6 vagy talán 7 éves koromig biztosan nem mosogattam. Vagy legalábbis nem emlékszem rá.
Pedig számolni már tudtam, az ábéabot is mertem, amikor a Lovag utcai ének-tagozatos iskolába kerültem a drága jó Rózsásné Dömsödi Anna, Nusi néni kezei alá. Az életvezetési ismeretek viszont valahogy nem tartoztak a tantárgyak közé, jó, ha ment, ha megtaláltuk a napköziben a tepertőkrémes kenyeret, már ez is nagy szó volt, a tepertőkrémes kenyér.
El is untam a napközit, olyannyira, hogy V. Zsolti barátommal egy szép késő novemberi sötétben meglógtunk, igazából el akartuk hagyni az országot.
De legalább kicsaptak a napköziből, így már nem csak odafelé sétáltam le azt az 5 utcát a Bajcsy-Zsilinszky útról a Nagymező utcai kereszteződésen át, hanem fél 2 után is volt mód csavarogni a zegzugos utcákon, melyek között egy átjáróház is található volt (eme napjainkban az egyik felkapott vállalkozás működik ott.) Na de nem vitt mindig egyenesen haza az az út!
Sőt, legtöbbször felmentünk egy haverhoz. Nagyon sokszor Pistiékhez az Ó utcába és jól megnéztük, mi van a hűtőben.
S ha már megnéztük, rittyentettünk is valamit negyed óra alatt. Ebben a műfajban a főfogás általában valamilyen különlegesen gazdag rántotta volt.
Ezt én számtalan módon el tudtam készíteni, és nagyon büszke is voltam rá – de amúgy is penge gyereknek akartam látszani.
Így került talán sor az első mosogatásokra. Különösebben nem szerettem, de ha már kell, akkor virítson az e rendes mivolt – úgy voltam vele…
Nem sokkal később azonban megváltozott az élet, míg Kata húgom mintegy 3 évessé nem cseperedett, azt a rendesgyerekséget ekkor inkább a babázásban éltem ki.
Így volt ez aztán akkor is, amikor anyukámmal és vele további 6 évre egy egyszobás, külvárosi palotába költöztünk. Délután a két testvér hazaért az óvodából, iskolából és gyakorta igyekezett ellátni az uzsonnázásuk körüli teendőket.
17 évesen aztán eljött a nagy lehetőség, saját magam élhettem a szoba-konyhában!
Nos, ekkor már a mosogatás magasabb szintjeivel találkoztam.
Az első élményem természetesen nekem is az volt, mint bármely tipikus kezdőnek: belerohadt!
Bele bizony… És nem csak, hogy belerohadt, hanem belerohadtak… Hegyszámra. A rohadtak…
Erre viszont belémhasított férfikorom egyik első nagy felismerése: alapvetően nem, nem szeretek mosogatni, de hegyeket meg pláne nem.
Innentől már csak az volt kérdés, mi lesz, ha egyszer párom lesz, hogy éljük majd át ezt a traumát, majd egy évtized után érkeztek csak meg az első izgalmas válaszok erre…