Baranyai Lili írása:
Sokáig úgy éreztem, nem tudom kezelni az érzéseimet. Mivel nem voltam túl beszédes, tizenévesen rengetegszer hallottam szüleimtől, hogy nincs rendben, hogyha nem osztom meg a világgal gondolataimat. Én mégsem láttam értelmét, hogy így tegyek: hajlamosak vagyunk tárgyiasítani érzéseinket, és azt hisszük, mind ugyanúgy reagálunk a környezetünkre. Pont ezért célravezető inkább magunkba szállni, mert a befektetett energia megtérül akár egy stresszes szituáció kezelésekor, vagy amikor észrevesszük, hogy egy helyzetben jobban reagálunk, mint korábban tettük volna.
Amikor múlt héten egyik legkedvesebb barátnőmmel sétáltam az ötödik kerület közepén egy boba teával a kezemben, felszínre tört az a régóta bennem lappangó érzés, amit legelőször talán tizennégy évesen éreztem egy kora tavaszi napon a Kálvin téren. A nap gyengén, de már sütött, a szél pedig lágyan fújt, én egy vékony, hosszú szövetkabátot viseltem, és abban a pillanatban lelassult körülöttem a világ, csakis a látószögembe besétáló embereket, illetve berepülő madarakat érzékeltem. Mindig is irigyeltem azokat, akik a fővárosban éltek születésük óta, én is közéjük akartam tartozni, és ez a keserédes vágyakozás ebben az érzésben testesült meg, később pedig időnként újra felébredt bennem. Be kell vallanom, meglepődtem, hogy tizenkilenc évesen egy másodpercre újra a régi énem bőrébe bújhattam, vágyakozhattam, és újra csodálattal figyelhettem a várost, ahol most már élek.
A legrosszabb, hogy valójában sosem tudom átadni senkinek pontosan azt, amit akkor éreztem. Ez a fajta magunkra utaltság egyrészről szép – különlegesek vagyunk, nem létezik más olyan a világon, mint mi, hiába vagyunk egy páran. És habár rengeteget elmélkedtem azon is az utóbbi időben, hogy vajon léteznek-e lelki társak, akikkel mindenben megegyezünk, számomra égetőbb probléma annak feldolgozása, hogy milyen félszegnek érzem magam, amikor önmagam kifejezésére kerül sor.
Minden érzés szubjektív. Ezért nem fogtam fel a helyzet súlyát, amikor a legjobb barátom szerelmet vallott nekem tizenhét évesen, és talán ezért nem értettem, miért ne maradhatnánk barátok, s ezzel mennyire megbántom őt. Mindez csak akkor jutott el a tudatomig, amikor az eset újból megtörtént velem – csak most én álltam az érzések rossz oldalán. Pont ezért nem érzi az a fiú sem, aki iránt nemrég még komoly érzéseim voltak, s közeledtem is hozzá, hogyha hozzám szól, akkor rosszul érzem magam a nap hátralévő részében. Én nem mondom, ő pedig nem fogja kitalálni a gondolataimat – nem igaz?
Nem lenne egyszerűbb simán kimondani az érzéseinket? Mi lenne, hogyha a „szeretlek” nem egy elcsépelt kifejezés lenne, amihez mégis óriási elvárások társulnak? Lehetne szimplán egy nagyszerű szó egy érzés megnevezésére, ami előbb-utóbb minden embert utolér. Sokan félnek saját gondolataikat megfogalmazni, mert túlságosan komolyan veszik a bennük lappangó érzéseket, melyek egyébként csak átutaznak bennünk, másnapra talán el is tűnnek. Elismerni és úgy cselekedni, ami legjobban szolgálja hangulatunkat, érzelmeink feldolgozását, még mindig előnyösebb, és így magunkkal is őszinték maradunk.
Mennyire objektív a szerelem? Másnak is pont ugyanannyira rándul görcsbe a gyomra, amikor valaki nagyszerűt lát, mint nekem? Minden romantikus könyv és film grandiózus monológokkal színesíti a történetet, melyben a férfi főszereplő szerelmet vall a hölgynek háború előtt, szakítás után vagy szeretkezés közben. A valóságban ez mégsem így van, csak annyit látjuk ezen negédes jeleneteket, hogy az elvárás bekúszik a tudatalattinkba. Vágyunk az imádat nagyszerű érzésére, vagy csak a reménytelenül szerelmes írók ültették fejünkbe a gondolatot, miszerint a szerelem egy megfoghatatlan, ámde különleges érzés, ami bárkit utolérhet?
Minden gondolatunknak biológiai alapja van. A diszkrét érzelemelmélet szerint a megannyiféle érzésünk néhány alapra visszavezethető: Silvan Tomkins szerint ezek nem mások, mint az érdeklődés, az élvezet, a meglepettség, a gyötrődés, a félelem, a harag, a szégyenérzet, a rossz szagra való reakció és az undor. Milyen vicces, hogy amíg ezen érzelmek megnevezését próbáltam angolról lefordítani, a szavaknak rögtön volt jelentésük számomra, magyarul mégis nehezemre esett fordító nélkül megtalálni azt az egy kifejezést, mellyel körülírhatnám ezeket.
Viszont ez azt jelenti, hogy ha mindannyian az evolúció termékei vagyunk, akkor csak ugyanolyan keretek között érezhetünk? Mi van, ha ez tényleg így van, csak a nyelvünk nem elég fejlett, hogy ezt mind megosszuk egymással? Kifejezetten nyomasztó belegondolni abba, hogy az akadémiai tudást mennyire objektíven ki tudjuk fejezni, ezt pedig nem.
Minden érzésünk valós? És mit lehet mondani az érzelmi manipulációról? Képesek vagyunk saját magunkat alábecsülni, mert mások azt mondják, nem érdemeljük meg a tiszteletet vagy a megváltást. Nincs annál rosszabb, mint amikor saját családunk valamiben nem ad nekünk igazat, s amikor egy hosszú és fárasztó nap után arról panaszkodunk, mennyire rossz volt az ebéd, csak azzal nyugtatnak, hogy nekünk legalább megadatik az evés. Az érzés ennek ellenére ugyanúgy megmarad, ugyanúgy utálhatjuk a paradicsomos káposztát, mert megeshet, hogy az általános iskolában kukacot találtunk benne, és azóta nem akarjuk újra átélni a szituációt. Attól még, hogy mások nem vélekednek így, az nem jelenti azt, hogy mi nem tehetnénk így. Ismétlem, az érzések szubjektívek. Lehet, hogy valakinek az a legnagyobb problémája az életben, hogy éppen mosásban van a kedvenc pólója, és habár sokan cserélnénk vele, attól még igazat kell neki adni. Ő így érez, és ha létezik vallásszabadság, létezzen érzelemszabadság is.
Az írással kapcsolatos meglátásaimat is nehezen tudom meghatározni, leginkább félelmet érzek. Nem vetettem évek óta nagyobb volumenű történetet papírra, mert igazából mindig attól tartottam, hogy ami kész lesz, rossz lesz. Ahelyett, hogy hittem volna magamban és azt csináltam volna, ami valaha a legnagyobb örömet és menedéket jelentette a mindennapoktól, hagytam, hogy a csakis bennem létező, gonosz érzéseim győzedelmeskedjenek felettem és kilökjék kezemből a tollat.
Az interneten megannyi lista szerepel, melyekben az érzéseket különböző szempontok alapján próbálják csoportosítani. A Pinterest és egyéb közösségi oldalak pedig imádnak minél többféle érzést azonosítani, mint a japán eredetű „komorebi”, melynek jelentése „ahogy a napsugarak áthatolnak a fák között”, ami abszurd, hogy ilyen pontosan meghatározzák – de mégis létezik és mindannyiunknak mond valamit, nemde? Ugyanúgy érdekes, hogy a japánoknak egynél több kifejezésük létezik a szerelemre, melyek leginkább az intenzitásban térnek el.
Az ember folyamatos kategorizálásra való hajlama segítséget nyújt a matematikai halmazelmélet megértésében, de az érzéseinkben kevésbé. Akkor mégis miért nem nevezzük el mindet? Egyáltalán miért nevezünk el egyet is? Hiszen végtelen mennyiségű létezik, akár annak is lehetne neve, amit kilencévesen éltem át a zongora előtt ülve, amikor már hatodszorra ütöttem el egy hangot, és a lábam egyre jobban megfeszült a pedálon állva, mert egyszerre csalódott és ideges voltam. Hívhatnánk ezt csidegnek is akár a „csalódás” és „ideges” szavakat összerántva, mégsem tudná senki sem felfogni pontosan, mit is éreztem akkor.
És ez a szubjektivitás sokszor ahhoz vezet, hogy nem halljuk meg egymást. Ki fog beszélni a keserédes érzésről, amikor a legjobb barátom éppen élete szerelmével van, engem pedig dobtak? Akármennyire empatikusak vagyunk és szeretjük egymást, nem fogjuk megérteni a másik helyzetét, mert mindketten más szituációban vagyunk. Ilyenkor akarva-akaratlanul olyan embereket gyűjtünk magunk köré, akik valamilyen szinten osztoznak pillanatnyi érzéseinkben, lelkiállapotunkban, egy hullámhosszon vannak velünk. És ez így van jól, aki boldog, sosem fogja úgy átérezni egy szomorkodó ember érzéseit, mint egy másik letört személy.
A hónapokon keresztül tartó önismereti utam, mely egy kisebb kitérővel is kibővült egy pszichológusnál, szintén abba fulladt, hogy rá kellett jönnöm, talán sosem ismerem meg úgy magamat, ahogyan szeretném, s érzéseim továbbra is csak úgy fognak váltakozni bennem, mint a fények a diszkógömbben. Emiatt sosem fogom tudni pontosan megfogalmazni és átadni másoknak gondolataimat, így a felesleges filozofálgatások helyett el kell fogadnom, hogy van, amiben csakis önmagamra számíthatok.
Készült az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék Kreatív esszéírás műhelyében, vezetője Hetényi Zsuzsa.
