Március 8, nőnap. Az év azon napja, amikor minden férfi hálás azért, hogy létezünk, mi pedig egy napon keresztül tündöklünk a figyelem fényében, hogy másnap ugyanott folytassuk, ahol abbahagytuk. 364 napig ismét elfelejthetjük a piedesztálra emelést. Ugyan március nyolcadika már elmúlt, bennem mégis lezáratlan gondolatokat hagyott.
Nem, ez a cikk nem csak a nőnapról fog szólni, mint inkább annak kapcsán mesélni egy kicsit az életről, egy feminista szemüvegén keresztül. Szóval, ha az Andrew Tate – Panajoth Dávid keresztmetszetből érkezel, maradj és olvasd el, ha Emmeline Pankhurst portré lóg a faladon, akkor pedig azért.
Történetünk nem március 8-án kezdődött, (hanem úgy 1999 körül, mikor először akartak fodros szoknyát rám adni) de ezen a napfényes nőnapon egyszerre környékezett meg az incelek, az anti-feministák és a patriarchátus toxikus szentháromságának szele. Összeállt a tökéletes elegy a robbanáshoz, és én robbantam is, igen nagyot.
Férfi ismerőseim 80%-a eljutott azon posztok megírásához, ahol az egekig dicsőítik a nőket, a csapból is az folyt, milyen hálás a világ a „gyengébbik nemért” és a láthatatlan munkáért, amit végeznek. Eközben az Asszonysutyorgó híres-neves csoportját elárasztották a szexi hím egyedek fotói, „őt kérem nőnapra” felkiáltásokkal, mert az évben egy napra megengedettnek érzik nőtársaim, hogy most mi tárgyiasítsuk az ellenkező nemet.
Ha szőrszálhasogató akarnék lenni, leragadnék annál a pontnál, hogy 2024-ben még mindig gyakorta gyengébbik nemnek tituláljuk a társadalom női részét, de mindenkit megkímélek ettől. A láthatatlan munkát is emésztgethetném egy darabig, mert alapjaiban nem értem a kifejezést, mivel a láthatatlan munkát az anyai élethez szokás csatolni. Mégis ki találta ki, hogy egy gyereket kihordani majd megszülni és felnevelni láthatatlan? De még mindig csak szavakon lovagolnék, és még én sem akarok ennyire pc lenni, mert ebben a kérdésben vannak súlyosabb jelenségek.
Tehát nőnap kapcsán felemeltem a hangom amellett, hogy ne csak halott virágokat adjanak boldog-boldogtalannak, hanem gondolkozzunk el a nemek közti egyenlőtlenségeken. Milyen szép, utópisztikus gondolat, hogy az év ezen napján a dolog esszenciáját ragadnánk meg. Ugyanis 1857-ben ekkor lázadt fel negyvenezer textilipari női dolgozó az embertelen körülmények és hatalmas bérszakadék ellen. Ennek a napnak nem az édesded egynapos babusgatásról kéne szólnia, hanem a kiállásról, nem csak nekünk nőknek, hanem a férfi társadalomnak is. Mert őket is érinti számtalan láthatatlan, de súlyos hátrányos megkülönböztetés.
Büszkén vállaltam fel a véleményem ezen a napon is nyilvánosan, amikre érkeztek a reakciók, több irányból, miszerint egy furcsa buborékban élek. Nos erre a válaszom, hogy 25 éves magyar nő vagyok, erős, határozott, edukált, mégis félek. Sajnos ezzel nem vagyok egyedül. Ki vagyok szolgáltatva egy olyan rendszernek, ahol nem dönthetek szabadon a testemről, ahol ha erőszak ért, előbb kérdezik meg mit hibáztam én, mintsem komolyan vegyenek; és ekkor még nem ejtettem szót a kevésbé jómódú régiókról, ahol – csak, hogy egy példát említsek – tombol a menstruációs szegénység. De látom a másik oldalt, ahol – csak, hogy egy példát említsek ismét – férfiak generációi burkolódznak toxikus maszkulinitásba, mert senki nem tanítja meg nekik, hogyan kell egészségesen levezetni az érzéseiket.
Feministának lenni szitokszó lett, emancipunci, femináci lettem, aki gyűlöli az összes férfit kerek e világon, aki buborékban él és kvótákat követel. Egy olyan világban kaptam ezt a titulust, ahol random házas férfiak próbálnak azzal csábítani, ha szinglik lennének, szívesen megerőszakolnának (ez nem költői túlzás,valóban csábító ajánlatnak szánták). Mert sokak számára rendben van a catcalling ilyen (vagy bármilyen) mértékű használata, párhuzamosan az érintett nők teljes lealacsonyításával és semmibevételével. Mert ez nem csak nekem degradáló és ijesztő, hanem azon nők számára is, akik körülveszik ezeket a férfiakat. Ez csak egy mindennapos eset, ami szinte súlytalan, ha a kerek egész helyzetet vizsgáljuk.
Nem akarok női kvótákat követelni, a pozitív diszkriminációt nem tartom járható vagy fair útnak. Rendszerszintű változásra lenne szükség, kezdve az oktatással, ahol épkézláb felvilágosításban részesülnek a fiatalok, nem pedig nemek szerint elszeparálva ímmel-ámmal körül írva, mi történik velük, bennük. Ez, mondjuk, egy remek alap lenne ahhoz, hogy ne legyen tabu a testük, ami undort és szégyent szül. Más esetekben a fiatalok egy része a Pornhub-on és/vagy a közösségi médián szocializálódik, emiatt pedig átesnek az ellenkező, de ugyanúgy káros oldalra és túlszexualizálják magukat. Természetesen nem minden fekete vagy fehér, létezik az egészséges középút, de egy önmagát kereső kamasznak szüksége lenne a biztos alapokra, hogy egészségesen szemlélje önmagát és másokat is.
Fontos lenne megtanítani a fiatalokat, hova forduljanak baj esetén, gyakran maguknak sem merik bevallani, ha erőszak érte őket. Viszont itt felvetném, visszacsatolva a tanulási folyamatra, hogy a másokkal való egyenlő bánásmódra, érzékenyítésre is hangsúlyt kell fektetni. Szándékosan nem említek nemeket. Van egy jól ismert mondás, ami valahogy úgy hangzik, hogy tanítsd meg a lányodnak megvédeni magát, de fontosabb megtanítani a fiadnak, hogyan bánjon egy hölggyel. Nos ez remek kiindulás, de tovább vinném, tanítsuk meg nemtől függetlenül tisztelni a másikat.
Tehát itt üzenném minden pua tréningen átesett férfinak és anti-feminista nőnek, nem áll szándékunkban eltörölni a föld színéről a háztartásbeli asszonyokat és kiherélni az összes pasit. Nem vágyunk másra csak egyenlőségre minden téren, nemtől függetlenül.
