Pankotai Lili – Testközeli élmény a diáktüntetésről

Pankotai Lili diáklány megafonnal tüntet

Oszd meg!


A pénteki tüntetés félelmetes, életveszélyes és egyben megrendítő volt. Hihetetlen látni, hogy miként válik egy utca, egy székház, a hatalom jelképe fontosabbá, mint az emberi élet, a gyerekek élete. Az utca, a Fidesz székház, ahogyan a kordon is, jelképe valaminek. A székház a kormányzó párt hatalmának, a felépített rendszernek, és mindannak a szimbóluma, amit maga a Fidesz képvisel. A hatalom alapját, az ideológiát szimbolizálják. Tehát a rendőröknek valójában nem is az utcát, az épületet kellett védeni, hanem mindazt, amit ez jelképez. A történelem során minden emberiség ellen elkövetett súlyos tett akkor történt meg, amikor a hatalom számára az ideológia fontosabbá vált, mint maga az ember. Amikor az eszme fontosabbá vált, mint az emberi élet.
 
Az első sorban álltam, mikor először megindult a tömeg hátulról. Valahol egyszerre volt felszabadító és félelmetes ahogy néztük, hogy az utca végéről, mint egy hullám indulnak meg az emberek, majd mikor a hullám elérte az első sort, a valóság arcon csapott. Először azt éreztem, hogy a rendőrök, és ezáltal az őket vezető rendőrkapitány, aki a kirendelt osztagokat vezette, nincsenek megfelelően felkészítve arra, hogy hogyan kell kezelni egy több ezer emberből álló tömeget, ami egyszerre mozdul meg úgy, hogy annak véletlenül se lehessen tragikus kimenetele. Erre jó bizonyíték az, hogy a péntek este végkimenetelében félelmetesen benne volt egy lehetséges tragédia. Amilyen erővel indult meg a tömeg, és amilyen erővel ezzel szemben a készenléti rendőrök, úgy a kettejük közé szorult első négy sornak esélye sem volt arra, hogy egy rendes levegőt tudjon egyáltalán venni. Először sorban jöttek a kétségbeesett felkiáltások, hogy „el fog törni a karom”, ugyanis, ahogy a karmelitás tüntetéseknél, itt is a megszokott módon összekulcsoltuk a kezünket, és mivel egy milliméternyi hely nem volt, így még elengedni sem tudtuk egymás kezét.
 
Miközben a tömeg egyre erősebben nyomódott előre, hátulról gumibottal egy ponton ütlegelték a gerincünket, vesénket végig, majd amikor a rendőrök nyomultak előre, akkor pedig rugdostak és a könnygázos palackokkal verték fejbe az embereket. Mikor már pár perce tartott az első hulláma a megmozdulásnak, többen kiabálták kétségbeesve, hogy nem kapnak levegőt és rosszul vannak, köztük én is. Mivel én az első sorban álltam, volt annyi szerencsém (legalábbis akkor még azt hittem), hogy végső esetben biztonságban vagyok, mert tudok szólni egyenesen a rendőrnek, aki mögöttem áll. Ez meg is történt. Szóltam, hogy rosszul vagyok, nem kapok percek óta rendesen levegőt, mert összenyomnak az emberek. A reakció annyi volt, hogy akkor lépjek egyet hátrébb, ami már önmagában egy vicc, hiszen nem lehetett. Ezt közöltem is vele, mire azt a választ kaptam, hogy akkor szóljak nekik, ami pedig még nagyobb vicc volt, hiszen mi, akik az első sorokban álltunk, folyamatosan üvöltöttünk a rendőröknek és a tömegnek is, hogy megfulladunk, eltörik a kezünk és lépjenek hátrébb. A tisztelt hatalom képviselője ennek ellenére nyomott előre tovább óriási erővel. Még néhány percig próbáltam kapkodni a levegőt, több-kevesebb sikerrel, majd elkezdett sötétedni minden. Ekkor már rég nem a lábaimon álltam, hiszen a tömeg és ellentétes irányból a készenlétisek nyomása azt eredményezte, hogy szó szerint felkenődtem a sorfalra és nem is ért le a lábam. Miközben többször értem el az ájulás határára, cikázott a gondolat a fejemben, hogy senki nem fogja észrevenni, ha elájulok, hiszen tartani fog a tömeg, így összeesni sem tudok. Ezért minden erőmet összeszedve újból szóltam a rendőrnek. Ezúttal közöltem vele, hogy el fogok ájulni. Nulla reakció. Addig a pontig hiába voltam tisztában azzal, hogy elveszíthetem az eszméletem, nem volt halálfélelmem, hiszen mögöttem elvileg kiképzett szakemberek állnak, akiknek az a feladatuk, hogy ezekre a helyzetekre megfelelően reagáljanak, és az embereket szolgálják és védjék. Viszont akkor, amikor a szemembe nézett az, akiről mindennek ellenére azt gondoltam, hogy a végpontnál azért csak mégis az élet fenntartása a feladata, rezzenéstelenül hallgatja végig, ahogy egyre halkabban nyöszörgő hangon könyörgök neki, hogy emeljenek ki a tömegből, na akkor igenis volt bennem halálfélelem. Nem is kicsit. Hiszen az a kicsiny levegő, amit kaptam, minden alkalommal annak volt köszönhető, hogy valami elementáris erő kapott el, valami túlélési ösztön, minden elsötétedésnél egy ponton, ennek köszönhetően, egész testemet tiszta erőből megfeszítettem, így kapott minimális helyet a tüdőm. Pontosan tudtam az ájulással, ebben az esetben alá is írhatom a halálom keltezését. Miután pár perc leforgása alatt lezajlottak a leírtak, a tömeg végére is eljutott az információ, és mindenki hátrébb tudott lépni, mindenki mindenkinek segített, nem csak civileknek. Többször is megkérdeztük az újságírókat, fotósokat és rendőröket is, amikor láttuk, hogy ők is préselődnek össze, hogy jól vannak-e? Pontosan azért, mert nekünk nem a rendőrökkel van dolgunk, nem ellenük harcolunk, és végképp nem akarunk bennük kárt okozni. Még annak tudatában sem, hogy azt a hatalmat védik, amelyik saját gyerekeik, családjuk, jövőjüket épp úgy lehetetlenítik el, mint mindenki másét ebben az országban.
 
Aztán a fulladozást épp túlélve jött a második hullám. A második hullámban pedig a rendőrök olyan hirtelen erővel nyomultak neki a tüntetőknek, hogy a 4. és 3. sorban elestek a többiek, és ezáltal az ő sorfaluknak a tartása kiesett, borzasztóan veszélyes állapot alakult ki. Pánikolva jeleztük, hogy vészhelyzet van, látták ők is, hogy több rétegben fekszenek, és esnek egymásra az emberek, akik kiabáltak, a fájdalomtól, a félelemtől, ennek ellenére addig nyomtak minket tovább, amíg az 1. és 2. sor, mint a dominó, rájuk nem esett, magunk alá temetve a már földön lévő társainkat. Ekkorra a rendőrsorfal lába előtt már csak egymáson fekvő segítségért kiáltó felnőttek és gyerekek voltak, akiket a szervek előszeretettel rugdostak meg, és rezzenéstelenül nézték végig, ahogy a tömeg, a hely hiányában és a rendőri nyomás hatására, tapossa egymást a kimondottan életveszélyes környezetben. Itt is a kialakult helyzet akkor oldódott meg, amikor a tömeg végéhez ismét elért, hogy lépjenek hátrébb, mivel a készenlétesek csak nyomultak előre, és a többszöri kérés ellenére sem tették meg, hogy legalább amíg felállnak az emberek, ne toljanak minket rá a már földön egymás hegyén-hátán fekvő, segélyért kiáltó diákokra, nem hogy még hátrébb lépjenek egyet.Hozzáteszem, amikor a rendőrök betörtek a tömegbe és három felé választották az embereket, nem voltam ott, így az még ki is marad az írásból.
 
Miközben még saját halálomból való megmenekülésemből sem tértem magamhoz, minden irányból a halálfélelem lengte körül, a segélykiáltások, a zihálások, a sikítozás, a könyörgések. Pergett magam előtt a rendőr rezzenéstelen arca, miközben én az életemért küzdöttem, és láttam a többi rendőr arcán is az elszántságot, hogy a parancs végrehajtásnak nincs ára. Bármi áron, gyerekek, emberek élete árán is. Ekkor valami eltört bennem, azt éreztem ezen a ponton, hogy pucolni kell ebből az országból. Megvilágosodtam. Mi nem egy elcseszett, rosszul működő hatalommal állunk szemben. Nem. Valami sokkal veszélyesebbel, magával a gonoszsággal.
Megértettem, hogy a gonoszsággal én nem akarok partiban lenni. Ezért a gonoszságnak búcsút intek. Viszlát gonoszság, viszlát Fidesz, viszlát Orbán Viktor, viszlát Szijjártó, viszlát Kövér László, Hír Tv, Pesti srácok, Megafonos propagandisták, viszlát Bohár, viszlát Deák, viszlát gonoszság. Megértettem ebben a pillanatban az összes népirtást, az összes háborút, a zsidókat, amikor elvesztették a reményt, és szembesültek a valósággal. Megértettem a világ minden tragédiáját. Ma mindennél jobban tudom, hogy nem akarunk a gonoszsággal együtt élni, semmi dolgunk vele, mi egy felszabadult, vidám és boldog emberekkel teli, jóléti államot akarunk, ahol nem a félelem, hanem a szeretet ural mindent. Mindent megértettem. Továbbá azt is hogy, miért van ebben az országban apátia a legelkeserítőbb időkben is. Ahogy nekem is, amikor szembe kellett néznem a valósággal, amivel nem szerettem volna egyből a menekülés, az ország elhagyásának a vágya kapott el. Mindenki, aki apátiába, érdektelenségbe fordul, az a maga szintjén látott valamit, amiről inkább nem akar tudomást venni, mindezt nem tudatosan eldöntve.
 
Ez a végtelenül elkeserítő és kiábrándító történet. A történések miértje viszont, megrázó felismeréssel és szembesüléssel járt/jár. A rendőrség nem véletlenül nem vetett be könnygázt, és nem azért, mert nem néz ki jól a hírekben. A döntéshozók szembesültek azzal, hogy az eddig bevetett eszközök ellenére is kimegy a tömeg és tüntet, ráadásul egyre több emberrel, amit nekik valahogyan csillapítani majd megszüntetni kell. A propagandán keresztüli lejáratások nem működtek, a kifáradásra játszás se, a hazugság gépezete szintén elbukott, a bosszútörvénnyel való félelemkeltés meg pláne, a gyerekek ellen indokolatlanul és aránytalanul bevetett könnygáz és erőszak pedig egyenesen olaj volt a tűzre. Megérezték, hogy ébredezik a magyar. Mesterségesen kómában tartott ország egy része kitépte a kanült, és azt mondta, hogy elég volt, hiszen így és ebben élni nincs értelme. A hatalom elvesztésének félelme pedig új stratégiát kívánt. A könnygáz helyes és szakszerű használata, ugyanis nem épületek, vagy a rendőrök védelmére tud csak szolgálni, hanem a tömegoszlató eszközök szakszerű és arányos használata, maguk a tüntetők életét is védik abban az esetben, ha életveszélyes helyzet lenne kialakulóban. Az első karmelitás tüntetésen egy kordon lebontásáért kaptak gyerekek könnygázt. A második alkalommal szintén kordonok lebontásáért és építkezési területről való eltávolítás miatt, ahol azzal védekeztek, hogy a gyerekek érdekében léptek fel kényszerítő eszközökkel, hiszen a területen voltak vascsövek és építkezési anyagok, és nehogy megsérüljünk. A rendőrség még péntek este adott sajtótájékoztatóján büszkén hangsúlyozta, hogy bevethettek volna könnygázt, de nem tették. Nem tették, mert nem is ez volt a cél. A cél valami sokkal nagyobb volt. Ez volt az első alkalom, amikor nem csak, hogy jogosan, de életbevágó fontossággal kellett volna az élet fenntartása érdekében használni a tömegoszlató eszközt. Miért nem tették? A bizonyos miért pedig az, hogy a félelem egy nagy úr, de az eddig bevetett eszközök a tüntetőkkel szemben nem váltak be. Ezért egy új szintre kellett lépni a gonoszságnak. Megmutatni a halált, az életünk féltése pedig már egy új szintet nyit meg. Az első sorokban nagyjából mindig ugyanazok az emberek állnak. Ők a zászlóvivői a tüntetéseknek. Azzal a ténnyel kell most szembenéznünk, hogy nem számít az életük, és nem számít az élet, és most pedig mindenkinek azzal, hogy ez ráadásul egy tudatos döntése volt a hatalomnak, amivel üzentek, hogy az életünkbe kerülhet, ha nem állunk le. Nagyon sokan megvilágosodtunk ezen az estén, hogy már nem egy szimplán korrupt, illiberális, hibrid rezsimmel állunk szemben, hanem magával a színtiszta gonoszsággal, ami nem ismer se gyereket, se nőt, se életet.
Mi küzdünk az utcán, de minden megosztás eredményezhet egy újabb tisztánlátást, úgyhogy hajrá!
 
Pankotai Lili:
levegőt
mantrázni a maradást
gépeket késni le nehogy beleszeress más országok más szeretetnyelveibe
maradni annyi
hogy állsz este a tükör előtt és számolod hova fér még erőszak a bőrödön
hogy holnap is lehessen még mondani
itt leszek
kompországban a kiszáradó folyó
a koszosabb oldalon ragadni
az utánatok is dobott kötéllel kezemben állni és várni az akasztást
keresztút
ki a nyakában ki a hátán
de már ezt is tudom
meghalni az emberekért sokkal könnyebb mint élni értük
 
borítókép: AFP/Istvan Huszti

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük