Nemrég volt egy beszélgetésem egy barátommal. Az egyetem kapcsán szóba jött, hogy egy lány, aki ugyanazt tanulja, mint ő, mennyire okos, pedig nem hitte volna. Informatikát tanulnak mindketten. Kifejtette, hogy tapasztalata szerint a lányok általában okosabbak, viszont a fiúk között több kimagasló tehetség van. Ellenben több fiú is van, akik buta — a szavaival élve.
A véleménye elgondolkoztatott. A helyzetet nem látom ennyire fekete-fehéren. Nem gondolom, hogy biológiai adottságaikat tekintve a lányok kevésbé lennének képesek kimagaslóan teljesíteni. Ha viszont nem biológia, akkor mi lehet az oka a különböző teljesítmény oka?
A választ a patriarchális társadalmunkban kezdtem keresni.
A kérdés megválaszolása előtt érdemes röviden tisztázni két fogalmat: a patriarchátust és a feminizmust. A patriarchátus egy olyan struktúrát jelent, amelyben a férfiak szisztematikusan a nők fölé vannak helyezve. A cikkben ennek a rendszernek a strukturális jellegére szeretnék fókuszálni. A feminizmus pedig egy mozgalom és eszmerendszer, amely a nemek közötti egyenjogúság megteremtésére törekszik társadalmilag, politikailag, kulturálisan és a magánéletben. Bár a feminizmus mint fogalom sok negatív asszociációval jár, valójában a feministák célja nem a férfiak alárendelése, hanem egy egyenlő társadalom létrehozása a nemek számára. Mindkét fogalom mögötti gondolat arra próbál rávilágítani, hogy a jelenlegi társadalmunk szerkezete, a szokásaink, az intézményeink, az elvárásaink a férfiakat részesítik előnyben — ezáltal a nők strukturálisan indulnak pár lépés hátrányból, csak azért, mert nők, teljesen függetlenül kulturális háttértől és társadalmi osztálytól.
Tehát vissza a kérdésre. Mi lehet az oka a különböző teljesítménynek?
Ha a jelenség nem biológiai eredetű, mégis széles körben megfigyelhető, akkor a magyarázatot a társadalmi kondicionálásban érdemes keresni, különösen a nemi szerepekre való nevelésben és az ezekhez kapcsolódó eltérő elvárásokban.
Ez a folyamat már gyerekkorban kezdődik, gyakran teljesen tudatalatt, hiszen döntéseinkben visszaköszönnek a berögzült társadalmi és nemi szerepek. Egy BBC-kísérlet rávilágított, hogy az, milyen játékokat adunk a gyerekek kezébe, egyáltalán nem semleges döntés.
Gyakori jelenség, hogy a kislányok babákkal vagy háztartási játékokkal játszanak. Széles körben elterjedt az a gondolat, hogy ezek „lányos” játékok — látszólag teljesen ártalmatlanul. Azonban az, hogy a lányok ezekkel a játékokkal szocializálódnak, már gyerekkortól kezdve egy bizonyos üzenetet közvetít feléjük: azt, hogy a gondozó, gondoskodó vagy háztartási szerepben érezzék magukat otthonosan. Hiszen a társadalmi elvárások szerint később is ezekben a szerepekben kell majd helytállniuk.
Ezzel szemben a fiúk, akiknek elsősorban kisautókat, kisvonatokat, mesehős figurákat adnak játékként, egy teljesen másik szerep rajzolódik ki. Ezek a játékok vezetői szerepet, erőt és hatalmat sugallnak, azt az üzenetet közvetítve, hogy számukra ez egy elérhető és lehetséges jövő. Így bár közvetett módon, de a részben a játékok által (is) elkezdődik a nemi szerepek korai kialakulása.
Ezek az összefüggések talán elsőre erőltetettnek tűnhetnek, a valóságban azonban hatalmas hatással vannak az éltünkre. Ha a nemi szerepek már egészen korán, ráadásul tudattalanul sugallódnak a gyermekek felé, természetes, hogy később nem kérdőjelezik meg, honnan is erednek ezek a minták — hiszen ebben nőttek fel, számukra ez a norma.
A lányok tehát már egészen fiatal korban beskatulyázódnak egy bizonyos szerepbe. Lehet, hogy ezt nem érzik elnyomásnak, de tudattalanul mégis hatással van az önértékelésük alakulására, és arra is, milyen szerepekbe merik majd beleképzelni magukat felnőttként.
De hogyan befolyásolja mindez a lányok és fiúk közötti különbséget, amikor a tanulmányi teljesítményről van szó? A különböző nevelési minták az oktatásban is észrevehetőek.
Általános tapasztalat, hogy a fiúknak gyakran sokkal többet elnéznek. Ha nem viselkednek megfelelően az iskolában, nem figyelnek órán, vagy gyengén teljesítenek a dolgozatokban, gyakran csak annyi volt a reakció, hogy: „hát igen, fiúk.” Lányként ezzel szemben elvárás, hogy rendesen viselkedj, szorgalmasan tanulj és jól teljesíts és ha ez nem így történik, azt általában nem nézik jó szemmel.
Ez a jelenség azért is érdekes, mert bár az iskolai környezetben a lányokkal szemben általában magasabb elvárásokat támasztanak, a fiúk mégis sokkal gyakrabban hallják, hogy „bármit elérhetnek”, és hogy „nagy emberek lehetnek” — akár közvetlenül, akár közvetett módon, például a korábban említett játékokon vagy éppen filmek üzenetein keresztül.
Így bár a szorgalmat gyakrabban társítják a lányokhoz, ez később nem feltétlenül mutatkozik meg. Noha sok lány szorgalmasan tanul, bejut az egyetemre és jól teljesít, a karrierben ennek a befektetett munkának a gyümölcse már nem mindig kap ugyanilyen mértékű támogatást, aminek több oka is lehet.
Egyrészt a nők gyakran a szorgalmas, szabálykövető szerepbe szocializálódnak — ez válik természetes viselkedésmintává számukra, és ebben érzik magukat magabiztosnak. Nem véletlen, hogy sok nő dolgozik adminisztratív, HR- vagy PR-pozíciókban, amelyek viszonylag kockázatmentesek, és jól illeszkednek bizonyos szabályrendszerekbe. Ezzel szemben a vezetői szerepek gyakran megkövetelik az erőteljes fellépést és a határokon kívüli gondolkodást. Ha valaki gyerekkora óta azt tanulta, hogy az ilyen viselkedés nem elfogadott, sőt büntetendő, akkor ritkán fog később ilyen szerepbe lépni. Hiszen számára ez nem természetes; azt az üzenetet hordozza, hogy ez „nem helyes”, és következményei lehetnek.
És ha valaki mégis eljut odáig, hogy ilyen pozícióba kerüljön, hamar szembesül a gyerek-kérdéssel. Kimondva vagy kimondatlanul, de mindig ott lebeg a kérdés: mikor megy el szülni? Ez pedig jelentős hatással van arra, mennyire tud egy nő valóban kiteljesedni a karrierjében. A társadalom tehát egy bizonyos pontig és egy bizonyos szerepben megerősíti a nőket, de egyben korlátok közé is szorítja őket. Ritkán hangzik el az az üzenet, hogy lányként te is a legnagyobbak egyike lehetsz és még ritkábban sugallja ezt közvetett módon a társadalom. Ez pedig gyerekkortól kezdve hátrányosan hat.
Természetesen a nagyságnak rengeteg különböző formája van. Lehet, hogy valakinek azt jelenti, hogy édesanya vagy édesapa legyen, másnak azt, hogy egyensúlyban tudja tartani a családi életet és a karriert, megint másnak pedig azt, hogy mindent beleadjon a munkájába. Egyik sem negatív vagy pozitív, hiszen mindenki mást tart fontosnak, és mindenkinek más az értékrendje.
A probléma ott kezdődik, hogy társadalmilag sokkal elterjedtebb és elfogadottabb, ha a férfi a karriert helyezi előtérbe, míg a nő a családot. Ha pedig egy nő a karriert szeretné előtérbe helyezni, vagy esetleg nem szeretne gyermeket, gyakran bűntudatot keltenek benne — akár közvetlen, akár közvetett módon. De ha gyermeket szeretne, akkor hátrányból indul a munkaerőpiacon.
Az említett példák ugyanarra a jelenségre világítanak rá: a kettős mércére, vagyis arra, hogy két hasonló, sőt akár teljesen azonos helyzetben is másképp reagálunk attól függően, kiről van szó — jelen esetben attól, hogy fiúkról vagy lányokról beszélünk.
Ugyanez a jelenség abban is megfigyelhető, ahogyan a nőket és a férfiakat személyiségük alapján megítéljük. Gyakran előfordul, hogy olyan tulajdonságok, amelyeket a férfiaknál pozitívnak tartunk, a nőknél negatívként jelennek meg. Amit egy férfiban meggyőzőnek látunk, azt egy nőben sokszor rámenősnek bélyegezzük. Ha egy férfi a családja miatt korábban megy haza a munkából, felelősségteljes apának tartjuk, míg ha ugyanezt egy nő teszi, könnyen megkapja, hogy nem elég elhivatott a karrierjében.
Ez a gondolkodásmód számos helyzetben megfigyelhető, és legfőbb hátránya, hogy szinte mindig létezik egy olyan narratíva, amelyben a nő a hibás bármilyen döntést is hoz. Ha nem dolgozik, az a baj; ha dolgozik, akkor az, hogy nem tölt elég időt a családjával. Ez a hozzáállás ellehetetleníti a nők társadalmi helyzetét, és azt az üzenetet közvetíti, hogy bármit is teszel, nőként soha nem lehetsz elég, mindig találnak majd benned kivetnivalót.
De miért olyan nehéz ezeket a berögzült szokásrendszereket megtörni? Azért, mert ősidők óta a társadalmaink alapját képezik. Nehéz pontosan megmondani, mikor alakult ki ez a struktúra, de az biztos, hogy kezdetben funkcionális oka volt a létrejöttének.
Az újszülöttek és a gyermekek túlélési aránya régen jóval alacsonyabb volt, mint ma, ezért a nők sokkal többször szültek. Ez azt eredményezte, hogy a terhesség és a gyermekgondozás időszakában kevésbé tudtak fizikailag megterhelő munkát végezni. Így a munkamegosztás nemek szerinti elkülönülésének kezdetben biológiai okai voltak. Ez a különválás később tovább erősödött, amikor az emberek tudatosan kezdtek olyan társadalmi berendezkedésekben élni, ahol az örökösök kiemelt szerepet kaptak — például a magántulajdon megjelenésével, hiszen szükség volt vér szerinti örökösre a vagyon továbbörökítéséhez, vagy azért, mert az államok közötti konfliktusok miatt fontos lett, hogy elegendő férfi legyen a védelemhez és a háborúkban való részvételhez.
Idővel azonban megszűnt a funkcionális szükség ezekre a korai struktúrákra: az egészségügy fejlődésével a túlélési arány megnőtt, így a nőknek már nem kellett olyan gyakran szülniük. A felvilágosodás idején új eszmék kerültek előtérbe, amelynek következtében az emberek egyre inkább a tudományra és a rációra helyezték a hangsúlyt, valamint arra törekedtek, hogy megtörjék a feudális rendszer beidegződéseit. Mindez a nők helyzetére is hatással volt. A 19. századra a nők már beiratkozhattak felsőoktatási intézményekbe, így a tanult nők száma fokozatosan növekedett. Ha pedig egy nő tanult, elméletileg nem volt oka annak, hogy miért ne dolgozhatna.
Két további tényező játszott még fontos szerepet ebben a folyamatban. Az ipari forradalom hatására ekkoriban számos új munkalehetőség nyílt meg a nők számára, illetve az egykeresős családmodell gyakran már nem bizonyult elegendőnek egy egész család eltartásához, különösen az alacsonyabb társadalmi rétegekben. A munkalehetőségek bővülése és az anyagi kényszer kombinációja oda vezetett, hogy egyre elterjedtebbé vált, hogy a nők is munkát vállalnak. Ezzel pedig kezdetét vette annak a modern társadalmi berendezkedésnek az alapja, amelyben ma is élünk.
Bár a társadalom jelentős változáson ment keresztül, a patriarchális a gondolkodásmódot ma is megfigyelhetjük, teljesen beleékelődve abba, ahogyan társadalmaink szocializálódtak. Olyan közösségekben is, amelyeket liberálisnak vagy progresszívnek nevezünk — akkor is, ha ezek törekednek a női egyenjogúság megteremtésére.
Talán az elvárás már nem az, hogy a nő minél több gyereket szüljön — de már nem is kell és nem is vonzó a mai gazdasági, politikai és környezeti helyzetben. Azonban, ha valaki mégis vállal gyermeket, akkor az elvárás az, hogy a nő teljesítsen jól anyaként, a munkahelyen, nőként, feleségként, lányként, testvérként és az összes ráhelyezett szerepben.
Ma már valóban létezik egy bizonyos szintű egyenjogúság — legalábbis jogi értelemben. Ugyanakkor a feminizmus előrehaladtával mintha átestünk volna a másik végletbe. Korábban a nő be volt zárva a háztartás falai közé, ma pedig formálisan szabad — vagy legalábbis megvan a szabadság illúziója —, miközben az élet minden területén újabb és újabb elvárások nehezednek rá. Így a nő sokszor nem felszabadul, hanem azzal tölti az életét, hogy ezeknek az elvárásoknak próbál megfelelni. Van tehát fejlődés, de amit elértünk, sok szempontból csupán tettetett szabadság: a kontroll formája megváltozott, de maga a kontroll továbbra is létezik.
Ezt a körforgást azért is nehéz megváltoztatni, mert elsősorban tudat alatt működik, indirekt hatások következtében. Éppen ezért nem tudjuk megtörni egyik pillanatról a másikra. Fel kell ismerni, hogy ezek olyan gondolkodássémák, amelyeket generációkon át neveltek belénk és csak ezután a felismerés után tudunk azon dolgozni, hogy átírjuk a belső narratívánkat és valóban egyenlő félnek tekintsük a két nemet.
Fontosnak tartom kiemelni, hogy nem a személyt kritizálom — sem nőket, sem férfiakat. Nem gondolom, hogy a szüleink vagy nagyszüleink hibája lenne. Mindannyian annak a társadalomnak az eredménye vagyunk, amelybe beleszülettünk. Amit ki szeretnék emelni, az az, hogy szisztematikusan vagyunk egy olyan patriarchális rendszerbe belenevelve, amelynek egyenlőtlenségeit talán észre sem vesszük, mert annyira normalizálva lettek.
Visszatérve az első példára: mi az eltérés oka? Talán az, hogy lányként nincs tered nem a normáknak megfelelően viselkedni, ellentmondani, lustának, nem szorgalmasnak lenni. Akkor vagy jó lány és nő, hogy ha megfelelsz az elvárásnak. Olyan korán kezdődik ezeknek a belénk nevelése, hogy mire felnövünk, már mi állítjuk magunk számára ezeket az elvárásokat, amelyek tudat alatt is formálják az énképünket, azt, hogy mit tartunk elérhetőnek, és hogy milyen szerepbe képzeljük el magunkat.
Hogy miért fontos ezzel mindenkinek foglalkozni? Mert ez a rendszer valójában senkinek sem jó — sem nőknek, sem férfiaknak. Bár egy férfiak számára tervezett társadalmi berendezkedésről van szó, ez a felállás számukra is sok hátránnyal jár, hiszen ők is be vannak skatulyázva egy szerepbe. Még ha ez a szerep kedvezőbb mint a nők számára elrendelt szerepek, akkor is limitáló. Addig nem beszélhetünk valódi egyenlőségről, amíg valakit hátrány érhet csak azért, mert nem egy férfi testbe született. Ez nem egy olyan dolog, amelybe bárkinek van beleszólása, ezért nem is kellene miatta senkit büntetni.
És ez a rendszer nem fog magától megváltozni. A probléma mélyen gyökerezik, ezért könnyű tehetlennek érezni magunkat. De van, amit tehetünk a változás érdekében. Járjunk nyitott szemmel. Gondoljuk végig az életünket — mi az, amit valóban mi választottunk, és mi az, ami csak egy ránk kényszerített szerep? Ha észreveszünk valamit, említsük meg. Beszélgessünk másokkal. Azokkal, akik többet tudnak nálunk a témáról, és azokkal is, akik kevesebbet. Mindkettő egyaránt fontos, minél több beszélgetésben jelenik meg a téma, annál többen kezdenek el gondolkodni róla. És minél többen felismerik a problémát, annál közelebb kerülünk ahhoz, hogy megváltoztassuk ezt a rendszert.
Végső soron, bár egyikünk sem hibáztatható, mi vagyunk azok, akik erősítik ezt a rendszert — gondolkodásunkkal, cselekedeteinkkel és mindennapi döntéseinkkel. Amint felismerjük a probléma gyökerét, tudatosan tudunk tenni ellene. És ha megértjük, hogy ez a rendszer nem csak a nőket nyomja el, hanem mindenkit korlátoz, mindannyian magunkénak fogjuk érezni a problémát, és ezáltal tényleg közös üggyé válhat.
