Kisbolt

Oszd meg!


Hirtelen köszöntött be az ősz, valahol lepattanok a kissé rozoga buszról. Látóteremet elhagyatott gyárépületek szegélyezik, automatikusan nyúlok a jobb napokat megélt cigarettatárca felé, mélyet szívok, majd fújok. Romantikus félhomály fogad. Nem tudom, hogy hol vagyok, ismét sikerült előző este kiütni magam. Jobbra nézek, balra nézek. Imbolygó alakok közelednek felém. Kissé tisztul a tekintetem. Távol még a 80-as évekből ránk maradt neonfény pislákolását veszem észre. Lépek egy nagyot és megindulok. Közben óvatosan oldalra sandítok, hogy követnek-e. Most, hogy ezt megfogalmazom, nem tudom, hogy lesz-e bármilyen művészeti értéke, de írok, mert már rég ütöttem le a billentyűt puszta örömből.

Egyre lassabb és lassabb leszek, egyre távolabbinak és homályosabbnak tűnik a neonfény, a furcsa alakok pedig mintha egyre közelebb kerülnének. Érzem ahogy a vérem már a csörgedezés helyett, szinte  dübörög. A nyaki ütőerem mintha szét akarna robbanni. Benyúlok a zsebembe az eddigi hiány mintha nem lenne, megtalálom a laposüvegemet. Izzadságcseppek a homlokomon, hideg folyás a mellkasomon, csúszó érzés a tenyeremen. Nagyot kortyolok, az utolsó csepp kissé megtörve csúszik le a torkomon. Ijedten körbenézek, homály mindenhol, de legalább az alakok szertefoszlottak. Megtalálom a neonfény forrását, egy takaros kis éjjelnappali. Imbolyogva belépek. Üresség fogad. Egy aszott öregasszony ül a pult mögött, remegő hangon köszönök. Elmosolyodik, mintha tudná miért vagyok itt, kezembe adja az életmentő csomagot, már fordulnék is ki, de valami ott tart.

A boltos gunyorosan mondja: Mindig ilyen suhancokat szolgálok ki, már évtizedek óta, csak jöttök és mentek, aki ide egyszer betér nem tér vissza, látom rajtad, te se húzod sokáig.

Kissé kábán, kissé mámorosan mosolyogva mondanék valamit, de a szó a torkomon ragad. Kilépek, az alakok ismét feltűnnek, egyre gyorsabban és gyorsabban közelítenek. Az életmentőnek hitt csomag már sehol. Megindulnék előre, de a lábaim nem engedelmeskednek, látom ahogy a busz a távolban érkezik, pásztázok egyet. A balomon mintha egy sereg lenne, a jobbom tiszta. Háromig számolok. ÉS nekiállok sprintelni. Orra bukom, érzem ahogy a vérvörös testnedv szétfolyik az arcomon. Felszívom magam. A buszt mégpedig el kell érni. Ha törik, ha szakad. Felállok, érzékelem ahogy melegség és szúró fájdalom árad szét az orrom körül.

A Picsába nyertem egy jegyet a sürgősségire…

A busz közben megtelt, hallom a csengő távoli csilingelését. Nem érdekel a fájdalom, pánik lesz rajtam úrrá. A szívem dübörög, a légzésem felgyorsul. Az alakok már karnyújtásnyira vannak. Megrázom magam, megnyalom a kicserepesedett felső ajkam, majd összeszorítom a fogam. Elérni a buszt, csak ez jár a fejemben. Vészesen sok idő telt el, de a busz még egy helyben. Az utolsó sprint, az utolsó néhány lépés.

Felérek a buszra. A tüdőm majd kiszakad. Az ajtó csattanva becsukódik. Körbenézek. Az alakok egy emberként néznek rám, szabadulnék, de a busz már mozgásban…. Tényleg nem húzom sokáig…

 

A borítókép forrása: Fortepan

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük