értekezést és vitát elolvastam, meghallgattam, kikérdeztem másokat a véleményükről. Fontosnak tartom leszögezni, hogy agnosztikusnak vallom magam, igy Isten létezését nem cáfolom, de nem is tekintem kőbe vésettnek.

Bár fiatal korom nem feltételezné, de sokszor találkoztam a halállal. Végigkísértem számomra szeretett személyek olykor kegyes elmúlását, amibe sosem avatkoztam volna bele, azonban annak is részese voltam, amikor én is azt kívántam, bár segíthetnék a kegyes végben, ugyan nagyon fájt ez a gondolat. Sok évig küzdöttem súlyos mentális betegséggel, amikor minden reggel lesújtva tapasztaltam, hogy még mindig életben vagyok. Éreztem milyen vágyni a végső napot. Ezen tapasztalatokkal a hátam mögött fejtem ki ezt a teljesen szubjektív álláspontot.

Úgy vélem, ha az élethez megvan minden jogunk, a halálhoz is meg kell adni ezt. Természetesen egy független orvosi csapat beleegyezésével, mikor valóban menthetetlen az érintett és többszörösen nyilatkozik erről. Illetve a fizikai tünetek enyhítése mellett megtettünk mindent a lelki egészsége megtartása érdekében. El kell követnünk mindent, hogy az állapotához mérten a legnemesebb életet tudja élni. Ha ezen felül Ő még mindig úgy érzi, el akar távozni és valóban nincs esély a gyógyulásra, kegyetlenség tovább húzni a megpróbáltatásait. Mint azt korábban írtam, a jó vagy csak elviselhető élet mindenkinek mást jelent, nem erőltethetjük rá saját elképzeléseinket egy kiszolgáltatott helyzetben lévő személyre.

Az ellenzők, ahogy fentebb említettem, nem tartják helyesnek az eutanáziát. Táboruk népes része keresztény/keresztyén hívő akik az élet szentségében hisznek és az Ószövetség szerinti “Ne ölj!” parancsolatban. Azonban az Újszövetség Jézusi tanításai az irgalomra, kegyelemre és empátiára inspirálnak minket. Ennek a kérdéskörnek pedig pontosan ez az alapja, megkegyelmezni egy haldoklónak és szeretteinek, együttérezni velük, hogy méltó módon köszönhessenek el egymástól és a földi léttől. Előrébb helyezve embertársunkat, saját lelki üdvünkért cserébe. Személy szerint ezzel könnyebben együtt tudnék élni, mint azzal a tudattal, hogy saját, olykor önző érdekeim miatt hagytam, hogy valaki napról napra jobban szenvedjen. Természetesen egyik táborban sem csak vallásosak vagy nem hívők sorakoznak fel. Számos felsőbb hatalmat tagadó ellenzi az eutanáziát, ez fordítva is igaz. Jól reprezentálja ezt, hogy az első ember aki eutanáziáért folyamodott buddhista volt.

A kérdés viszont jogos, miszerint hogyan hat ez a „végrehajtókra”. Innen a kanapém kényelméből könnyedén állítom, hogy nemes cselekedet. A valóság megvizsgálásához vegyük példának az állatgyógyászatot. Ezen a területen bevett szokás közbeavatkozni egy kiskedvenc súlyos állapotába, mikor minden lehetséges opció elfogyott a gyógyulás tekintetében. Az orvosok mégis folytatják hivatásukat, tisztában vannak vele, hogy kegyesen cselekedtek. Lehet, hogy bagatell példának tűnik, de a folyamat hasonlóan működik.
Nem cáfolom, hogy az orvostudomány fejlődésével találhatnak gyógymódot az adott betegség gyógyításra. Azonban, ha a páciens már évek óta küzd a kórral, majd felvetjük a gyógyulást, s ezután hosszú ideig vár és mégsem lesz jobb az eredmény, valóban jó megoldás hagyni őt?

Valós félelem, hogy Magyarországon ez eredményezheti a nem kívánt betegek likvidálását, az állami egészségügy romos helyzete miatt. Így fontos lenne, hogy ne csak egy orvosi csapat álljon össze, hanem jogilag is alá legyen támasztva ez a döntés.Ez viszont súlyos összegekbe kerülne, amire nincs kapacitásunk. Hiába állok az eutanázia pártján, a jelenlegi magyar egészségügy nem áll készen arra, hogy minden esetben jogtisztán hajtsák végre a folyamatot, tekintve a túltömött kórházakat, ahova jelenleg “várólistán” lehet bekerülni. Fontos megjegyeznem, hogy itt csupán a magyar egészségügyről gondolkodom szubjektíven.

Átmeneti megoldás lehet, ha dekriminalizáljuk azt, hogy a beteg segítséggel kiutazzon és más országban hajtsa végre a beavatkozást. Célszerűségét Karsai Dániel hozzáállásával tudnám prezentálni. Az ügyvéd sem szeretne eutanáziához folyamodni, amíg még olyan életet tud élni amit élvezni tud, ez egy végső megoldás, mikorra nem tudja magát ellátni és mozogni, de tudatának teljes birtokában van. Sajnos ezt viszont csak a társadalom felső rétege tudná finanszírozni, ha eljön az idő. Célszerűségét Karsai Dániel hozzáállásával tudnám prezentálni.

Összegezve tehát mindkét oldal erős és valós érvekkel támasztja alá álláspontját. Jogilag módunkban kellene, hogy álljon ez a lehetőség, azonban amíg gazdaságilag és társadalmilag nem lépünk szintet súlyos visszaélések történhetnek. Mint azt cikkem elején írtam, ez nem az egyetlen és kőbe vésett álláspont, csupán lehetőség, hogy megnyissunk egy vitát erről a kényes kérdésről, és elkezdjük kevésbé tabuizálni a halál jelenségét.

Kép forrása:https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bernhardt_Hamlet2.jpg