„A terrorizmus definiálásáért vívott küzdelem néha olyan nehéz, mint maga a terrorizmus elleni harc.”
-Boaz Ganor
Az újságírás egyik legnehezebb területe nem a tények feltárása, hanem azok etikus kezelése. Különösen igaz ez azokra az esetekre, amikor a nyilvánosságra hozott információk nem csupán tájékoztatnak, hanem közvetlen hatással lehetnek társadalmi folyamatokra, biztonságra vagy egyének sorsára. A terrorizmus médiabeli megjelenítése olyan határterület, ahol a sajtószabadság, a közérdek és a felelősség kérdései élesen ütköznek.
Jelen írás amellett érvel, hogy ebben a „minősített esetben” az újságírás nem képes egyszerű szabályok mentén működni: minden döntés szükségszerűen etikai mérlegelés eredménye. A média egyszerre szolgálja a nyilvánosságot és válhat akaratlanul olyan folyamatok eszközévé, amelyekkel szemben eredetileg fellépni kíván.
A terrorizmus és a média kapcsolata nem pusztán egy modern kori melléktermék, hanem a nyilvánosság logikájába mélyen beágyazott, kölcsönös függés. A terrorcselekmények célja nem kizárólag a fizikai pusztítás, hanem legalább annyira a figyelem megszerzése, a félelem szimbolikus kiterjesztése és a társadalmi narratívák befolyásolása. Ebben a folyamatban a média nem csupán közvetítő szereplő, hanem – akarva vagy akaratlanul – a terror kommunikációs stratégiájának egyik legfontosabb platformja.
Terrorizmus története
A terrorizmus és a terroristák mozgatórugója esetenként eltérhet, a leggyakoribb okok a politikai, vallási ideológiák erőszakos érvényre juttatása, a lehető legnagyobb félelemkeltéssel. Személyes célpont az esetek többségében nincs, inkább szimbolikus helyszíneket választanak, ezzel bizonytalanságot és elementáris félelmet keltve a társadalomban. Mivel az indíttatás és a megvalósítás módja szerteágazó, és állandóan változó lehetőségeket biztosít a technológia fejlődése, a terrorizmusnak nincs általános definíciója. 1984-ben jelent meg Alex Schmid és Albert Jongman szerzőpáros Political Terrorism című könyve, melyben 109 különböző meghatározást gyűjtöttek össze. Meghatározása azért is problematikus, mert ahogy a lassan közhelyessé váló mondás tartja: „aki az egyik oldalon terrorista, a másikon szabadságharcos”, tehát nincs csak egyetlen objektív nézőpont ezzel kapcsolatban.
Az ENSZ leírása szerint:
„Az ENSZ mélyen elítéli a terrorizmus minden megnyilvánulási formáját, melyek indokolhatatlan bűncselekményeknek minősülnek. Indokolhatatlan bűncselekmény az, melynek célja, vagy hatása a társadalom, annak egy csoportja, vagy meghatározott személyek ellen irányul, politikai, filozófiai, ideológiai, faji, etnikai, vallási, vagy egyéb természetű, a csoport azonosítására alkalmas okok alapján.„
(Forrás :https://lexikon.uni-nke.hu/szocikk/terrorizmus/)
David C. Rapoport szerint a modern kori – 19. század utáni – terrorizmust négy „hullámra” lehet felosztani: 1. Anarchista hullám; 2. Gyarmatellenes hullám; 3. Újbaloldali hullám; 4. Vallási terrorhullám.
1. Az anarchista hullám (kb. 1880–1920) – a „figyelem mint fegyver” felfedezése
Elindítói az orosz anarchista filozófia gondolkodók mint Szergej Nyecsajev és Mihail Bakunyin. Elméleteik esszenciája egy forradalom kirobbantása volt erőteljes hergelés által. A recept a következő: addig hergelik az uralkodó hatalmat vagy a társadalom egy részét, amíg azok aránytalanul nagy agresszióval nem vágnak vissza. Ez a támadásokra adott túlzott reakció lesz majd az oka egy forradalom kirobbanásának.
Gyakran követtek el merényleteket politikai vezetők ellen.
Az időszak egyik legismertebb eseménye II. Sándor orosz cár meggyilkolása volt 1881-ben. A Narodnaja Volja (Népakarat) nevű forradalmi szervezet több sikertelen kísérlet után bombamerénylettel végzett az uralkodóval. Az eset nemcsak Oroszországban, hanem egész Európában hatalmas visszhangot váltott ki. A sajtó részletesen beszámolt a történtekről, így a merénylet politikai üzenete sokkal szélesebb közönséghez jutott el, mint amennyit a szervezet közvetlenül elérhetett volna.
Hasonlóan jelentős esemény volt William McKinley amerikai elnök meggyilkolása 1901-ben. Az elkövető, Leon Czolgosz anarchista nézeteket vallott, és egy nyilvános rendezvényen lőtte le az elnököt. Az eset megrázta az Egyesült Államokat, és hozzájárult ahhoz, hogy az anarchizmust egyre inkább nemzetközi fenyegetésként kezeljék. A korabeli újságok kiemelten foglalkoztak a merénylettel, ami jól mutatja, hogy a média már ekkor kulcsszerepet játszott a terrorcselekmények hatásának felerősítésében.
2. Az antikolonialista hullám (kb. 1920–1960) – a narratívák harca
A vezető politikai szereplők merényletei helyett főként a rendfenntartó és katonai szervek ellen hajtottak végre merényleteket, és a megszállókat támadták inkább, mint a kormányzat legfontosabb támaszait, így a közvéleményt is jobban a maguk oldalára tudták állítani. Ebben az időszakban a terrorista módszereket alkalmazó szervezetek elsődleges célja nem a társadalmi rend teljes megdöntése volt, hanem a nemzeti függetlenség kivívása. Emiatt ezeknek a csoportoknak a megítélése gyakran vitatott. A „terrorista” és „szabadságharcos” közti különbség ekkor válik végleg nézőpont kérdésévé, és a média szerepe a legitimációs küzdelemben felértékelődik.
Jelentős példa a jeruzsálemi King David Hotel felrobbantása 1946-ban. A brit fennhatóság alatt álló Palesztinában működő Irgun szervezet a hotelben működő brit katonai és közigazgatási központot vette célba. A robbantás következtében 91 ember vesztette életét. Az esemény nemzetközi figyelmet kapott, és hozzájárult ahhoz, hogy a palesztinai helyzet a világpolitika egyik fontos kérdésévé váljon.
A másik kiemelkedő példa az Algériai Nemzeti Felszabadítási Front (FLN) tevékenysége az algériai függetlenségi háború során. Az FLN robbantásokat, merényleteket és gerillaakciókat hajtott végre a francia uralom ellen. A szervezet tudatosan törekedett arra, hogy akciói bekerüljenek a nemzetközi sajtóba, mivel így a világ figyelmét ráirányíthatta az algériai függetlenségi törekvésekre. Az eset jól mutatja, hogy a terrorizmus ebben a korszakban már nem csupán az erőszakról szólt, hanem a politikai kommunikáció eszközévé is vált.
3. Az újbaloldali hullám (kb. 1960–1990) – a terrorizmus mint médiaesemény
A hidegháború idején jelent meg, és erősen ideologikus, marxista vagy forradalmi retorikát használt. Az újbaloldali hullám hozza el az áttörést: a terrorizmus ekkor válik tudatosan médiaorientált stratégiává. Az akciók nem csupán végrehajtott események, hanem megkomponált látványok. A terrorizmus itt már nemcsak erőszak, hanem kommunikáció.
A korszak legismertebb eseménye az 1972-es müncheni olimpiai túszdráma volt. A Fekete Szeptember palesztin szervezet tagjai izraeli sportolókat ejtettek túszul az olimpiai faluban. Az eseményeket a televíziók szinte élőben közvetítették, így emberek milliói követhették figyelemmel a válságot. A tragédia végül tizenegy izraeli sportoló halálával végződött. Ez az eset gyakran fordulópontként jelenik meg a terrorizmus történetében, mert megmutatta, hogy a globális média milyen mértékben képes felerősíteni egy terrorcselekmény hatását.
Szintén fontos példa Aldo Moro olasz miniszterelnök elrablása és meggyilkolása 1978-ban a Vörös Brigádok által. A szervezet heteken át fogva tartotta Morót, miközben közleményeket és követeléseket juttatott el a sajtóhoz. A média folyamatosan beszámolt az eseményekről, ami jelentősen növelte a szervezet ismertségét és politikai nyomásgyakorló képességét.
4. A vallási hullám (kb. 1979–napjainkig) – globalizált félelem és digitális propaganda
Ez a jelenlegi domináns forma, amelyben a vallási ideológia ad legitimációt az erőszaknak. Ebben a hullámban a média szerepe még erősebb: a globális félelemkeltés, a viralitás és a propaganda sokszor digitális platformokon keresztül zajlik.
A korszak legismertebb eseménye a 2001. szeptember 11-i terrortámadás az Egyesült Államokban. Az al-Káida négy utasszállító repülőgépet térített el, amelyek közül kettő a New York-i Világkereskedelmi Központ tornyaiba csapódott. A támadásokat a világ televíziói élőben közvetítették, így emberek milliárdjai szinte valós időben láthatták a történteket. A támadások nemcsak hatalmas emberáldozattal jártak, hanem alapjaiban változtatták meg a nemzetközi biztonságpolitikát és a terrorizmusról alkotott képet.
A másik jelentős példa a 2015-ös párizsi terrortámadás-sorozat. Az Iszlám Államhoz kapcsolódó terroristák egyszerre több helyszínen hajtottak végre támadásokat, köztük a Bataclan koncertteremben. Az eseményeket a hagyományos média mellett a közösségi média is valós időben közvetítette. Ez jól mutatja, hogy a modern terrorizmus már nemcsak a televízióra támaszkodik, hanem az internetet és a közösségi platformokat is felhasználja a félelemkeltés és a propaganda terjesztésére.
Miért fontos ez a modell?
Rapoport elmélete segít megérteni, hogy a terrorizmus nem egységes jelenség, hanem történetileg változó stratégia és a média egyre erősebb kézbentartása és uralása.
A terrorizmus és a média kapcsolata
A terrorszervezetek szócsöve elsősorban a média, írott sajtóorgánumok és audiovizuális médiumok, ebbe egyre inkább bevonódik a televízió mellett a szociális média. Minél több felületen tudnak megjelenni, annál nagyobb feszültséget és félelmet képesek kelteni. Ezzel bomlaszthatják a kormányok szövetségeit és a lakosság engedelmességét a vezetéssel és egymással szemben. A média felelőssége hogyan, mennyit és mikor ad át az érintettek számára. Örök kérdés ez az igencsak érdekes szimbiózis. Egyrészt teret engednek az agresszorok számára, akiknek éppen ez a célja, tehát közvetett módon ugyan, de hozzájárulnak a pánikkeltéshez. Másrészt az egészségesen, demokratikus rendszerben működő médiumok szerepe a pontos és objektív tájékoztatás, az elhallgatás a média működésének, a sajtószabadságnak és a lakosság jogainak sérülését jelentené, alapvető szükséglet, hogy mindenki tisztában legyen vele milyen fenyegetés veszélyezteti a megszokott életét és mire számíthat.
Külön kiemelném: a félelemben és kétségek közt hagyott civilek milyen kártékonyan reagálhatnának. A maguk közt terjedő hamis vagy hiányos információk konspirációs elméletekké fajulnának, melyek az alapvetően megterhelt időkben hatalmas károkat szülnének. Így kimondható a megállapítás, miszerint közvetett terrorizmushoz való hozzájárulás ellenére: a sajtó tájékoztatása szükséges lépés egy demokratikusan működő országban.
„Abban az esetben, ha az amerikai kormányzat 2001. szeptember 11. után a nyilvánosság kizárása mellett dönt, az nem csupán újabb összeesküvés-elméletek születését, hanem a szövetségi állam iránti össztársadalmi bizalomvesztést is eredményezte volna. (…) A terrorizmus és a média között napjainkra rendkívül szövevényes kapcsolatrendszer alakult ki. A média nagyon fontos eszköz a terrorszervezetek számára. A Washington Post egykori publicistájának, Katherine Grahamnek tulajdonított mondása szerint: „A nyilvánosság a terrorizmus oxigénjét jelenti”.”
(Forrás: https://folyoirat.ludovika.hu/index.php/actahumana/article/view/2285/1551)
A média tehát paradox helyzetben van. Ha közvetít, hozzájárulhat a félelem terjedéséhez. Ha nem közvetít, aláássa saját legitimitását és a demokratikus nyilvánosság működését. Ez nem feloldható ellentmondás, hanem állandó feszültség.
Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a média opportunista mivoltát. A nézettség tartja fenn működésüket, oda kapcsolnak vagy kattintanak a legtöbben, ahol a legfrissebb a hír, ahol a legközelebb kerületnek a történtekhez. A lehető legjobb, legdrámaibb és leginkább hatásvadász tudósításait akarják magukénak tudni, de ami még ezeknél is fontosabb, a legelsők akarnak lenni. Aki megnyeri ezt a médiaharcot, a későbbiekben jelentős növekedésre számíthat úgy nézettségből, mint bevételből. Tehát a nemes, tájékoztató és önfeláldozó látszat mögött haszonra is szert tesznek.
„E szerint a szemléletmód szerint a terrorizmus és a média kapcsolatában mindkét résztvevő jól jár, és megkapja, amit akar. Az ezt a szemléletet követő tanulmányok ezen a ponton rendszerint megdorgálják vagy szenvedélyesen megintik a médiát, és felteszik a kérdést, hogy a média akkor tulajdonképpen a demokráciát vagy annak ellenfeleit szolgálja-e.”
(Forrás: http://beszelo.c3.hu/cikkek/a-terrorizmus-mint-ritualis-kommunikacio)
Tehát a kérdés nem az, tudósítanak-e, hanem az, hogyan teszik ezt meg.
Konklúzió
Jól látható, hogy nincs egységes társadalmi megállapodás a terrorizmus esetében. Nincsenek univerzálisan alkalmazható elvek, és gyakran elmosódnak a határok. A nyilvánosság biztosítása egyszerre szolgálhatja a demokratikus működést és a félelemkeltés terjedését. Az újságíró állandó döntéshozói helyzetben van, mérlegelnie kell és legjobb belátása szerint szükséges cselekednie vállalva a felelőséget egy esetleges súlyos hibáért. Az újságírók munkássága egész nemzetekre hatással van, így minden publikált anyagot ezzel a felelősséggel kell közzé tenniük.
A média nem vonhatja ki magát ebből a helyzetből, de nem is működhet következmények nélkül. Az újságíró minden egyes döntése — mit mutat meg, mit hallgat el, hogyan keretezi az eseményeket — hozzájárul a valóság értelmezéséhez.
A valódi kérdés tehát nem az, hogy a média közvetítse-e a terrorizmust. Hanem az, hogy képes-e ezt úgy megtenni, hogy közben ne váljon annak eszközévé.