A sajtószabadság sokak számára csak egy elvont fogalom vagy még annak is homályos. Pedig ez a szó nem csak azt jelenti, hogy nincsenek cenzorok, és az állam, a párt, vagy akármilyen más külső szerv nem szól bele a cikkek tartalmába. A dolog ennél sokkal összetettebb. Kezdjük talán ott, hogy a sajtó és a szabadság szóösszetétel egy piaci alapokon nyugvó sajtótermékben már-már paradoxon.
Félreértés ne essék: erre a következtetésre nem a szabad piaccal szemben tanúsított ellenszenvből, vagy valamiféle kommunista/szocialista fantazmagória végén jutottam. Az Index.hu szétrombolása tökéletes példája a gazdasági és a demokratikus szempontok szinte kibékíthetetlen ellentétének. És szögezzük le azt is gyorsan: ami rosszul sülhetett el, az az Indexnél rosszul is sült el.
A sajtó már az 1850-es évek óta szisztematikus pénzhiánnyal küzd. Újságot írni ugyanis nem olcsó mulatság. A felszerelések és az írók megfizetése, vagy egy oknyomozó cikknél a komoly kapcsolati hálók működtetése és felépítése mind pénzbe kerül. Nem is kevés pénzbe. Ezért lehet az, hogy még a szabadság földjén, az USA-ban is jól behatárolható, szupergazdag érdekcsoportok vagy családok kezében van a média jelentős és legbefolyásosabb része, már az 1900-as évek eleje óta. (Aki erre a történetre kíváncsi, annak javaslom David Halberstam: Mert övék a hatalom című művét. Rendkívül lebilincselő.)
A technológiai vívmányok csak megnehezítették a szerkesztőségek pénzszerzési lehetőségeit. A papír árának amúgy is kiszolgáltatott újságok egy idő után nem tudták az olvasóra hárítani a plusz költségeket, ezzel szemben megjelent egy – a már fent említett szupergazdag érdekcsoportokhoz közeli – nyomás a sajtón, hogy pénzért cserébe helyezzenek el hirdetéseket a hírek közé. Ezt a kompromisszumot egy jó ideig elfogadták a sajtótermékek, hiszen így nyereségesek maradtak, és (látszólag) egyszerre több forrásból juthattak bevételhez. Hasonló modell állt fel a televíziók esetében is, ahol a műsorok és híradások mellé reklámokat helyeztek el.
Az internet viszont kihozta ennek a működési modellnek minden eddigi rejtett hibáját.
Az internetes sajtó ugyanis annyiban más a hagyományoshoz képest, hogy ingyenes egy oldalt megnyitni, már ha van netünk. Míg egy újságot meg kell vásárolni, az internetes hírforrásnak nincs ára, vagyis egy bevételi forrás kiesett. Ez alól nagy ritkán vannak kivételek, mint az amerikai Washington Post, vagy itthon a HVG 360, igaz ezek emiatt sokkal kevesebb embert is érnek el mint az ingyenes társaik, szóval vannak próbálkozások a fizetős tartalmak értékesítésére, de a jellemző mégiscsak az, hogy az online médiát bárki elérheti, nem kell fizetni érte. Innentől pedig már csak a reklámozók bőkezűségén múlik, hogy mekkora lesz a veszteség vagy a éppen a profit. A probléma általában azzal van, hogy
az internetes reklámhelyek a hagyományos hirdetések töredékét érik.
Ennek következtében van az, hogy egy nagy országos vagy nemzetközi húzónevek elszipkázzák a nagy értékű reklámot, vagy a szerkesztőségek nem jutnak elég pénzhez, mert túl olcsó az online reklámpiac. Így a szerkesztőségek a tulajdonosok jószándékaira vannak bízva, meddig hajlandó lenyelni a veszteséget, vagy hogy mennyire tud lobbizni a reklámozó cégeknél, bónusz apanázsért, ami önmagában kiszolgáltatja a szerkesztőséget különböző érdekeknek, legyen az politikai, vagy tőkés érdek.
Mintaesete ennek a jelenségnek a nagymúltú amerikai lap, a Washington Post története.
A Washington Post évtizedek óta veszteséget termelt, egészen addig, amíg az Amazon tulajdonosa, Jeff Bezos 2013-ban fel nem vásárolta a lapot, és megszűnt a nyomás, hogy profitot termeljen a lap, mert a tulaj le tudja nyelni a veszteséget (lévén, hogy a világ leggazdagabb emberéről van szó). Az addig progresszív, rendszeresen rendszerkritikus lap 2018-ban odáig jutott, hogy a tulajdonos cégének zűrös ügyeit bemutató cikkeiket rendszeresen elrejtették a címlapról, miközben a konkurens lapok azzal voltak tele, hogy miért sztrájkolnak az Amazon munkásai.
Szóval a Washington Post nem független ebben a témában, mivel nem akar ártani a tulajdonosoknak. És ha azt hisszük, hogy ez egyedi eset, akkor ne felejtsük el, az olyan eseteket, mint amilyen a Disney tulajdonában álló ABC amerikai hírcsatorna hírei közé valahogy nem jutott be a, hogy a Disney World dolgozói magasabb bérekért harcoltak sikeresen.
De mi a helyzet itthon?
A magyar online médiapiaci körülményekre a NER oligarcháinak nyomásgyakorlási technikái is rátesznek egy lapáttal, a Fidesz számára ugyanis az információ szabad áramlása elég komoly gondot okoz. Nem csak azért, mert országunk méretéből adódóan kevesebb a nagy elérésű sajtótermék, hanem azért is, mert a média tematizáló ereje még mindig erősebb, mint a pártok hasonló képessége – köszönhetően az egyre terjedő politika- és elitellenességnek.
Tehát az emberek figyelme a médiára irányul. Amit az újságíró vagy a szerkesztősége megírandó problémának tart, az lesz a közbeszéd témája, az emberek arra figyelnek.
Ebben az Index volt a legjobb az elmúlt 10 évben.
Ezért vált a NER célpontjává. Mert ők voltak a legnagyobbak, nem csak az ellenzéki olvasók körében, hanem a kormánypárti szavazók is szép számban olvasták őket. A Fidesz-közeli üzletemberek pedig paradox módon épp a szabad piac nyújtotta lehetőségek révén csaptak le a népszerű médiumra, méghozzá könyörtelenül.
Az oldal számára létfontosságú hirdetési cégbe vásárolta be magát a hatalom embere, majd amikor a karantén és a vírus adta gazdasági nehézségek elkezdték éreztetni a hatásukat, rögtön adódott a lehetőség, hogy szétverjék a portál struktúráját, és ezzel végső soron rontsák a minőséget.
No, de ha a szabadpiacon a pénz az úr, viszont a sajtónál nem szabad, hogy ez legyen, akkor adódik a kérdés: mit lehet tenni ilyen körülmények között?
Elsőként, a médiumok céges infrastruktúráját kell átalakítani úgy, hogy a külső befektetők nyomása ne lehessen tényező. Nem megoldás az, ha csak egy megbízható, feddhetetlen tulajdonos birtokolja a céget, mert a személyek jöhetnek-mehetnek, egyetlen személy sem jelenthet garanciát. Az író közösségnek kell tulajdonolni a lapot: azoknak, akik dolgoznak, írnak, fotóznak, egyszóval egyfajta újságírói szövetkezeti modellre lenne szükség. Így müködik ez a lap is, amit ön éppen olvas, de így működik a mérce.hu is.
Másodszor: aminek értéke van, azt meg kell fizetni. Hiába nem tudja majd bevásárolni magát egy gazdag oligarcha a lapba, ha az ott dolgozóknak nincsen pénzük. Így szükség van az olvasóközösségtől érkező finasznszírozásra: arra, hogy anyagilag is támogassák az adott médiumot. Egy ilyen modell jelentősen csökkentheti a hirdetők tartalomformáló befolyását is. Emiatt kér minden nagyobb lap olvasói támogatást, hogy ne legyenek végletesen kiszolgáltatva a reklámcégeknek. Így teszünk mi is, annak ellenére, hogy az oldalunkon ugyanúgy vannak reklámok. Így tesz a 444, meg a HVG is.
Harmadszor pedig: mindenkinek írni kell. Nem azért, mert ez egy kötelesség lenne, hanem azért mert így tudunk minél több véleményt, információt cserélni, olyanokat is, amire az újságírók fel sem figyelnének, pedig legalább olyan fontos a mindennapi életünkben. Minél több a hang, annál nehezebb elhallgattatni a kritikus véleményeket, valódi információkat.
Márpedig a lényeg, hogy az információ, a hír és a vélemény eljusson az emberekhez, csak így lehet nyomást gyakorolni a politikai elitre, és így lehet aktívan politikát csinálni.
