Az oroszok már javában falják a lekvárt a spájzban

Oszd meg!


Őszinte megdöbbenéssel konstatáltam a tényt, hogy a Direkt36 március 29.-én debütált cikke jóformán egy közepes méretű felháborodás-hullámot sem volt képes gerjeszteni a magyar politika rothadó tavának felszínén.

Persze, én is tisztában vagyok azzal, hogy számos jóval érdekfeszítőbb téma bimbózik szerte a közéleti diskurzusok termékeny talaján, kezdve Will Smith csattanós maflásával az elégetett erdélyi szavazatokon át a Mi Hazánk vérlázító letiltásáig, de mégis.

A Direkt36 oknyomozó portál munkatársai nemrégiben publikáltak egy cikket, amely azt állítja, hogy Putyin hackerei már évekkel ezelőtt sikeresen feltörték a magyar külügy teljes hálózatát. A képekkel és forrásokkal alátámasztott anyag szerint amikor Szijjártó Péter 2021 december havában átvette Lavrovtól azt a bizonyos külföldi polgárok számára adható legmagasabb állami kitüntetést, akkor már kétségtelenül értesülnie kellett arról, hogy orosz titkosszolgálati csoportosulások feltörték az általa vezetett minisztérium informatikai hálózatait.

Tehát: amikor Szijjártó büszkeségtől pirosló fülekkel integetett édesanyjának a kamerákon keresztül, akkor már tudta, hogy az őt éppen kitüntetéssel illető ország erőszakosan behatolt az általa vezetett intézmény rendszereibe, információszerzés céljából.

Tisztelettel kérdezem Bencsik Andrást és Bayer Zsoltot, eme szó nagy rajongóit: mi ez kérem, ha nem hazaárulás?

Több, mint tíz esztendeje kezdték az információgyűjtésre irányuló informatikai hadjáratot Putyin hackerei, amely folyamat még most, az ukrajnai invázió alatt is tart. Ez alatt a tíz esztendő alatt a támadást nem sikerült elhárítani, sem a NATO-tagokat, sem a külügy munkatársait nem sikerült megfelelően informálni, a támadás ellen nem sikerült határozottan fellépni, de még gyengécske módon tiltakozni sem. A kérdés jogosabb nem is lehetne: mi ez, ha nem hitvány hazaárulás?

Az Orbán-vezette politika kardinális oroszbarát fordulata 2014-ben, a paksi bővítésről szóló megállapodás megkötése után következett be. Az újonnan szárba szökkenő barátság ápolására pedig ki más lett volna alkalmasabb, mint a kiterjedt orosz kapcsolatokkal rendelkező Szijjártó Péter, a külügy új megbízott vezetője. Ezek után 2014 novemberében a Nemzeti Biztonsági Felügyelet vezetőjét szélnek eresztették, az intézményt beebrudalták a Belügyminisztérium, vagyis Pintér alá, majd pár hónappal később pedig átszervezésre hivatkozva elbocsátották a kibervédelem munkatársait is.

Nem szeretnék indulatoktól fűtött esztelen vagdalkozásokba bonyolódni, de az említett cikk ezen része úgy folytatódik, hogy egy az esetet ismerő kiberbiztonsági szakember úgy nyilatkozott: a magyar kibervédelem az Orbán-kormány szemében kezdett meglehetősen zavaró tényezővé válni a paksi bővítés bejelentése után.

Azt hiszem, az általam hiányolt általános felindultság hullámai most mind az én lelkemet tépázzák: szinte szavakba se tudom foglalni, mennyire vérlázító az eset.

Mi szükségeltetik ahhoz, hogy a közöny mocsarában dagonyázó egyszerű állampolgár ingerküszöbét is megkarcolja mindaz a gazemberség, amit elkövetnek ellene? Mi kell ahhoz, hogy a Békemeneten átszellemülten masírozó tömeg tekintetéről végre lehulljon a hályog? Mit kíván az, hogy a jelenleg fanyalgók ráébredjenek, mi ennek a választásnak a tétje? Tényleg megvárjuk, amíg kitessékelnek bennünket a NATO kapuján?

Európa közepén születtem a kilencvenes évek derekán, ami azt jelenti, hogy a húszas éveim közepét taposom. Hozzá vagyok szokva az európai értékekhez, a nyugati demokráciához, az egyéni szabadságjogok respektálásához és a pluralizmus gondolatához. Csak fantazmagóriáim lehetnek arról, hogy milyen egy diktatórikus rendszerben élni – és szeretném, ha ez így is maradna.

A Direkt36 által a napokban nyilvánosságra hozott tényállás egy olyan jövőképet vázol, amely finoman szólva is kétségbeejtő. Miért nem borult lángba az ország annak hallatán, hogy a magyar kormány tudta és hagyta, hogy az orosz titkosszolgálat a külügyminisztérium szervereiben kotorásszon? Mi rejlik vajon a Putyinnal való megállapodás apró betűs záradékaiban, milyen sötét üzelmek húzódnak a háttérben?

Miért nincs egetrengető visszhangja annak, hogy Orbán Viktor tudatosan építette le az ország kibervédelmét az elmúlt években? Miért nem érzi más is, ahogy egyre jobban szorul a torkán a hurok? El tudunk képzelni egy olyan, közel tisztességes nyugati országot, ahol felmerül ez a vád, aztán nem történik SEMMI?

A húszas éveim derekát taposom Európa közepén, és elkeseredettebb azt hiszem, nem is lehetnék.