A szerzői film igényével lép fel Todd Field a Tár című filmjével, melyet a napokban tekinthetett meg először a magyar közönség, és bizonyára még évekig hallani fog róla, mert ez a film sokat ért közép-európaiul. Látszik ez már abból is, hogy elfogadta a főszereplő, Cate Blanchett Budapesten felmerült ötletét, hogy a főhős nevébe kerüljön egy ékezet. ?
Mindez persze nem meglepő, mert az eredetileg zenésznek készülő rendező már tízes-húszas éveiben is rengeteget inspirálódott az európai kultúrából, ami sokat segített neki a forgatókönyv megírásakor.
Lydia Tár 50 körüli karmester, leginkább celeb, a kíméletlen, erkölcstelen és visszataszító kultúripar terméke, aki tehetségénél törtetően feljebb akar jutni, de elbukik. De nem csak ő, kiderül, hogy világunkban alig van szívből jövő segítség, emberi kapcsolat, közösség. Az alapvető mértéke mégiscsak szinte mindennek a minél nagyobb üzleti profit, ez jelen van a szimfonikus zenekarok világában is.
Az egyetlen igazán szimpatikus közösség azoké a fiataloké, akik a mindenkin gátlástalanul átgázoló, és, mint a filmből kiderül, másokat akár halálba kergető Lydia Tár és hozzá hasonlók ellen tüntetnek.
Azt, hogy az üzleti érdekek felett sokkal fontosabb emberi együttérzés is lehetséges, csak nyomokban figyelhető meg, még Lydiának is van egy ilyen pillanata a szomszéd lakás eladása kapcsán. Családjában, amelyben nevelt kislányával, Petrával és koncertmesterével, Ninával (a német Nina Hoss alakítja) él is csak pillanatokra sejlik fel érdekmentes szeretet.
A film talán legszerethetőbb karaktere Francesca Lentini (a fiatal francia rendező-színész: Noémie Merlant alakítja), aki abban reménykedik, hogy Tár majd felemeli őt karmesternek, így asszisztensként tűri a megalázásait.
Ez a pitizés hatja át az egész filmet, amelynek a végén az emberek között jóformán minden valós kapcsolat megszakad.
És éppen ezért fontos ez a 155 perces film, mert a kultúripar kegyetlensége mellett mindenek előtt erre hívja fel kivételes felkiáltójellel a figyelmet.
Nagyon jó érzékkel hangsúlyozza ezt látványvilágában is, ami csak nagyon kivételes, jól meghatározott pillanatokban lép kapcsolatba az ezen figurákon túli bioszférával, jobbára eltávolító.
Vannak azonban kihagyott lehetőségek is a filmben, ami miatt évtizedes távlatban mégsem fog minket magával vinni Lydia karaktere. Todd túltolja, eltúlozza, így végül mégsem hordozza magában eléggé a manipulatív celeb lélektanát, valamint nem feltétlenül indokolt, hogy a nem elég tehetséges, ma már csak pár hangot komponálni képes főhősnőhöz hasonlóan ennyire minimalista legyen a hozzáadott filmzene.
Mindezzel együtt a Tár című film messzemenően megérdemli a rászánt 155 percet, egyáltalán nem távozunk azzal az érzéssel a moziból, hogy ne lenne értelme még párszor megnézni, mert erősen rátalál korunk sok problémájára, s ezekről rendkívül sok irányba indítja el a gondolkozásunkat, önreflexiónkat, ez pedig tartósan velünk marad.
CC-BY-SA
