Ülök az 5-ön. Zötykölődöm. Bambulok ki a fejemből. A Fülemben valami banda sokadik száma üvölt. A busz tömve van. Egymás lábán taposnak az emberek. Mindenki a kezében ott szorongatja a telefonját. Bambulok, valahol Zuglóban hasítunk…
Felszáll egy kissé megviselt, szakadt utas. Kiszúrja a mellettem lévő egyetlen üres helyet. Céltudatosan megindul. Mint a bozótharcos valahol a távoli dzsungelben, úgy vág utat magának a tömegben. Leül mellém. Én ennek nem tulajdonítok nagyobb figyelmet. A szemem sarkából rápillantok. Látom, ahogy kinyitja kissé ütött-kopott táskáját. Kicsit kotorászik benne, majd elégedett mosoly húzódik meg az arcán. Óvatosan elővesz egy albumnak látszó kis könyvecskét. Lassan, szinte rituálészerűen kinyitja. Nyugtázom magamban, hogy nem egy mai darab. Megsárgult, megtört fotók jelennek meg a perifériámban…
Látom, ahogy ködössé válik a tekintete. Minden kép alá van írva egy rövid kis jegyzet. Látom, ahogy kivesz pár képet. Van amelyik fekete-fehér, van amelyik színes. Érzékelem, hogy az utazó a könnyeivel küszködik…
A busz komótosan halad tovább. Bemondják, hogy baleset miatt alternatív útvonalon közlekedik. Felnyitom a telefonom. Értesítések ezrei vannak az állapotsávban. Megírom az otthoniaknak, hogy késni fogok.
Az utazó felém fordul. Lábamra teszi a kezét majd kajánul elmosolyodik. Lefagyok. Gondolatok ezrei hasítanak át a fejemen. Végigjátszom a fejemben, hogy mi történhet. Rosszabbnál rosszabb gondolatok törnek elő…
Kiabálnék, de mintha még a szavak is megilletődtek volna. Rámnéz, Szeme enyhén vörös. Borostája megannyi apró heget takar el az arcán. Rámosolyodik. Hiányos fogsora elővillan. Először halkan, majd érthető módon megszólal.
Van egy perced?- kérdezi érces hangján.
Kellemetlenül érzem magam. Legszívesebben felpattannék, és amilyen gyorsan csak lehet, leszállnék. Mély levegőt veszek. Megcsap az utazó cserzett bőrkabátjának édeskés, mégis savanykás illata, melybe a pipadohányhoz hasonló egzotikus illat keveredik. Az idő mintha megállt volna. Az emberek dermedten állnak, senki sem mozdul. Mintha mindenki minket figyelne. Megrezzen a telefonom, egy ismeretlen szám hív. Felvenném, de az utazó lágyan visszatartja a kezem.
Nyugtázom, hogy itt és most nincs erre idő. A busz egyre lassabban és lassabban vánszorog. Még 15 megállóm van hátra. Számolgatok, hogy vajon mennyi időt kell eltöltenem ezzel a kellemetlen utassal… Nem pazarolja az időt. Előkapja ismét az albumot. Mintha véletlenszerűen nyitná ki, de van egy olyan megérzésem, hogy itt semmi sem az.
Végigmérem. Mintha ez egyszer már megtörtént volna. Elégedetten nyugtázom, hogy Ő is így gondolhatja. Beugrik, hogy honnan ilyen ismerős. Vagy 10 évvel ezelőtt lehetett. Még óvodás voltam, mikor nagymamámmal mentem hazafele, és egy szempillantásnyi időre szem elől tévesztettem őt. Akkor mintha ez az utazó fogott volna kézen, és vezetett volna vissza hozzá.
Ő csak mosolyog, és akkurátusan keresi a megfelelő oldalakat a könyvecskéjében. Mintha olvasna a gondolataimban. Méginkább rámosolyog és a vállamra teszi a kezét. Látom, hogy mellénk ül kíváncsiság, a szünetelenül dolgozó feltaláló, aki naphosszat képes a műhelyében ülni és barkácsolni. Csatlakozik még hozzánk érdeklődés, a kissé elvont, ősz hajú filozófus, akivel órák hosszat lehet értekezni az élet értelméről.
Szóval előkap pár képet. Az orrom alá dugja. Teljesen megzuhanok. Mintha magamat látnám. Három kép három különböző helyen. Egy a közös bennük. Mindegyiken én vagyok.
Az utazó előkapja laposüvegét. Meghúzza és azzal a mozdulattal jobbra fésüli a haját.Rátekintek. Látom, hogy remegő kézzel nyújtja felém a butykosát. Visszautasítom. A többi két utas szívélyesen megköszönik a felajánlást, és az utolsó cseppig kiisszák azt. Eljátszom a gondolattal, hogy mi van, ha magammal szemben ülök most itt.
Elkezd mesélni érces, mély hangján. A saját életem köszön vissza minden egyes szavában.
A szívem a torkomban dobog.
Elhatározom magam, felteszem a kérdést.
Ismerlek valahonnan?
Rám nevet, szinte már röhög.
Megállunk. A három utazó hirtelen felpattan majd elhagyják a tett helyszínét.
A Busz újra élettel telik meg. Látom, hogy az utasok egymás lábán a taposva menekülnek a tömeg elől..
