Ritmusok nyomában: A Drum and Bass – Egy lázadó ütem története

Van valami megfoghatatlanul őszinte és nyers abban, ahogy egy igazi zenei műfaj megszületik. Nem egy légkondicionált irodában, precízen megtervezett marketingstratégia mentén, Excel-táblák és célcsoport-elemzések alapján, hanem a koszban, a káoszban, az alulról jövő, spontán energiákból. A Drum and Bass pontosan ilyen. Számomra ez nem egyszerűen csak egy zenei stílus, hanem egy kordokumentum, egy hangos, dobhártyaszaggató válasz a ’90-es évek Nagy-Britanniájának társadalmi és kulturális valóságára. És talán egy tükör is, ami megmutatja, mit veszítettünk el a mai, algoritmusok által vezérelt, biztonságos zenei világunkban.

Képzeld el a ’90-es évek elejének londoni éjszakáit! A rave szcéna már dübörgött, de a tömeg valami másra, valami mélyebbre, valami koszosabbra vágyott. A house és a techno steril, négynegyedes monotóniájába valaki bele merte önteni a jamaikai dub és reggae lüktető, füstös vibrálását, a hip-hop laza pofátlanságát és a funk zsigeri groove-jait. Ez volt az a forró, kulturális kohó, ahol a gyors tempó, az eufória és az a mindent átható basszus, ami nem a fülednek, hanem a gyomrodnak és a csontjaidnak szólt, egy új, veszélyes eleggyé forrt össze.

És a „break”, ami mindent megváltoztatott? Az egész Drum and Bass jelenség talán legcinikusabb és leginkább árulkodó története az „Amen break” históriája. Egy 1969-es, The Winstons nevű soul zenekar „Amen, Brother” című számának alig hat másodperces dobszólója. Ennyi. Egy apró, elfeledett részlet, amit a producerek – a modern kor alkimistái – samplerekkel felszerelkezve kiragadtak, felgyorsítottak, szétszabdaltak, és megteremtették belőle a jungle, majd a drum and bass ritmikai gerincét. És a legszebb az egészben? A zenetörténet egyik legmeghatározóbb ritmusának megalkotói egyetlen fillér jogdíjat sem láttak az egészből. Ez önmagában egy tökéletes, szatirikus tükre a popkultúrának: a fekete zene zsenialitása táplálja a forradalmat, amiből aztán mások profitálnak. Nem tanultunk ebből semmit. Ma ugyanez zajlik, csak a TikTokon.

Ezt az új, vad hangzást a hivatalos rádiók persze úgy kerülték, mint a pestist. Túl gyors volt, túl fekete, túl agresszív. Nem illett bele a „biztonságos” műsorrendbe. És itt jött a képbe a valódi lázadás: a kalózrádiók, mint a legendás Kool FM. Ezek a törvényen kívüli, háztetőkről és panelházakból sugárzó adók voltak a műfaj vérkeringése. A rejtett hálózat, ami összekötötte azokat, akik valami másra vágytak. Egyfajta digitális tábortűz, ami köré összegyűltek a magányos farkasok, hogy meghallgassák a törzs legújabb üzeneteit. Ma ez inspirálóan hangzik, nem? Egy korban, ahol a zenei ízlésünket egy svéd techcég algoritmusa formálja, elképzelni, hogy emberek a törvényt is megszegték azért, hogy egy közösséghez tartozhassanak és a saját zenéjüket hallgassák.

A klubok, mint a londoni Rage vagy a Heaven, voltak a szentélyek, a laboratóriumok. Itt találkoztak a DJ-k, a producerek és a közönség. Itt formálódtak az új hangzások, és itt vált tapintható valósággá az az energia, amit ez a zene képviselt. Olyan nevek, mint Goldie, a graffitisből lett zenei ikon, LTJ Bukem, Shy FX, Andy C, DJ Hype vagy Grooverider nemcsak játszották, hanem teremtették is a műfajt. Goldie mondása, miszerint „ez a lázadó Anglia hangja”, tökéletesen megragadta a lényeget. Ez nem csak tánc volt. Ez egyfajta kiállás. Annak a szabadságvágynak, annak a szintlépés iránti vágynak a felszínre törése, ami szerintem mindenkit hajt, aki nem éri be a készen kapott valósággal.

A zene fejlődött, a „jungle” elnevezést lassan felváltotta a „Drum and Bass”. A dzsungel vad, nyers energiája megmaradt, de letisztultabbá, technikusabbá vált. Mintha a zabolátlan természet egy modern, futurisztikus városi tájjá alakult volna. Megjelentek az alstílusok, a műfaj szétszakadt különböző filozófiákra: az intelligent Drum and Bass (LTJ Bukem) lágy, jazzes lebegése, a liquid funk érzelmes vokáljai, a neurofunk sötét, gépies brutalitása, vagy a jump-up táncparkettre optimalizált, agyatlan energiája. A technológia felszabadította a kreativitást, és a producerek olyan hangzásokat hoztak létre, amikről korábban álmodni sem mertek.

És a rendszer mit tett? Megpróbálta elnyomni. Az 1994-es „Criminal Justice and Public Order Act”, ami gyakorlatilag betiltotta az „ismétlődő ritmusú” zenét játszó rave-eket, a legjobb dolog volt, ami a műfajjal történhetett. A hatalom csak attól fél, amit nem tud irányítani. Ez a törvény volt a hivatalos elismerése annak, hogy ez a zene veszélyes. Hogy van benne valami, ami megkérdőjelezi a status quót. A bulik illegalitásba vonultak, a közösség pedig még szorosabbá vált. Ahogy Mary és Aaron, a távkapcsolatban élő Drum and Bass pár esete is mutatta, a zene képes volt áthidalni a távolságot és összekötni az embereket, még akkor is, ha a világ ellenük fordult.

A ’90-es évek végére a Drum and Bass globális jelenséggé vált. A londoni undergroundból kinőve meghódította a világot, bejutott a mainstreambe, és DJ Fresh és Rita Ora „Hot Right Now” című számával 2012-ben még a brit slágerlistát is vezette. A lázadás elérte a csúcsot, és egyben talán meg is szelídült, ahogy az a lázadásokkal lenni szokott.

Ma a Drum and Bass él és virul, de a kontextus más. A lázadó attitűd megszelídült, a veszélyes hangzás beépült a popkultúrába, videojátékok, filmek és divatkollekciók aláfestő zenéjévé vált. De a története emlékeztet minket valamire. Arra, hogy a valódi, formabontó kultúra mindig alulról, a margóról, a törvényen kívülről érkezik. Hogy a legfontosabb dolgok a káoszból és a dacból születnek és felteszi a kérdést: hol van ma a mi „Amen break”-ünk? Hol vannak a mi kalózrádióink? Vagy már annyira kényelmesen elhelyezkedtünk a Spotify által generált, személyre szabott, biztonságos buborékunkban, hogy észre sem vesszük, hogy már régóta nincs is lázadás?

A kötelező tananyag (néhány ikonikus dal, hogy értsd, miről beszélek):