Nemrégiben volt szerencsém személyesen is sütkérezni Tóta W. Árpád szitakötőszínű aurájában, és önnön ajkairól hallani prominens gondolatait, főként a zsurnalizmus mesterségével kapcsolatban. Elöljáróban leszögezném, hogy eddig sem szívleltem túlságosan a szóban forgó úriembert, és ennek ellenkezőjéről a személyes interakció sem győzött meg.
A publicista a közel egy órás előadása egy pontján egy aprócska kirohanást intézett mindazon kollegái ellen, akik bármely témában „körzővel megrajzolják a mértani középpontot, majd oda beállnak”, hiszen középen állni semmilyen témában nem lehet. Majd példákat kezdett sorolni, hogy állításának igazságtartalmát demonstrálja.
Például, tette fel a kérdést, milyen egyéb nézőpontot lehetne még figyelembe venni Ukrajna inváziójával kapcsolatban, ha nem azt az Egyetlent és Szentet, amelyet szerencsére jómaga is képvisel? Vagy mi mást lehetne még gondolni a CEU kiebrudalásáról, ha nem azt az Örök Érvényű és Megkérdőjelezhetetlen Igazságot, amelyen szerencsére ő maga is osztozik?
Pedig a „középen állás”, pontosabban a be-nem-tagozódás nagyon ritka és nagyon értékes jelenség Magyarországon, a közbeszéd Fabergé-tojása, óvd, ahogy csak tudod!
A polarizáció, a szakadék két szélére sodródott társadalom a modern világ egyik legnagyobb kihívása, és épp az képezi az alapját, amelyet Tóta W. is megkövetelne: a fekete-fehér, szélsőségekben való gondolkodás, és az ellenfél teljes negligálása.
A zsurnaliszta ugyanis azt is alapos megfontoltsággal válogatja meg, hogy kikkel bocsátkozik vitába, és kikkel nem.
Véleményem szerint a magyar társadalom egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy ilyen áthidalhatatlan szélsőségekben gondolkodik. Fánk vagy palacsinta, tél vagy nyár, Kendra vagy Bridget, válassz, mindkettő nem lehet!
Ha bármely individuum száját elhagyja egy gondolat, amelyik úgy hangzik, mintha, akkor lelkes polgártársai máris tuszkolják bele a jobb vagy baloldal skatulyájába. Ez jó? Tóta W. Árpád szerint igen, ugyanis középen állni nem lehet, a középen állás csak egy mese, városi legenda, mint a fogtündér vagy a nem pszichopátiás hajlamokkal megáldott patológus.
Jómagam egy fikarcnyit sem értek egyet vele, mert szerintem nagyon nagy szükség lenne arra a bizonyos középen állásra. A pártvonalak és agendák akkora árkot ástak az egymással egyet nem értők közé, hogy sok ezer Bayer Zsolt és TGM szükségeltetne ezen kráterek betemetéséhez.
A vitaképes, kritikus gondolkodásra egyébként igényt tartó egyedek egy része azért nem fogalmaz meg középre húzónak tűnő gondolatokat, mert félő, hogy a saját oldala ezután kíméletlenül kiveti magából. Ha egyszer letetted a voksod, akkor innentől kezdve nincs mese, vakon és hűen ragaszkodj!
Tóta W. Árpáddal ellentétben én egy olyan országban kívánok élni, ahol igenis van középen állás. Ahol nem követi feszült arcizomrángás az ellentétes véleménnyel való szembesülést, ahol nem zárkózunk el szemforgatva a kommunikációtól, mondván, hogy a köztünk lévő ideológiai ellentét sajnos túlságosan nagy.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol már eljutottunk a felismerésig: nem mindenki az ideológiai Pokol legmélyebb bugyrának savas köpedéke, aki nem ért velünk egyet.
Természetesen, hogy megnyugtassak minden felhorgadó kritikust: vannak olyan ügyek, amelyekben a mértani középponton való álldogálás nem éppen „megengedett”, ha szabad ezzel a demagóg kifejezéssel élnem. Véleményem szerint is vannak olyan esetek, amikor csak egyetlen elfogadható igazság létezik. Ám a szólásszabadság elkötelezett híveként azt is szilárdul vallom, hogy minden embernek joga van a maximális és korlátlan gondolati szabadsághoz.
Tóta W. Árpád publicisztikáit olvasva azonban csak az válik világossá, hogy a szerzőjük szerint gyakorlatilag semmilyen kérdésben sem lehet még csak megközelítőleg sem középen állni.
Tegyük fel, hogy Tóta W. gondolatait egy olyan posztdemokratikus politikai konstellációban kell értelmezni (ami egyébként nem igaz, mert a koronavírussal kapcsolatos vitákhoz vagy Ukrajna rendkívül nyugatias berendezkedéséhez nem sok köze van a NER-nek) ahol a regnáló hatalom bűnlajstroma egyszerűen túl nagy a velük való szimpatizálás elfogadásához. Ez mit jelent? Hogy innentől kezdve elzárkózunk a megértéstől, a párbeszédtől, és akármit is mondanak, annak zsigerből az ellenkezőjét állítjuk?
Nem szeretnék fájdalmasan közhelyes lózungokat puffogtatni, de a középen álláshoz semmi másra nincs szükség, csak szkepticizmusra és elfogulatlanságra – Fabergé-tojás, én mondtam.
