A pápalátogatás alkalmából a magát ellenzékinek, haladónak és függetlennek minősítő közéleti szereplők tucatjai is gondolkodás nélkül ajnározták a katolikus egyház/államfőt, cuki képeket, aranyos idézeteket megosztva, és teljesen megfeledkezve a katolikus politikai program kevésbé népszerű elemeiről. Kritika nem hangzott el. A kormánypárti politikusok persze ugyanezt tették, így akár úgy tűnhet, hogy létrejött a várva-várt politikai egység Magyarországon, önmagát beteljesítő próféciává vált az Alaptörvény, megvan a közös alap, amit a pápa által képviselt katolikus világkép biztosít. E világkép pedig természetesen toleráns, progresszív, és az ellenzék és a rezsim szerint is saját értékrendjüket és politikájukat legitimálja.
Valójában ez egy egyértelmű töréspont kellene, hogy legyen. Ha a Fidesz és az ellenzék egymással ellentétes politikát folytat, hogyan értékelheti támogatásként ezt mindkét fél?
A válasz valójában kézenfekvő. A pápa el akarja adni a katolikus dogmarendszert jó populistaként, aki mindenkinek azt mondja, amit hallani akar, és fordítva, mindenki csak azt hallja meg, amit hallani akar, hogy ezzel legitimálja az álláspontját. Rosszabb esetben az üzenet többi részéről még csak tudomást sem szerez. Míg két éve maga a Fővárosi Önkormányzat árasztotta el törvénytelenül a tömegközlekedési eszközöket harsogó, de aranyos pápaidézetekkel, addig az idei pápalátogatás alkalmából főleg a Telex tolta a pápai cukiságkampányt. A pápalátogatás alkalmából a Telex heteken keresztül jelentetett meg cikkeket keresztény szerzőktől a Szemlélek katolikus portállal együttműködve, mutatott be folyamatosan toleranciát sugalló pápaidézeteket, majd ki is jelentették:
„Ferenc pápa közvetlenségével megmutatta, milyen vezető az, akit oldaltól függetlenül minden magyar szeretni tud”
Ez elég merész állítás, annak fényében, hogy a Telex legalább egy esetben nem volt hajlandó megjelentetni egy a pápalátogatást kritikusan elemző vendégcikket egy régóta működő bloggertől (a Szekuláris Figyelőtől), azaz pontosan tud arról, hogy nem „minden magyar” rajong minden reflexió nélkül a pápa iránt – és akkor még nem beszéltünk arról, hogy egy újságnak nem a rajongás tüzelése a feladata, hanem éppen ellenkezőleg, a rajongás kritikai elemzése.
Különböző nem katolikus keresztény egyházak őszinte hívei mellett többek között például a Magyar Ateista Társaság tagjai sem rajongói a pápának, hiszen ő és egyháza olyan alapvető emberi jogokat tagad, mint a szexuális önrendelkezéshez vagy a gyerekek információhoz való joga: akadályozzák a fogamzásgátláshoz és az abortuszhoz és a lombikeljárásokhoz való hozzáférést, valamint a melegek és minden egyéb nem cisz-hetero házasságon belüli szexuális kapcsolatát, sőt, a nemek tudományos kutatását is. A Római Katolikus Egyház kreacionista világképe a nemekkel kapcsolatban szélsőségesebb, mint amelyet a legmarkánsabb magyar szélsőjobboldali szereplő, a Mi Hazánk képvisel, hiszen az már-már egyenjogúság-párti, amennyiben egy nő vezeti.
Amíg a magát függetlennek és kritikusnak minősítő médiában is szinte kizárólag a rajongó hangok kaphatnak teret, nem fog kiderülni, valójában mit gondolnak az emberek az állam és az egyházak szétválasztásának szükségességéről, az ateizmusról és a vallásmentes életről, hányan tartózkodóak, sőt kritikusak az egyházakkal és ebben az esetben konkrétan a római katolikussal szemben.
Ezekben a kampányokban, nyilatkozatokban az a közös, hogy véletlenül sem olyasmit idéznek a pápától, amikor arról beszél, hogy a „fogamzásgátlás erkölcstelen”, „a házasságon kívüli szex bűn” vagy hogy „a genderideológia veszélyes”. Azaz az emberek többsége nem is feltétlenül tudja, hogy a pápa még retorikájában sem toleráns, nem hogy politikájában. Pedig lehetne ám a politikájáról is beszélni: miért számít erkölcsi iránytűnek, morális bajnoknak egy olyan politikus, aki szerint a nők nem lehetnek papok, az abortusz az „abszolút bűn” és “gyilkosság”, de az azt megelőző fogamzásgátlás is tilos, a melegek nem házasodhatnak, de házasság nélkül bűnös a szex, „az istenkáromlás a legnagyobb bűn” stb. Hogy lehet, hogy az orbáni retorikával, demagógiával szemben oly kritikus gondolkodók és média a nyilvánvaló tények ellenére azt állítják, hogy a pápa „progresszív” szereplő? Sőt, hogy (amint a Telex kijelenti) „minden magyar szeretheti”?
A válasz összetett. Egyrészt biztos számos olyan ellenzéki közéleti szereplő van, aki maga is hívő és ezen a buborékon túl nem lát vagy nem akar látni, és ha a pápáról van szó, egyszerűen átkapcsolnak kritikus gondolkodásról rajongás-üzemmódba. Ehhez hozzájárul az is, hogy Ferenc pápa a kirekesztő és archaikus nyilatkozatai mellett ezzel ellentmondásos, progresszívebbnek tűnő kijelentéseket is tesz. Ez azonban nem érvényteleníti más kijelentéseit, és nem is jelent érdemi, kodifikált változást olyan kulcskérdésekben, mint a fogamzásgátlás vagy a női egyenjogúság, és valójában olyan következetlenség, mely a kritikusan gondolkodók számára elidegenítő tényező. Az sem tekinthető érdemnek, hogy az egyház és a pápa (retorikában) magához képest valamelyest javult, ugyanis még mindig nem érték el az alapvető civilizációs értékek szintjét, melyeket például az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata fektetett le. Persze akik elfogultak, azoknál a megerősítési torzítás révén kapva kapnak az alkalmon, hogy az emberségesebb nyilatkozatokra hivatkozva a pápát liberális ikonnak képzeljék, mely magyarázza a pápa relatív népszerűségét. Ebben semmi meglepő nincs, a katolicizmus alapvető működési elve a mentális kondicionálás, mely a vak hitre nevel a kritikus gondolkodással szemben. Itt azért hozzá kell tenni, hogy ennek ellenére szinte minden fejlett európai országban csökken a katolikus hívők száma, tehát azért vannak határai a vallásos hitnek is.
Mások azt hihetik, hogy ki kell szolgálni a vallásos embereket, mert ez politikai vagy piaci előnnyel jár. Csakhogy ez amellett, hogy manipulatív (és ezáltal ellentétes a demokráciával), teljes mértékben hamis premisszára épül. Láthatóan Márki-Zay bukása után sem esik le sokaknak, hogy az ellenzéki szavazók nem lesznek többen a keresztény propagandától (sőt, a vallásosság hype-olása elidegeníti azokat a hívő és nem hívő szavazókat, akik az állam vallási, világnézeti semlegességét tartják követendő elvnek), illetve hogy a Fideszre ebben nem lehet rálicitálni, ugyanis már két évtizede megvette kilóra az egyházakat. Igen, Ferenc pápa magyar leányvállalatát is, amivel természetesen neki semmi gondja nincs, sőt, azért jön ide parádézni, mert itt kritika nélkül, közpénz-tízmilliárdokból fogadják kirekesztő elvei ellenére, és tömik egyházat még több előjoggal, pénzzel, intézménnyel és épülettel.
A probléma ugyanis az, hogy Magyarország nem csak hogy nem „keresztény ország”, hanem az egyik legkevésbé vallásos európai állam (bár attól még nem lesz valami államvallás, hogy az emberek 50+ százaléka oda tartozik esetleg). Templomba csak az emberek 7-9%-a jár hetente, a 30 év alattiak 4%-a, és ma ismét részben azért, mert muszáj. A lakosság 11-15% közötti aránya vallja azt, hogy a vallás fontos a mindennapi életében. Ráadásul ezeknek az embereknek a többsége az élethelyzetének megfelelően értelmezi az egyháza tanításait – óvszert használ, elválik, a gyakorlatban módosíthatónak tartja a nemek munkamegosztását, sőt, támogatja az önfenntartó egyház elvét, és minimum a többi egyházzal szemben maga is kritikus, azaz nem sértődnek meg, ha valaki kritikus az egyházakkal szemben.
Tehát nemcsak, hogy értelme nincs a katolicizmust fényezni, politikailag hatalmas stratégiai tévedés az ellenzék részéről belesimulni a kereszténydemokráciába ahelyett, hogy következetesen kiállna az állam és az egyházak szétválasztása mellett. Holott ez a polgárok tényleges vallásszabadságának az alapja – egy olyan államban, amely valamely felekezet mellett „áll ki”, még az is másodrendű polgárrá válik, aki csupán a preferált felekezetet értelmezi a maga módján. A katolikus egyház térnyerésének az egyik fő eszköze az Orbán-rezsim erőszakos teokratizálása az „illiberális kereszténydemokrácia” nevében. A nevelőszülői hálózatok szinte kivétel nélkül az egyházak kezében vannak, miközben átfogó vizsgálat helyett bilincsbe verik és elítéltetik az egyházi közegekben elkövetett szexuális bántalmazás elszenvedőjét (neki nem jár kegyelem se, ugye, elvégre nem volt terrorista), a hatalomközeli egyházak évente tízmilliárdokat kapnak a közvagyonból, a magyarországi magyarok fizetik a határon túli papok munkabérét is, most már bemondásra kaphatják meg bármely középületet, az övék a közoktatás jelentős hányada is, rengeteg gyerek meg sem ismerheti a fidesz-keresztény buborékon kívüli világot.
Az állam és az egyházak összefonódása az újkortól kezdve soha nem vezetett jóra. A Vatikánt, mint államot Mussolini alapította, majd a Vatikán lett a náci Németország első külpolitikai partnere, a háború után pedig náci háborús bűnösöket szöktetett Argentínába. Lengyelországban a rendszerváltás után, El Slavadorban 1988-ban vezetett abortusztilalomhoz az állam és a pápa egyházának összefonódása, melybe ki tudja, hány nő halt eddig bele. Máshol istenkáromlásért, vagy pusztán az ateisták létezéséért halálbüntetésre ítélnek embereket. A vallás az elnyomó hatalmak ideológiai pallosa, mellyel minden diktatórikus lépésüket legitimálni próbálják. Minden demokratának kötelessége ez ellen fellépni, és közöttük a magát progresszívnek meghatározó magyarországi politikai szereplőknek és erőknek is.
