Horváth Júlia írása:
Először azt hittem, velem van a baj. Ostoroztam is magamat miatta rendesen az elmúlt időszakban. Elég volt, most már kelj ki az ágyból, szedd össze magad, és láss hozzá valami értelmes tevékenységhez! Ezen a ponton tulajdonképpen bármihez, ami nem abból áll, hogy fekszel az ágyadban, és a mobilod képernyőjét bámulod…
Bevallom, nehezemre esik produktív dolgokba kezdeni abban a kevéske szabadidőmben, amit beszorítok az egyetem, a munka és a szociális életem triumvirátusa közé. Mostanában valahogy semmi sem egyszerű. Minden olyan elfoglaltság, amit önmagamért, a saját szórakozásomért és fejlődésemért csinálhatnék, nehézkesnek, már-már fájdalmasnak érződik. Ennek a miértjére még nem sikerült rájönnöm, hiába agyaltam rajta rengeteget. Pedig világéletemben úgy gondoltam, hogy ha képes vagyok minőségi időt eltölteni saját magammal, ez az egyik legnagyobb kincs a világon.
Persze a helyzet korántsem annyira drámai, mint ahogy fentebb fogalmaztam. A kötelező teendőimet például mind szorgosan elvégzem; dolgozom, egyetemre járok, építgetem a szociális hálómat. Sőt, egy-egy különlegesebb pillanatomban olyan ételeket is képes vagyok összedobni, amik túlmutatnak a pesztós vagy a paradicsomos tészta receptjén. Röviden, sínen van az életem, azonban amint egyedül maradok, hirtelen minden erő kiszáll belőlem. Valahogy mindig abban az ördögi körben találom magam, hogy felnézek az Instagramra, ha azt megunom, következik a TikTok, legvégső esetben pedig még a Facebookra is felmerészkedem. Ha mindezzel megvagyok, jöhet újra az Instagram… Eközben szívom magamba azt a tömérdek abszolút értelmetlen információt, aminek a létezéséről maximum öt perccel később teljességgel elfeledkezem. Iszonyatosan fájó ez, mert régen hasznos dolgokkal töltöttem az időmet, sőt, akkor voltam igazán felszabadult, amikor egyedül lehettem. Olvastam, írtam, festettem, barkácsoltam, kirándultam, és közben nagyon is kiegyensúlyozottnak éreztem magam. Mégis mi történhetett, hogy jelenleg egy könyv felnyitása is megugorhatatlan akadálynak tűnik számomra?
Emlékszem, egyszer feküdtem a Délibáb utcai albérletemben, bámultam a koszosfehér plafont, és azon gondolkodtam, hogy holnaptól jobban leszek. Produktívabb, kreatívabb, energikusabb. Aztán másnap – amikor a tervem a kukában landolt, mert megint csak a telefonom képernyőjét néztem egész álló nap – megint elmormoltam magamban, hogy na, ha ma nem jött össze, akkor holnaptól. Holnaptól tényleg. Így ment ez napokon át, mindig megfogadtam, hogy majd legközelebb – a napokból hetek lettek, a hetek pedig hónapokba csordogáltak át. Aztán eltelt másfél év, és amikor már eleget fürdőztem a tehetetlenségben és az önsajnálatban, egyszer csak észbekaptam – jobb később, mint soha –, és ráébredtem több dologra is.
Egyrészt, hiába várom ölbe tett kézzel a megmentőt, aki kiráncigál a motivációvesztettségből és az ebből fakadó melankóliából, nem fog eljönni. Hiszen magamon csak én segíthetek, senki más! Másrészt – és ez a felismerés nyitotta fel a szememet igazán – ezzel a kiüresedett egyhangúsággal nemcsak én küszködöm, hanem a legtöbb kortársam is. Nem szeretnék általánosításokba bocsátkozni, viszont barátaim hasonló tapasztalatokról számoltak be, amikor elkeseredetten felvázoltam nekik felismerésemet. Valaki csak a vállát vonogatta, hogy de hát neki nincsenek hobbijai, mit is csinálna a telefonozáson kívül, más meg kétségbeesetten bólogatva pislogott vissza rám. Abban mindannyian egyetértettünk, hogy a motiváció hiánya egyre nagyobb űrként tátong bennünk, ellenszert pedig egyelőre nem találtunk.
Generációm kiüresedettségéért először a digitalizációt és számos hátulütőjét, például az információs túltelítettséget okoltam. Azonban később rájöttem, hogy a probléma gyökere túlmutat a szülők kedvenc vesszőparipáján, az okostelefonon. Hiszen miért legyek céltudatos és kreatív egy olyan világban, ahol a szó szoros értelmében minden a lábaim előtt hever?
Figyelmetlenségből fakadóan csúsztam egy félévet az egyetemen, de ez nem eget rengető tragédia, nem lett semmiféle negatív hozadéka. Nem sürget a munka világa a minél gyorsabb diplomaszerzésre, hiszen a 21. században az lehetek, aki csak szeretnék, ha pedig esetleg az álomszakmám csődöt mondana, bármikor karriert válthatok. Az csak hab a tortán, hogy még a diplomaosztóm előtt pár hónappal sem ejt kétségbe az a tény, hogy fogalmam sincs, mihez fogok kezdeni magammal a nagybetűs életben, hiszen valami úgyis lesz, az a valami nekem meg bőven elég.
Ha követni szeretném az aktuális híreket, még a tévé távirányítója után sem kell nyúlnom, és az újságért sem kell lemennem a sarki bódéba; csak megnyitom valamelyik hírportál applikációját, és kedvemre válogathatok a cikkek közül. Olyannal is találkoztam már, aki csak és kizárólag az Instagramon vagy a Facebookon keresztül tájékozódik arról, mi történik a nagyvilágban.
Egyesek már a boltig sem gyalogolnak el, hogy elintézzék a rettegett nagybevásárlást; különböző futárcégek házhoz fuvarozzák akár egy háromgyerekes család hétvégi étkezésének hozzávalóit is. Lehet, hogy egy kő alatt élek, de ez az információ nagyon meglepett, mert eddig úgy tudtam, hogy az ételfutárok csak étteremláncokból szállítanak rendeléseket.
Sok esetben már gondolkodnunk sem kell, ha éppen úgy tartja kedvünk, csak felütjük a Google-t, és a több száz keresési találat közül kiválasztjuk a számunkra legvonzóbb oldalakat. Ennek egy durvább verziója az, hogy számos ismerősöm napi szinten beszélget a mesterséges intelligenciával, és olyan alapvető kérdéseket is feltesznek, mint például hogyan kell beindítani a mosógépet. Olyat is láttam már, hogy valaki egyenesen életvezetési tanácsokkal kapcsolatban írogatott „online pszichológusának”, a ChatGPT-nek.
A lista ennél persze sokkal hosszabb, és személyesebb élményekben is bővelkedik. Régen halomszámra faltam a könyveket, viszont jelenleg a mobilomban cikázó információhalmaz azt az illúziót kelti bennem, hogy a telefonom monoton nyomkodására van szükségem, ha pihenni szeretnék, nem pedig arra, hogy mondjuk belemerüljek a kedvenc regényembe. Az írással is hasonló a helyzet; már általános iskolában is próbálkoztam versekkel és regényekkel, sőt, akkor úgy éreztem, az írás az egyetlen menekülési út a problémáim elől. Manapság már csak akkor nyitom meg a Word-öt a laptopomon, ha valamelyik órámra beadandót írok.
Bevallom, hatalmas magabiztossággal pötyögtem be a Google-be a „motivációvesztettség” és „Z generáció” keresőszavakat, mert biztos voltam abban, hogy számtalan kutatás készült erről a témáról. Azonban csalódnom kellett; csupán egy-két cikk boncolgatta a szóban forgó problémakört, de azok is csak érintőlegesen foglalkoztak a motivációval, pontosabban annak hiányával. Ódzkodva bár, de a ChatGPT-t is megkérdeztem, azonban így sem bukkantam érdemi információkra. Ezen a ponton lett úrrá rajtam a pánik, és csak az zakatolt a fejemben, hogy az általam kutatott téma nem is egy valós jelenség, csak a fejemben van létjogosultsága. Hiszen ami nincs fent az interneten, az minden esetben egyenlő azzal, hogy nem is létezik…
Mi a megoldás a helyzetre? Kissé gyerekcipőben járó, paradox gondolat, de eddig mindössze erre jutottam; mivel motiváció nélkül esetlennek érzem magam, pont ez, azaz a motiváció hiánya kell, hogy motiváljon arra, hogy hasznos dolgokkal töltsem el azt a kevéske szabadidőmet. Ennél konkrétabb megoldáson még törnöm kéne a fejem, viszont abban biztos vagyok, hogy újra és újra meg kell próbálni, a feladás nem opció. Az életben mindig könnyebb a kézenfekvő lehetőséget választani, annál meg mi sem egyszerűbb, hogy vízszintesben söprögetem a mobilom képernyőjét nulla agymunkával. Azonban pont ennek a késztetésnek kell tudni nemet mondani, és ha az első lépést sikerül megtenni, a folyamat többi része már sokkal gördülékenyebb. Tegnap is büszkén megveregettem a saját vállam, amikor egy szabad órámban elolvastam húsz oldalt, és megjavítottam egy elszakadt karkötőmet mobilozás helyett. Nem nagy dolgok, de attól még bizakodásra adnak okot.
Remélem, hogy szépen lassan, az apró sikerélményeket egymásra halmozva képes leszek kihúzni magamat a gödörből, ahova saját magamat engedtem lesüllyedni. Ha pedig visszasüppednék a tehetetlenségbe – ami időről időre elkerülhetetlen –, akkor sem csüggedhetek, hiszen az élet egyik szépsége, hogy akárhányszor is térek vissza rossz berögződéseimhez és habitusaimhoz, utána mindig felállhatok és újrakezdhetem.
Készült az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék Kreatív esszéírás műhelyében, Hetényi Zsuzsa vezetésével
