Kedem Hanna írása:
Egy téli reggel a metróra várva figyelem az embereket. Felszállok, leülök, a kép változatlan: mindenki a telefonján lóg. Zombiként görgető ujjak, kék fényben úszó arcok. Bevallom becsületesen, én sem vagyok sokkal jobb, a fülemben zene szól. Szinte megsajnálom a mellettem ülő srácot, aki tizenöt perce pörgeti – gyanítom – az Instagramot. De nem ítélkezem. Én is voltam olyan, mint ő, és ma már pontosan tudom, hogy ez minden, csak nem egészséges.
A fordulópontot a nyár hozta el. A munkámból adódóan hónapokig nem használhattam a telefonomat: a nyári tábor, ahol dolgoztam New York állam közepén, szigorú „no phone policy”-t vezetett be. Az elején fogalmam sem volt, mire számítsak, vagy mit kellene éreznem ezzel kapcsolatban. Így vette kezdetét a majdnem két hónapos telefonmentes létem. Az első hétből leginkább arra emlékszem, hogy iszonyatosan kellemetlen volt, hogy nem tudok mit kezdeni a kezeimmel. Üresek voltak. Kínosan lógtak.
Az ezután következő időszakot azonban már csak egy mély lélegzetvételhez tudnám hasonlítani. Nem gondolkoztam azon, ki üzent nekem, nem érdekeltek a legújabb sztárhírek, és legfőképpen eszembe sem jutott a közösségi média. Jelen voltam – úgy, ahogy talán még soha. Az érdekelt, hogy az újonnan szerzett barátaimnak hogyan telt a reggele, mi lesz az esti program, és milyen DIY projekttel fog előállni a főnököm. Azt a napi maximum egy-két órát, amit a szünetemben a telefonomon tölthettem, arra használtam, hogy édesanyámmal beszéljek videóhívásban. A szabadnapjaimon pedig, amikor mobilnet hiányában New York City túlstimuláló és fülledt utcáin barangoltam, pusztán a táblákra (és esetenként a barátnőmre) hagyatkozva jártam a várost. Ki gondolta volna, hogy az utcatáblák tényleg azért vannak ott, hogy tájékozódj? A Z-generáció többsége biztosan nem, az garantált.
Az egyik új barátnőm például lecserélte az okostelefonját egy összecsukható nyomógombos készülékre. Tősgyökeres brooklyniként egyáltalán nem okozott számára nehézséget a Google Maps nélkülözése. Persze bennem azonnal záporozni kezdtek a kérdések: Mivel tartja számon a menstruációs ciklusát? Hogyan állít be emlékeztetőt és ébresztőt? Hogyan hallgat zenét? Természetesen ezek mind olyan dolgok, amikre létezik analóg megoldás, csak egy elkényelmesedett agynak felfoghatatlan. Bámulatosnak és inspirálónak tartottam ezt a döntést. Egy régebbi TikTok trendhez hasonlítanám: az én „Római Birodalmam” a nyomógombos telefon lett. Napi szinten gondolok rá, és lelkesen felhozom a beszélgetésekben is. Egy nap összeszedem a bátorságomat, és én is váltok – bár valószínűleg csak akkor, ha már Budapest utcáin sem tévedek el heti szinten.
Az ott töltött időm végére teljesen megszoktam, hogy a telefon helyett egy könyv után nyúlok. Az érzés, hogy valóban ott vagyok, ahol vagyok, és nem ködös az agyam, mindennél többet ért.
A közösségi médiát szó szerint a függőség kialakítására tervezték. A fáradt pillanatokban megnyugtató „Mi van a táskámban?” videók, az elalvás előtti hatrészes „storytime” TikTokok, vagy a személyes kedvenceim: egy hosszú nap után az ASMR Mukbangek. Ezek arra késztetik az emberi agyat, hogy komfortot találjon a rövid tartalmakban, és egyre többet fogyasszon belőlük. Nem is beszélve az alvásminőség drasztikus romlásáról a kijelzők kék fénye miatt.
A Z generációnak olyan alapvető és természetes a telefon folyamatos pörgetése, hogy sokan már meg sem kérdőjelezik, mi lehet a probléma a napi hatórás képernyőidővel. Agyunk lassú sorvadása a rövid videók hatására egy passzív, folyamatos szorongásban élő generációt szült. Drasztikusan kevesebb a személyes társas interakció, már az ismerkedés is szinte kizárólag online felületeken zajlik, romlik a memóriánk, a személyiségünket pedig észrevétlenül a legtöbbet fogyasztott tartalmaink alakítják. Persze ne feledkezzünk meg az idősebbek Facebook-függőségéről sem. Univerzális élmény, amikor beszélsz a szüleidhez, és hirtelen észleled: a figyelmük már rég máshol jár. A nagymamák, akik a kormánypropagandának bedőlve osztják tovább a bejegyzéseket, miközben az MI-generálta videók okozta félelmeikről panaszkodnak. De persze ki vagyok én, hogy elítéljem a cuki macskás videókat és a szellemesen elnevezett Facebook-csoportokat?
Az emberi agy egyszerűen nem arra lett kitalálva, hogy percenként ennyi inger érje. Hányszor érezted már, hogy fizikailag is túlstimulál a sok bejegyzés, ami szembejön? Hányszor adtad be a derekad egy vásárlásra buzdító posztnak, amit utólag bánt a pénztárcád? Hányszor fordult elő, hogy a bőségzavar miatt már azt sem tudtad eldönteni, melyik aktuális trend szerint öltözködj?
Miután hazatértem a „telefonmentes földről”, megfogadtam, hogy nem szakítok a kint felvett szokásaimmal, és a mobilom továbbra is mellékszereplő marad az életemben. Tény, nem olyan radikális szinten űzöm az analóg létet, ahogy elterveztem, de a képernyőidőm ma már a töredéke annak, ami egy éve volt. A Pinteresten és a Vinteden kívül (amiket még barátságos, bár időkordához kötött platformoknak tartok) nincsenek közösségi applikációk a telefonomon. Ha a kíváncsiságom nem hagy nyugodni, a laptopomon nézek rá az üzeneteimre.
Helyettük egyszerű, analóg trükköket vetettem be. Jegyzetek applikáció helyett notesz; filmek és sorozatok helyett könyvek; online rendelés helyett turkálók. Kis lépésekben haladva is lehet hatalmas változást elérni. Sokat segít, ha a lakásból kilépve a táskád legmélyére süllyeszted a telefont, és otthon is úgy tárolod, hogy ne legyen folyamatosan szem előtt. Ha egy receptet kimásolsz a füzetedbe, és nem a kijelzőt bámulva főzöl, máris nyertél egy kis időt. Fektess be egy hagyományos ébresztőórába és egy digitális fényképezőgépbe. Legközelebb pedig, amikor eszel, próbáld meg sorozatnézés nélkül, csendben megtenni (tudom, forradalmi ötlet).
A telefonfüggőséget nem könnyű legyőzni, különben már mindenki megtette volna. Elfogadni az unalmat, beletörődni abba, hogy nem értesz minden utalást, nem vagy képben a legújabb mikrotrenndekkel, és legfőképpen: feladni az abszolút kényelmet. Hatalmas kihívás. Én sajnos a mai napig nem tudom, mi az a Stateside tánc, de cserébe nyugodtan alszom éjszaka. Rosszul vagyok az olyan emberektől, akik azonnal a mesterséges intelligenciához futnak, amint egy apró problémájuk akad. Persze, sokkal könnyebb megkérdezni a ChatGPT-t, meddig kell főzni a tojást, hogy lágy maradjon, de mi lenne, ha inkább felhívnád a nagymamádat? Ahelyett, hogy az edzőterembe menet rákeresel az okostelefonodon a legújabb farizomgyakorlatokra, miért nem kérdezed meg a barátnődet?
Teljesen önző módon, de teljes mellszélességgel támogatom mindenki okostelefonnal való kapcsolatának a megszakítását. Szeretném, ha a metrón körbenézve nem lehajtott fejjel pörgető embereket látnék, hanem olyanokat, akik olvasnak, vagy – ami még jobb – beszélgetnek. Akik valóban jelen vannak. Szeretném, ha a telefonunk végre tényleg csak egy eszköz lenne, és nem a pórázunk.
Készült az ELTE Média és Kommunikáció Tanszék Kreatív esszéírás műhelyében, Hetényi Zsuzsa vezetésével
