Ezen publicisztika címe már előrevetít valamit világnézeti pálfordulásomról, mégpedig azt, hogy huzamosabb ideig állítottam: nem szívlelem Hont Andrást. Ám ez pár napja jelentősen megváltozott.
Február havának huszonharmadik napján a Transzparens Újságírásért Alapítvány és a MagNet Közösségi Ház szervezésében létrejött egy zsurnaliszta vitaest, amelynek egyik résztvevője Jeszenszky Zsolt, a Pesti tv munkatársa, a másik pedig a már említett Hont András volt.
A meghirdetett beszélgetés azért váltott ki oly nagy mértékű érdeklődést, mert a résztvevő felek között deklaráltan a politikai ortály Habony Árpádoktól hemzsegő árka húzódik – legalábbis elméletben. Jeszenszky Zsolt kormánypárti, Hont András pedig ellenzéki.
Egészen eddig a beszélgetésig valóban szilárd meggyőződéssel állítottam, hogy nem kedvelem az Ötben demagóg monológjait heves karmozdulatokkal kísérő Hont Andrást, de tévedtem. Hogy miért?
Hont András nem ellenzéki. Egy alapvetően konzervatív, jobboldali beállítottságú entitás, akit mélységes felháborodással tölt el Orbán Viktor és a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Ám ami még ennél is fontosabb, Hont András a kormányváltásra irányuló határozott óhaja ellenében sem hajlandó szemet hunyni az ellenzék hibát hibára halmozó botladozása felett. És ez az, amiért én becsülöm.
Márki-Zay Péter azon véleményét, miszerint léteznek a kormánypárt által pénzelt, magukat ellenzékinek hazudó megmondóemberek, akiknek egyetlen funkciója az ellenzéki összefogás ekézése, sokan osztják az én környezetemben is. Ilyennek tartják Hont Andrást is, aki bár kormányváltást szeretne, mégis folyamatosan szidalmazza a potenciális jelölteket, ezzel beláthatatlan károkat okozva az egyszerűbb gondolkodásmóddal megáldott választópolgárok elméjében.
Szerény véleményem szerint azonban Hontnak egyrészt igaza van: az ellenzéki összefogás által felsorakoztatott politikusok olyan hibákat követnek el és oly mértékű inkompetenciáról tesznek tanúbizonyságot nap mint nap, hogy azt nagyon nehéz lenne nem heves szemforgatásokkal illetni.
Másrészt ez egy önazonosságában szilárdul kitartó, konzekvens ember, aki minden nyilvános szereplése alkalmával elmondja, hogy a szó hagyományos értelmében véve ő a legkevésbé sem ellenzéki. Évek óta ismételgeti, hogy hiába kap stroke-al tarkított epergörcsöt az ellenzék akármely megmozdulásától, kénytelen oda húzni az x-et. Ha lenne más választása, nem tenné.
Harmadrészt pedig, azért, mert az általános választójog csodálatos intézményének hála olyan kétbites gondolkodású állampolgárok is szavazhatnak, akik nem tudják megfelelően interpretálni az egymásnak csak látszólag ellentmondó gondolatokat, akkor a megoldás az alkalmazkodás? Mert Hont Andrással egyetértve azt kell mondanom, hogy nem.
Saját magam számára sokkal visszásabb és hiteltelenebb lenne egy olyan valaki, aki az egymás után elkövetett égbekiálltó blődségeket figyelmen kívül hagyva folyamatosan csak tapsikolna az ellenzéknek.
Miért hazudjuk azt valakiről, hogy rátermett, tehetséges és belevaló, amikor nyilvánvalóan nem az? Miért kell számolni azon állampolgárok véleményével, akiket összezavar az, hogy nagyon nem örülök neki, de ezt kell választani? Értelmiségiként egy értelmiségieknek szánt műsorban miért ne lehetne meghaladni a fekete-fehér verziót?
Hont András egyáltalán nem kíván megalkudni, és én becsülöm érte. Milyen ország és milyen közbeszéd lenne az, ahol nem lehet árnyalt véleményeket megfogalmazni, mert egyesek nem készek megfelelően értelmezni? Milyen és hány kritériumnak megfelelve lehetne mégis?
