Fogalma sincs az egymás által csak “lusta konzervatívnak” és “sötétzöldnek” nevezett ideológiák követőinek, mennyi mindenben értenek egyet. De azért említsük meg azt is, miben nem. A “lusta konzervatív” úgy fél a változástól és az ismeretlentől, mint a tűztől. Ő csak be akar ülni a jól bevált kis autójába, és biztonságban élni a kis életét. A “sötétzöld” pedig semmitől nem fél jobban, mint az ökológiai katasztrófától, ennek érdekében pedig olyan korlátozások tömkelegét vezetné be legszívesebben, akár a saját kényelmének feláldozásával is, amiről a “lusta konzervatív” hallani sem akar – például ha korlátozzák az autóját. Az én olvasatomban ez az ő szemben állásuk lényege (az én olvasatomban, ugyanis ennek a szembenállásnak mindenki más aspektusát fogja meg elsősorban).
Kettejük véleményhalmazának azonban van metszete, bármennyire nem akarják ezt tudomásul venni. Amit én most ki szeretnék emelni ebből a metszetből, az a technológiai fejlődéstől való félelem. A mesterséges intelligencia az első olyan téma, amely egyszerre érzelmeket korbácsoló, egyszerre fontos, egyszerre figyeli mindenki feszülten, egyszóval ég a médiában a megtekintésektől, és mégsem szól róla senki egy szót sem, nem tombol az a parázsló vita, amely minden érzelmet korbácsoló témánál tombolni szokott! Nem folyik könny, habzó nyál és vér a kommentszekcióban. Ennek az az oka, hogy titokban egyetértenek! A félelmük közös síkra költözött. Nem vélemények harsogása és egymás szidása történik, hanem óvatos állítások, kérdések, tétovázás, minden olyasmi, aminek mondjuk az összes többi közérdekű témánál is így kellene történnie.
Én a fenti csoportok közül, ha választanom kell, a “sötétzöldek” közé csatlakoznék inkább. Én is aggódva figyelem a szemét mennyiségét, az autók mennyiségét, a pazarlást és a fényűzést. Ezúttal mégis velük szemben szeretnék elhelyezkedni egy gondolatmenet erejéig.
Mert ők mindig azt szajkózzák, hogy az ember nélkül a Föld a természeti harmónia, egyensúly, csillogás-villogás állapotában lenne. Az a berögződésük, hogy egy nap az emberi faj fogja tönkretenni az ökológiát, vele együtt saját sorsát is megpecsételi. (Ez utóbbiban mondjuk a “lusta konzervatívok” is egyetértenek, csak ők azt hiszik, hogy az LMBT lobbival.)
Csakhogy azt minden sötétzöld elfelejti, hogy az ökológia bizony ember nélkül sem sérthetetlen. Számos lehetséges módja van a földi élet megtizedelésének, amelyek közül persze egyik sem, így az emberi tevékenység sem képes kipusztítani minden élőlényt, de azok sokféleségét képes megfelezni vagy akár megharmadolni. A dinoszauruszok és a mellettük létező legtöbb élőlény is tökéletes természeti harmóniából nézték végig az aszteroidát, amely aztán véget vetett nekik.
Kétségtelen igazság, hogy az ember olyan technológiai magasságokat ért el, az élővilágban eddig példátlan mértékben, amivel képes más fajokat, vagy épp saját magát elpusztítani. De ha mondanunk kell egy fajt, amely képes lehet egy külső, élővilágon kívül álló fenyegetést semlegesíteni, melyiket mondanánk? Mert szerintem a homo sapienst.
Csóválja kedves olvasó a fejét, hogy hát egy aszteroidával, napkitöréssel, akár csak egy földrengéssel is, mit tud szerencsétlen emberi faj kezdeni? Ezek még nekünk is túl nagy falatok!
Lehetséges, én ezt aláírom, bár azért aszteroidákat észrevenni már elég jól tudunk, és már egyszer eltérítenünk is sikerült. A mondandóm lényege, hogy nekünk legalább az esélyünk megvan! Az emberi agy megteremtette annak a lehetőségét, hogy valaki képes legyen itt a Földgolyón kihalási eseményeket megakadályozni! Ez a lehetőség egyelőre az ember privilégiuma. Nem gonosztevők vagyunk, nem A Skorpió (aka Pókember ellenfele) vagyunk. Mi vagyunk az evolúció Pókembere, akit éppen megcsípett a radioaktív pók, és éppen új képességeinket próbálgatjuk – erről szól a jelenleg zajló infokommunikációs forradalom.
Talán ezeket is érdemes figyelembe venni a rettegés közepette. Igen, Pókember nekiplaccsanhat a falnak, ha nem vigyáz, de ő a legnagyobb reménysugár a fenyegetésekkel szemben. Azért táncol Pókember pengeélen, mert túl gyorsan kell túl sokat tanulnia, mielőtt a katasztrófa ideér. Lássuk be: még ebben a hatalmas információtengerben is (vagy talán paradox módon pont emiatt) az a helyzet, hogy túl keveset tudunk. Többet kéne tudnunk, csakhogy a rengeteg új információ elbizonytalanít, megtölt minket kétségekkel vagy épp nemtörődömséggel, elsodor minket önmagunktól. Az emberi faj ökológiai démonizálása (értsd: „mi fogjuk kiirtani a természetet”) szerintem ennek egyik formája, de számos más tünet is van, ami a kollektív lelki válságunkat méri, például a depressziósok és öngyilkosok magas és egyre növekvő aránya. (Ez egy komplex probléma, elég leegyszerűsítő rámutatni a technológiai fejlődésre, mint okra, de biztos, hogy ha csak közvetve is, de kapcsolódik hozzá.) Pókembernek tehát sokat kell tanulnia, de a sok tanulástól agyilag és lelkileg is összezavarodik, és még a baleset veszélyét is növeli.
Szerintem a megoldás többlépéses. Az első lépés, hogy az emberiséggel megismertetjük a manipulációs stratégiákat, valamint az egyéni információs kiigazodás lehetőségeit, erről bővebben egy korábbi cikkemben írtam. A nehezebb lépések közt pedig az erkölcsi iránytűk (vallások, emberi jogi nyilatkozatok, törvények) felzárkóztatása szerepel, hiszen ezek a mai napig nem tudnak mit kezdeni az infokommunikációs forradalommal. Yuval Noah Harari például felhívja a figyelmet, hogy ezek egyike sem tartalmazza az emberhamisítás elítélését. Pedig manapság az embereket is lehet hamisítani, akár a pénzt (itt arra gondolok, hogy egy programozó alkot valamit, ami embernek adja ki magát, pedig nem az).
Nem fogok hazudni, ez egy nagyon bonyolult megoldás, amiben sok mindent figyelembe kell venni, és az én tájékozottsági szintem (pl. az informatika terén) nem elég, hogy megmondjam, ezt pontosan hogyan kell végrehajtani. De az biztos, hogy mindezekhez éppen nem az kell, hogy infernális félelmet érezzünk a változással, a technológiai fejlődéssel és saját magunkkal szemben. Ezzel a cikkel ezt a félelmet szerettem volna enyhíteni. Tekintsünk magunkra úgy, mint diverz ökológiánk eddigi egyetlen reménysugarára!
