Van egy jellegzetes hangja a pusztulásnak. Nem mindig hangos, nem mindig drámai. Néha csak egy pecsét halk koppanása egy papíron, egy éj leple alatt, csendben kihirdetett kormányrendelet formájában. De ez a halk koppanás most hangosabb bármelyik láncfűrész zajánál. A hír, ami bejárta a sajtót, miszerint a kormány egyetlen tollvonással teszi lehetővé a szénhidrogén-bányászatot, tehát az olaj- és gázfúrást a legszigorúbban védett, Natura 2000-es besorolású természetvédelmi területeken is, nem egy újabb fejezet a magyar környezetvédelem szomorú történetében. Ez az epilógus. A végső, pofátlan beismerése annak a 15 éves folyamatnak, ami a természetet nem értéknek, hanem legyőzendő akadálynak és kiárusítható erőforrásnak tekinti.
Ez a téma nem új keletű számomra; aki olvassa a NORKERINFO-t, tudja, hogy a természet módszeres pusztítása és az erdőirtások kérdése visszatérő, fájó pontja az írásaimnak. De ami most történt, az egy szintlépés. Eddig legalább volt egyfajta képmutató maszk. Voltak még tabuk, voltak olyan területek – az európai jelentőségű, elvileg érinthetetlen Natura 2000 hálózat –, amelyekről azt gondoltuk, talán biztonságban vannak. Ennek most vége. A rendelet, ami a bányászatot „kiemelkedő közérdeknek” minősíti, egy jogi atombomba, ami felülír minden eddigi védelmi vonalat. A „közérdek” varázsszava mögé bújva mostantól bárhol megjelenhet egy fúrótorony, ahol eddig ritka madarak fészkeltek vagy védett növények virágoztak.
Ne legyenek illúzióink, ez nem az energiafüggetlenségről szóló, nemes lelkű harc. Ez a NER beton- és profitfétisének logikus, végső állomása. Nézzünk csak végig az elmúlt 15 éven. Láttunk már mindent: a Fertő tó partjának bekebelezését egy gigantikus, természetidegen beruházás kedvéért. Láttuk a Balaton körbebetonozását, ahol a köz- és a zöldterületek folyamatosan zsugorodnak az újabb és újabb luxusapartman-komplexumok árnyékában. Láttuk az akkumlátorgyarmattá válásunkat, ami az ország vízkészletét és termőföldjét teszi kockára egy rendkívül bizonytalan gazdasági haszonért cserébe.
A minta végig ugyanaz. A hatalom számára a táj nem más, mint egy beépítésre váró telek. Az erdő egy halom fa, amit ki kell termelni. A tó egy vízfelület, amit fel kell tölteni. A természetvédelmi terület egy bosszantó adminisztratív akadály a beruházások előtt. Ez a gondolkodásmód egyfajta mentális tájrombolás, ami megelőzi a valódit. Egy olyan feudális, hűbéri szemlélet, ahol az ország földje és kincsei nem a nemzet közös örökségét, hanem a hatalmon lévők személyes birtokát képezik, amivel azt tesznek, amit csak akarnak.
És itt kell megértenünk a dolog pszichológiáját. Ez a gátlástalan pusztítás nem csupán a pénzről szól. Ez egy ideológiai hadviselés is. A természetvédelem, a zöld gondolat, a fenntarthatóság ma a „nyugati”, „liberális”, „brüsszeli” világhoz kötődik. Ezzel szemben a fúrótorony, a gyárkémény, a beton a nyers erő, a „fejlettség”, a szuverén, a szabályokra fittyet hányó nemzeti akarat szimbóluma. Egy fúrótorony egy Natura 2000-es terület közepén nemcsak olajat termel. Üzenetet is küld. Egy hatalmas, olajos középső ujjat Európának, a környezetvédőknek és mindenkinek, aki a jövővel mer foglalkozni a napi politikai és gazdasági érdekek helyett.
Ez a rövidtávú gondolkodás logikája. Annak a politikai elitnek a logikája, amely nem generációkban, hanem csak a következő választási ciklusig, a következő közbeszerzésig, a következő milliárdos profitig képes tervezni. „Majd mi megfúrjuk, kitermeljük, eladjuk, aztán, hogy mi lesz itt 20 vagy 50 év múlva, az már nem a mi problémánk.” Ez a felélt jövő politikája, ahol a gyermekeink és unokáink örökségét váltjuk aprópénzre ma.
A mostani rendelet tehát nem egy hirtelen jött, rossz ötlet. Ez a 15 éve tartó folyamat betetőzése. Ahol eddig csendben, lopva, a szabályokat kijátszva romboltak, ott most már nyíltan, rendeleti úton, a „közérdekre” hivatkozva teszik meg ugyanezt. Nincs többé szükség a látszatra, nincs többé szégyenérzet. Csak a nyers érdek maradt. A madarak énekét lassan felváltja a fúrópajzsok zaja, a tiszta források vizét az olajfoltok szivárványa. És a legszomorúbb az egészben, hogy már meg sem lepődünk. Csak rezignáltan nézzük, ahogy az utolsó fa is kidől.
Iratkozz fel a NORKERINFO írásaira IDE KATTINTVA
