A 21. században járunk, ahol, a lányok is megtehetik az első lépést a crushukkal való kapcsolat létrehozásában. Igen ám, de a legtöbb lány nem fog így tenni. Hogy miért? Mert félnek, hogy így hamar érdektelenné válnak a fiú számára. Elvégre is, mégiscsak megvan az ősi vadászösztön a férfiakban, jobban szeretik, ha valamit „kiérdemelnek”, szeretnek megküzdeni egy nőért. Így hát megpróbálnak jeleket adni, de ezekkel az a probléma általában, hogy ami a lányok számára jelnek minősül, az nem biztos, hogy annyira egyértelmű, hogy feltűnik a másik félnek. Na, de túl egyértelmű jeleket pedig nem akarnak adni, mert bennük van a félelem a visszautasítás miatt. A fiúktól pedig elvárják, hogy „legyenek férfiak”, és udvaroljanak választottjuknak.
Azonban a fiúknak sem olyan könnyű ez, bennük is ott motoszkál a sötét gondolat, hogy mi lesz, ha nemet mond? Nem mellesleg ott a társadalmi elismerésre vágya. Amíg egy lányt az esetek nagy részében nem zavarja, ha társainak nem megfelelő a kiszemeltjük, addig egy fiúnál ez már annál inkább jelent problémát. Alapvetően fél a legrosszabbtól, és akkor ha még hozzájön az is, hogy a baráti köre elkezdi piszkálni az adott lánnyal kapcsolatban, ne adj isten elkezdik a lányt pocskondiázni, nevetség tárgyává tenni, akkor végképp nem fog lépni, akármennyire is vágyik az áhított lányra. Tehát tulajdonképpen míg a két ellenkező nem egymásra mutogat, hogy melyiknek mit és hogyan kéne cselekedni, addig elmegy mellettük az élet, mert az idő vészesen, visszafordíthatatlanul telik. Mert ha valaki kimutatja az érzéseit, az simp, a társadalom szerint.
Felmerül tehát a kérdés, hogy ha nem teszel erőfeszítéseket egy lányért, csak sóhajtozol utána a lelked legmélyén, és próbálod elnyomni az elnyomhatatlan érzést, akkor mi fog történni? Semmi. Semmi sem fog történni. Ha utólag visszagondolsz majd ezekre az időkre, vajon még mindig úgy fogod érezni, hogy megérte a haverok „vállveregetéséért” veszni hagyni egy esélyt? Megérte veszni hagyni a lányt? Tulajdonképpen mindegy is, mit fogsz bánni vagy nem bánni a jövőben, mert a jelenben úgysem fogsz arra gondolni, hogy hagysz elúszni egy esetlegesen értékes partnert. A másik véglet, hogy mindenki mindent gyorsan és egyszerre akar a magáénak tudni. Természetesen ezeket a dolgokat siettetni nem lehet, de azért azt sem lehet mondani, hogy a végtelenségig várj, te tudod, hogy mennyit akarsz erre a kapcsolatépítésre szánni az életedből.
De akkor hogyan lehetne megtörni a paradoxont? Hát, először is a társadalmi elismerésnek veszítenie kellene értékéből mindenki szemében, hiszen nem az fog számítani, hogy a partnerünk tetszik-e a barátainknak, nekünk kell, hogy megfeleljen. Le kéne küzdeni bizonyos szinten a visszautasítástól való félelmet is: miért ne próbálhatnád meg? Tényleg rosszabb a visszautasítás, mint az, ha azt sem tudod, mi történne, ha odaállnál a választottad elé? Ha sikert aratsz, akkor örülni fogsz, ha pedig mégsem úgy alakul, ahogy elgondoltad, legalább tudni fogod, hogy „ne fuss olyan szekér után, ami nem vesz fel”.
Sokan egyébként meglepődnének, hogy mennyivel nagyobb eséllyel mond igent egy lány egy randira, mint nemet. Hiszen valószínűleg ha eljutsz arra a pontra, hogy felteszed neki a nagy kérdést, akkor elkezdtél már gyanakodni a kölcsönös tetszésre, kivéve ha bátorkodsz ismeretlenül megközelíteni valakit. Lányok, ha elhívni találkozni egy fiút nem is, de ne féljetek legalább egyértelmű jeleket adni! Például fontos a sok szemkontaktus, rámosolygás az illetőre és a kommunikáció. Fontos bizonyságot, viszonylagos biztonságérzetet adni azzal a másik embernek (már ha tetszetek neki), hogy ti is kedvelitek. Ha pedig nem tetszetek a másik félnek, az egy idő után úgyis fel fog tűnni nektek, mindenesetre a jelek adásából sem lehet baj.
