Állok a mély sötét éjszakában. Távolban pár tompa villanás, pár erőtlen morajlás.
Sercen a gyufám, automatikusan nyújtanám a mellettem állónak, de már nincs kinek. Egy lyukban voltunk, és vagyok. Körülöttem szétroncsolt koponyák, ellőtt lábak, hús és agyvelőcafatok szerteszéjjel. Néhányból még csörgedezik a bíborvörös vér.
Elhaló, tompa beszédfoszlányok. Olyan, mint a zavaros rádióadás. Imádságok, bocsánatkérések, ígéretek. Anyákhoz, szerelmekhez, párokhoz, létező, vagy talán sosem létezett személyekhez.
Páran könyörögnek a golyóért, vagy késért. Nem érzek gyászt, empátiát, együttérzést. Pedig a bajtársaim. Ha valamelyiknek igent mondok, akkor a többit is el kell bocsájtanom. Kiszolgáltatott, védtelen helyzetbe kerülnék. A késelés során hátamat mutatnám a frontnak, lövés esetén lebuktatnám magam. Győz az élni akarás…
Magány. Már egy ideje ízlelgetem a szót. Sokáig azt hittem, tudom mi az. Óvodában, amikor egyedül játszottam, vagy amikor általános iskolában cikiztek a testem miatt. Vagy amikor utoljára találtam magamnak párt. Ilyenkor mindig magányosnak és szerencsétlennek éreztem magam. Most itt állok. Körülöttem haldoklók, hullák, test darabok, törmelékek és csontig hatoló hideg. A sisakom mint egy abroncs szorítja fejemet. A táskám egyre inkább húzza a hátam. Az ujjaim ráfagytak a közkatonáknak járó puskatusa köré. Áthat a magány, a haláltól, fájdalomtól való állandó, már-már őrjítő félelem. Összehúznám az uniformisomat, de már nincsen hová.
Fázom, majdnem megfagyok. Állok, a lehelletem párája apró jégkristályok formájában csapódnak le a velem szemben a földbe ágyazódott sisak sima, tükörszerű felületén. Körmeimmel apró betűket karcolok belé. Ha már más emléket nem hagyok a világra, ezen sorok maradjanak itt, míg tart a fagy. A körmöm alatt hűsítően gyűlik össze a kásásodó és barnás jégtörmelék. Monoton módon folytatom. Közben elvétve emlékfoszlányok törnek be. Beugrik ahogy a szülőházamban édesanyám szépen, türelmesen vezeti a kezem. Kanyarítjük a betűket. Kissé párás lesz a tekintetem, gyorsan megrázom magam, ennek most nincs itt az ideje.
Halk zúgásra leszek figyelmes. Készenlétbe helyezem magam. Tudom, hogy bombázók jönnek. Élénken él bennem az előző csapás. A bajtársaim 80%-a veszett oda pár napja. A rádiósunk még annyit odaordított nekünk, hogy jön a segítség, hogy majd egy pillanat múlva szétszakítsa egy lehulló bomba. Így megszűnt a kapcsolat a külvilággal. Nem tudtuk, és még most sem tudom, hogy jön-e segítség, hogy hogyan áll a front, vagy hogy van-e bármilyen utasítás felülről. Levelek már az elején se érkeztek. A felettesünk közölte, hogy bizonytalan ideig ne is számítsunk a családunk aggódó szavaira, vagy a szerelmünk vágytól és a hiányunkból fakadó évődéseire.
Elhúznak felettem a gépek, szabályos V alakban. Szerencsére a mieink. Nem kell gyorsan fedezéket keresnem. Irigylem akiket oda soroztak be. Nekik nem kell a fagyban, egyedül állniuk és tartaniuk a már rég elbukott frontot. Nekik gyorsan és sokszor fájdalommentesen jön a halál, és nagyobb megbecsülést kapnak, mint egy egyszerű sorkatona aki túléli a háborút .
Nekem dicsőségre vagy bármilyen kitüntetésre nincs sok esélyem. Nem hajtottam végre semmilyen hőstetett, nem voltam bátor, kiemelkedő, vagy kreatív. Az első pár hétben még fűtött a hazafiasság, a népszuverenitás védelme, a lakosság biztonságban tartása. Majd kikerültem a frontra. Az első pár gyilkosságom után a lelkem szépen-lassan elkezdett elsorvadni. Most már ott tartok, hogy mindössze egy üszkös csonk, melyet már nem lehet megmenteni. Pontosan tudom, hogy életen át filmszerű rémálmaim lesznek, hogy csatakosan, remegve fogok felriadni az éjszaka közepén, hogy a fülemben egy életen keresztül ott fognak dübörögni a gránátok robbanásai, férfiak sírása és könyörgései. Az orromban örökre ott fog tanyázni a front húgytól, vértől, izzadtságtól és elmúlástól rothadó szaga.
Nem fogom ezt elfelejteni. Hiába szeretnék majd szépeket és hőstetteket mesélni az érkező gyermekemnek, egyszerűen fogok tudni boldogan anekdotázni. Egy horror történetben ragadok, amíg csak ver majd a szívem. Itt fog ülni a vállamon mint egy démon, amit még egy képzett szakember se tud majd elűzni.
Színes egyéniségként érkeztünk mindannyian a laktanyába. Sztorizgattunk póker közben. Volt közöttünk gépkezelő, tanár, szélhámos, író, festő, eladó, fizikai munkás és irodai dolgozó. Egyediek voltunk, tele bizalommal, reménnyel és álmokkal. A fronton egyen emberekké váltunk. Egyetlen ismertető jelünk maradt, a nyakunkban lógó kis fémdarab, amin a nevünk, korunk és vércsoportunk volt rajta. Mindenki egy háromsoros adattá vált. Nem többé és nem kevesebbé. Mindenünk azonos volt. A fejadagunk, az alvás időnk, a fegyverünk és a gondolatunk. Már egyikünket se érdekelt, hogy hazafi legyen. Egy dolog hajtott minket, hogy túléljünk. Most mégis egyedivé váltam. Mint a századom utolsó túlélője.
Megállok, szükségem van egy újabb löketre. Itt egyetlen drog van, ami erősebb és veszélyesebb mint bármilyen más kémiai szer. Ez az álmodozás és a reménykedés. Lehunyom a szemem. Előjön az egy évvel ezelőtti diplomaosztóm, büszkén és boldogan veszem át a papírokat. A családom büszke ölelésébe borulok. Következő kocka. A párom egy romantikus este keretében bejelenti, hogy várandós. Letérdelek, és ott helyben megkérem a kezét. Az esküvőn vagyunk. Ajkaink egybeforrnak. Majd megjön a behívó, még az érkező gyermekem nemét se tudom. Megtiltottam a feleségemnek, hogy elkísérjen a laktanyáig. Nem azért, hogy őt óvjam. Azért, hogy ne lásson pánikolva, remegve bőgni.
Visszatérek a valóság szorító, klausztrofób világába. Vajon fogom látni a gyermekemet felnőni? Vajon ott leszek az első szavainál? Vajon ott leszek, mikor megteszi az első bizonytalan lépéseit? Vajon ott leszek az első iskolai napján? Vajon ott leszek mikor először csalódik a szerelem naív világában? Nem tudom, és nem reménykedem semmiben. Előttem megmozdul egy nagy és lélegző árnyék, lépesekkel közeledhet felém talán, egy idő után ez már-már futássá gyorsul. Elönt az adrenalin és az endorfin. Talán itt az újabb adag feláldozható szerencsétlen? Mosolyogni kezdek. Meglátom kik jönnek. Kiragadom a mellettem lévő ismeretlenségig roncsolt test szorító öleléséből gépkarabélyát. Neki már nincsen rá szüksége. Célra tartok, elgémberedett és kövé fagyott ujaimmal ránehezedek az elsütőbillyentyűre. Fény kerül az éjszakába, és én csak darálok tovább…
borítókép: magyar katona az orosz fronton a II. világháborúban.