Lindsey Buckingham: a zenészlegenda, akiről sose hallottál

Oszd meg!


Hosszú évek óta vágytam arra, hogy élőben is hallhassam a Fleetwood Macet, amely a 20. század egyik legkiemelkedőbb zenekara volt, olyan hangzásvilággal, mely valóban párját ritkítja. Nem véletlen, hogy Rumors albumuk a világ hatodik legeladottabb lemeze a mai napig. Ez a cikk azonban nem az Európában méltatlanul ismeretlen együttesről fog szólni, hanem a volt gitárosukról, Lindsey Buckinghamről.

Örülnék, ha továbbra is az együttes tagjaként említhetném, azonban 2018-ban társai egyik pillanatról a másikra kirúgták, melynek részleteit a mai napig homály fedi. Az viszont egyre nyilvánvalóbb, hogy ezzel az együttes kidobta a motort a kocsiból, ugyanis leghíresebb számaikat ő írta, és a folyamatos megújulásért is ő volt a felelős. Talán nem véletlen, hogy míg Buckingham 70 évesen egy szívműtét mellett egy egészen kiváló új albumot is lerakott az asztalra, a Fleetwood Mac egyetlen új számot nem írt az elmúlt években, exgitárosuk helyét pedig csak két másikkal próbálták betölteni.

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz, hogy miért is olyan nagy szám Lindsey Buckingham, hogy még akkor is érdemes írni róla, amikor 72 évesen turnéra indul. Lindsey Buckingham nagyszerűsége alapvetően három elemre bontható: szenvedélyes, rapszodikus stílusára, kísérletező, formabontó szerzői tevékenységére és a virtuóz, fingerstyle gitárjátékára. 

Buckingham már egészen fiatalon rendkívül koncentráltan készült zenei karrierjére, és szinte állandóan gyakorolta gitárjátékát, melyre nagy hatással volt Brian Wilson és Phil Spector, illetve a folk-kultúra és klasszikus gitárművek is. Míg a legtöbb gitáros pengetővel játszott egy szólamot (és egy másik zenész egy másikat), Lindsey egyedi, polifonikus hangzásvilágot részesített előnyben; ez természetesen sokkal nagyobb erőfeszítést igényelt, mind technikailag, mind szellemileg. Ugyanis a hatvanas-hetvenes években egy akusztikus, már-már a folklórra hasonlító hangzás összeegyeztetése a torzított, visító gitárral megspékelt rockzenével nem volt egyszerű feladat. Azonban már korai számaiból is egyértelmű, hogy egészen egyedi stílust alakított ki:

A Buckingham Nicks volt első albuma, melyet akkori barátnőjével, Stevie Nicks-szel készített. A lemez legikonikusabb, balladákra emlékeztető szerelmes száma, a Frozen Love letisztultsága miatt igazán megnyerő; az izgalmas és harmonikus énekszólamok mellett ez Lindsey gitártehetségének ősbemutatója, és egy rövidebb, majd hosszabb, rendkívül változatos, erőteljes szóló miatt kiemelkedő alkotás.

Ez volt az a szám, amire Mick Fleetwood, a Fleetwood Mac frontembere is felfigyelt, és ennek nyomán meghívta Buckinghamet az együttesbe, aki viszont csak Stevie-vel együtt volt hajlandó csatlakozni, a többi pedig történelem. Az együttes eddig a pontig egy sikeres blueszenekar volt olyan alkotásokkal a háta mögött, mint a Black Magic Woman vagy az Oh Well, azonban egészen új magasságokba ért az új párossal.

Az 1975-ös Fleetwood Mac, majd az 1977-es Rumors albumok megjelenése szupersztárokká tette őket az USA-ban, és utóbbi korong a mai napig kultikusnak számít. Buckingham többek között erre írta Go Your Own Way című klasszikusát:

Ezek után az együttes írhatott volna Rumors 2-őt, 3-at, főleg, hogy a stúdió is ezt akarta. Azonban ezt Buckingham rettenetesen unta volna, így hát fejébe vette, hogy radikálisan más hangzása lesz új albumuknak. A lemez a mai napig avantgárdnak számít, melyre erős hatást gyakorolt a 70-es évek poszt-punk kultúrája, és természetesen Buckingham csillapíthatatlan vágya az újítás iránt. 

Ken Caillat producer így nyilatkozott Buckingham megszállott természetéről a stúdióban: “Mániákus volt. Az első napon a szokásos módon állítottam be a stúdiót. Aztán azt mondta: “Forgass el minden potmétert 180 fokkal a mostani helyzetből, és nézd meg, mi történik. ‘ Mikrofonokat ragasztott a stúdió padlójára, és egyfajta fekvőtámasz-pozícióba vágta magát, hogy énekeljen.”

A munka eredménye egy olyan album lett, mely népszerűségben nem érte utol a Rumorst, azonban a mai napig az egyik legjobb albumnak tartják a kritikusok és a műkedvelők egyaránt. Címdala pedig egészen megfoghatatlanul sejtelmes, hipnotikus, erőteljes, de mégis minimalista. Egy szám, amit nehezen felejtesz el:

A teljesség igénye nélkül folytatva elérkezünk a Tango in the Night albumhoz, melyen Buckingham talán legikonikusabb száma szerepel, a Big Love:

Habár az album hamisítatlanul illeszkedik a 80-as évek hangzásába, ez a szám puha tónusaival, lágy, de izgalmas dobszólamával, Buckingham elvarázsolt szövegével és vokáljával egyértelműen örökzölddé nőtte ki magát, amely a mai napig megállja a helyét a könnyűzenében. Ha pedig ez nem lenne elég, az együttes, de különösen Buckingham a lemezen szinte teljesen mást és máshogy játszott, mint a koncerten. Míg a stúdióban főleg a Fender Stratocastereket használta, élőben legtöbbször a számára külön tervezett Turner Model 1 kísérleti gitáron játszott.

Ezt a gitárt azért terveztette 1979-ben Buckingham, hogy egy erőteljes, de mégis akusztikus hangzást tudjon elérni, mely passzol egyedi játékstílusához. A gitár számos újítással rendelkezett, mint a forgatható pickup vagy a 18 voltos előerősítő. A koncerteken tehát a közönség egy egészen új oldalát ismerhette meg kedvenc előadóinak. Buckingham pedig bizonyos számait egyedül adta elő, mint például a Big Love:

Az itt látható 1997-es előadás Buckingham aranykorából származik, amikor technikai szempontból is abszolút csúcson volt, és ráadásul eddigre kialakult benne egy letisztult és kifinomult, fókuszált rapszodikusság, amit aztán rászabadít a közönségre. Ő a hurrikán, a közönség pedig a vihar szeméből figyel. A szám hangulata és jelentéstartalma radikálisan más, mint az albumverzióban, ijesztő és elgondolkodtató nihilizmusával lebilincselő élményt nyújt. Sőt, Buckingham előadásában van valami rendkívüli intimitás, ahogy legerőteljesebb érzelmeit, félelmeit megosztja idegenekkel. 

Buckingham gitártechnikája pedig egészen lehengerlő. Nem csak két szólamot játszik egyszerre hiba és erőfeszítés nélkül, hanem még rendkívüli érzelmekkel teli hangját is szabadjára engedi. A szám kompozíciója, virtuozitása is kiemelkedő: a szám in medias res kezdéssel, gyors futamokkal már az elején a székébe szögezi a hallgatót, majd Buckingham hangjával együtt elszabadul előbb a mély tartományokba, majd egy sor magas hanggal lekerekíti a refrént, tovább növelve a mű térhatását. Ezek után gyors váltásokkal fokozza, majd lágyítja a dalt, ezt követően pedig egy feszült bridge részben vezeti tovább.

Egy újabb refrén után a polifóniából akkordokra vált, melyet ritmikus kiáltásokkal visz a katarzis felé. Végül hirtelen lecsapás és csönd következik, és a világ egyik legjobb élő performansza véget ér. Ez az a produkció, amit a komolyzenészek és a könnyűzenészek egyaránt könnyes szemmel irigyelnek. 

Ráadásul nem is ez az egyetlen ilyen száma, a Go Insane akusztikus kiadása máshogy gyakorol nagy hatást a közönségre, ugyanis lassúságával hagyja már a szám közben leülepedni a hallottakat, ízlelgetni a hangokat:

Említésre méltó még a balladává emelt élő előadása a So Afraidnek, mely az együttes erős basszus és organaszekciójára támaszkodva ijesztően őszinte és húsbavágó produkciót eredményez:

Ebben a számban a nyomasztó orgona, dob és és vokál hármasán Buckingham tiszta és éles gitárja vág keresztül, gyakorlatilag küzdve az elemekkel, mely egy leírhatatlanul monumentális, a folyamatosan épülő négy perces szólóban teljesedik ki. Buckingham hihetetlen mennyiségű érzelmes feszültséggel és rendezett káosszal tölti meg futamait, miközben a hallgatóságnak fogalma sincs, hogy fogja ezt kibogozni, de valahogy mégis minden ütem végére sikerül, a szám mindig tart valahová. Gyakorlatilag csak a Hotel California szólóját tudnám ehhez hasonlítani, de az két gitáros munkáját dicséri, így továbbra is páratlan teljesítménynek számít. Buckingham így jellemzi saját stílusát:

„Mindig is azt vallottam, hogy azért játszol, hogy kiemeld a dalt, nem pedig a zenészt. A dal a lényeg. Kétféleképpen választhatsz. Megpróbálhatsz olyan lenni, mint Eddie Van Halen, aki nagyszerű gitáros, virtuóz. Mégsem csinál jó lemezeket, mert az, amit játszik, teljesen elveszett a banda zenéjében. Aztán vannak olyan gitárosok, mint Chet Atkins, akik nem önmagukban próbálták gitárosként megmutatni, hanem jó lemezek készítésének eszközeként használták a gitárt. Emlékszem, hogy gyerekkoromban szerettem Chet munkáját, de csak később, amikor igazán hallgattam a gitárszólamait, jöttem rá, hogy mennyire részei a dal anyagának, és mennyire azt fogod mondani, hogy ’oh, az a dal egyszerűen nem működne, ha nem lennének ott’”. Guitar World Acoustic Magazine. 

Vajon mi marad ebből 72 évesen?

Meglepően sok. Buckingham első európai szólóturnéja ugyanis nem spórolta ki a szuflát sem időben, sem energiában a fellépésből, az említett So Afraid szólója talán még jobban szólt, mint a ’97-es etalonnak tekintett élő albumfelvétel. Persze nem ezzel kezdődött a koncertje, bemelegítésként új dalaival nyitott. Buckingham új lemeze meglepően friss, de mégis érett hangulata pedig kiválóan megalapozta a hangulatot. Ha már itt tartunk, beszéljünk is erről az albumról.

Buckingham nem először, és talán nem is utoljára írta, állította elő, és vette fel az összes számot az albumon; konkrétan maga vett fel minden szólamot minden hangszeren, még a háttérvokálokat is ő adta egy hangváltoztatón átszűrve. Míg korábban nem egy szólóalbumát adományozta a Fleetwood Macnek közreműködésre, ez az album önmagáról lett elnevezve, talán magának is bizonyítva, hogy megérdemli a neki járó kreatív szabadságot. 

A koncerten később szólókarrierjének korábbi slágerei hangzottak el, mint a Trouble vagy a Go Insane, melyek örökzöldnek számítanak; természetesen az általa jegyzet Fleetwood Mac számokat várta legjobban a közönség, de addigra már annyi impulzust kapott, hogy azok nélkül se panaszkodhatott volna, ami kellemes meglepetés volt. Fontos kiemelni, hogy Buckingham a koncert harmadában egy akusztikus blokk keretében egyedül adta elő számos dalát, ami rendkívül intimmé tette a produkciót. A koncert végére az ülőkoncertből állókoncert és álló ováció vált.

Lindsey Buckingham évtizedek óta következetesen újította meg magát, együttesét, és az egész zenevilágot hihetetlen tehetségével, kreativitásával és szorgalmával, amelyet addig fog folytatni, amíg csak fizikailag képes rá. Teszi mindezt annak ellenére, hogy életét számos csalódás és törés hátráltatta elsősorban zenészcsaládjával kapcsolatban. Rendkívül ritka az ilyen különleges művész.

Annak ellenére, hogy kétség kívül egocentrikus és perfekcionista alkotóként nehéz lehetett vele a közös munka, mégse lehet azt mondani rá, hogy ne lett volna tekintettel másokra, hiszen rengeteg szólóanyagát áldozta fel az együttes oltárán, melyben imádott zenélni. Pedig az ő tehetségével valahol igazából nagylelkű volt, hogy egyáltalán együttesben játszott.

Ha napjainkban lenne fiatal művész, köröket verne például még Ed Sheeranre is (akinek amúgy minden tiszteletem), aki Buckinghamhez képest megmosolyogtató módon looppedállal pöntyög viszonylag egyszerű popdalokat, amikből Buckingham nagyjából hármat sűrít egy számba. Ettől még persze nem mindenkinek való a zenéje, komplexitása ugyanis azért a hallgatóság felől is igényel koncentrációt, műértést és kifinomultságot, azonban kétségtelenül rengetegen lehetnek még azok, akiket zenéje boldoggá tudna tenni napjainkban is.