Vegyes Érzések – így éli meg egy gimnazista, amikor kirúgják a tanáraikat

Oszd meg!


Ez volt az első gimnáziumi évem. Sok dolgot el lehet mondani az akkori énemről, de magabiztos egyáltalán nem voltam. Vidékről egy nagyvárosba költöztem, és mindenhol új dolgok vártak. Iskolakezdés előtt egy gólyatáborban vettem részt, ahol megismerkedtem leendő iskolatársaimmal, tanáraimmal. Barátkoztam. Végre azt éreztem, hogy mégsem lehetetlen 120 km-re az otthonomtól boldogulni. Az iskolában, a kollégiumban is elhelyezkedtem, megtaláltam azokat az embereket, akiket egészen addig kerestem. Megértő barátokat, társakat, biztos pontokat az életemben.

Szeptember vége felé rúgták ki az első tanárokat, ekkor még keveset tudtam az eseményekről, de nem sokkal később, november 30-án, szerdán megtudtam, hogy iskolámból 6 tanárt bocsátottak el. Én az utolsó órámról léptem ki a folyosóra, ahol néhány könnyes szemű diák lézengett. Az évfolyamtársaim egy padon ültek, úgyhogy tőlük kérdeztem meg, hogy mi is történt. Mire befejezték, szóhoz sem tudtam jutni. Az elején még nem lehetett tudni, hogy kik az elbocsátottak, mivel az egyik hírportálról értesült egy tanár. Azonban utána kiderültek a nevek, és mindenki próbálkozott tartani magát, de szinte lehetetlen volt. Nem sok ideje jártunk oda, de éppannyira a szívünkön viseltük a tanárok sorsát, mint a végzősök. ráadásul az évfolyamon informatika/média osztályban tanulók osztályfőnökétől, a földrajz tanáromtól is búcsúznunk kellett. Rajta kívül még három tanár tanított a hatból, ami elég soknak számított. Fogalmunk sem volt arról, hogy hogyan tovább, csupán a harag és a fájdalom késztettek minket a tenniakarásra. A héten csütörtökön és pénteken rendkívüli szünetet rendelt el az igazgatónk, mivel nem maradt elég tanár az iskolában. Ez azt jelentette, hogy valami elindult. Tüntetések, élőláncok, ülősztrájkok kezdődtek először csak Budapesten, majd az ország egyéb pontjain is csatlakoztak az efféle megmozdulásokhoz. Személy szerint a tüntetések túlnyomó részén ott voltam, és reménykedtem. Reméltem, hogy még van esély arra, hogy visszakapjam a tanáraimat, még nem tudtam felfogni és elfogadni, hogy már nem fognak tanítani.

Ahogy telt az idő, úgy kezdtünk el mindannyian egyre reálisabban gondolkodni, és beletörődtünk a ténybe, hogy nem találkozunk olyan gyakran az elbocsátott tanárokkal. Ez annak a következménye volt, hogy elkezdtek visszatanítani, ami pénzért adott különórákat takar. Persze ez az összeg nem volt kifizethetetlen, mégis nekünk tudást, a tanároknak biztos jövedelmet jelentett az év hátralévő részére.

Kollégiumi szobatársammal és még néhány barátnőnkkel az aznapi tüntetésre indultunk. Kissé eltévedtünk, de pont emiatt volt nagyon jó hangulatunk. Ez az első könnygáz használat utáni tüntetés volt. Aznapra három tüntetés volt meghirdetve. Mint kiderült mi a másodikon vettünk részt, és amint vége lett, megnyitották a harmadikat. Lehet, hogy csak kettő volt biztos, és az utolsó csak a pillanat hevében hirdették meg a helyszínen, a részleteket elhomályosítják az utána történt események. A Budavári Sikló mellől, a Clark Ádám térről indult fel a tömeg a Karmelita kolostorhoz. Ott rengeteg rendőr várt minket, akik csak mosolyogtak, és egy helyben álltak. Sokan leültek a földre, a barátaimmal mi is ezt csináltuk. Páran elkezdték a kordont lökdösni. Összenéztünk. Indulás előtt felmerült, hogy lesz ilyen, de távolinak tűnt, és csak azt mondtuk, hogy ez tök jó lesz, mert tüntetés, kiállunk, bevállalunk mindent. Amikor az emberek kiabálni, és hátrálni kezdtek, mi felhúztuk a pólónkat a szánk elé, mert egy csomó felnőtt körülöttünk ezt mondta. Nem tudtam kinyitni a szemem, és könnyeztem. Mikor valamennyire összeszedtem magam, körülöttem köhögő embereket láttam, nyúltam a kulacsomért, és megpróbáltam kimosni a szememből, aztán haladtam tovább a többiekhez. Aznap késtünk a kollégiumból, és kicsit aggódtunk, hogy mit is fog mondani a nevelő. Meglepetésünkre nem kiabált, csak megkérdezte, hogy jól vagyunk-e, szükségünk van-e valamire, és el kellett mesélnünk, hogy mi történt. Azt mondta büszke ránk, de máskor jobban figyeljünk az időre. Majd megköszönte, hogy érte is kiállunk, és elküldött minket aludni. Az éjszaka folyamán köhögtünk, többen hányni is elmentek, mert annyira kikezdte a torkukat a könnygáz.

Másnap ketten elküldtük a jelentkezésünket egy diákszervezetnek, hogy a szervezésben is segíthessünk, és hogy aktívan tegyük jobbá a jövőnket.

Zárásul annyit mondanék, hogy nem csinálnám másképp. Akkor is elmennék a tüntetésekre, ha tudnám, hogy a családom nagyrésze ellenzi, hogy a velem egykorúak nagyjából azt se tudják mi folyik az országban, azzal a tudattal is, hogy könnygázt fogok kapni, sőt, még igazoltatnak is. Nem bántam meg, hogy kiálltam. Érzem azt, hogy tettem valamit, és még bőven van mit csinálni. Addig nem állok meg, amíg egy normális, elfogadható jövőkép nem kerül mindenki elé, addig, amíg az ország elhagyása nélkül is önmagam lehetek.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük