Január elején elvesztettük korunk egyik meghatározó rendezőjét, Tarr Bélát. Filmjei nemcsak hazánkban, hanem nemzetközileg is korszakalkotó művek. Neve egybeforrt a nemrég Nobel-díjjal kitüntetett Krasznahorkai Lászlóéval, akinek regénye a film alapjául szolgált, és akinek számos más írását is adaptálta. Jó pár éve már, hogy először hallottam a Sátántangóról, de sokáig eszembe sem jutott megnézni. A játékidő ugyanis 7 óra 19 perc, és manapság már egy kétórás mozinál is kétszer meggondolom, bevállaljam-e. Tisztelegve Tarr Béla ránk hagyott öröksége előtt, két filmszerető barátommal eldöntöttük, hogy fejest ugrunk élete fő művébe.
De miről is szól a Sátántangó?
Sár, eső és egy széteső rendszer utolsó napjai; ebbe az alföldi környezetbe érkezünk meg már a film első jelenetétől kezdve. Egy elhagyatott telepen járunk, ahol a jelen lelassult és reménytelen, a jövő pedig csak egy üres ígéret. Az itt élő embereknek nem maradt mibe kapaszkodniuk, páran fontolgatják, hogy újrakezdik máshol a jobb élet reményében. Az állóvizet a már egy éve halottnak hitt Irimiás és Petrina visszatérésének híre kavarja fel. Vannak, akiket rettegéssel tölt el az érkezésük, míg a többiek a megoldást várják. Messiásként tekintenek Irimiásra, hiszen ő az, aki még a halálból is vissza tudott térni, és aki elhozhatja a megváltást.
Mi, nézők persze sejthetjük a kezdetektől, hogy semmiféle csoda nem fog történni, és a történet egy pontján ez be is bizonyosodik. A telepen élők számára nem maradt már más, csak az önámítás és a hamis illúziók. A cselekmény nagyjából két-három nap eseményeit járja körbe, több karakter – például egy alkoholista doktor vagy az akkori elnyomó rendszer tökéletes lenyomataként szolgáló kislány – szemszögéből bemutatva, ki miképp éli meg a két férfi jöttét. A szereplők, akárcsak a tangóban, előre és hátra lépkednek, valójában nem haladnak semerre, életük egy örök, véget nem érő ördögi spirálban mozog. Erre utal a címben szereplő „Sátán” szó is. Vajon mit tartogat számukra valójában Irimiás és Petrina érkezése? Tényleg kapnak esélyt az újrakezdésre?
Hogy tetszett?
A film, ahogy említettem, nem kis vállalás a mindössze 439 perces játékidejével, én mégsem éreztem egy pillanatig sem, hogy unatkoznék. Tele van olyan beállításokkal, ahol percekig nézünk valakit az utcán sétálni, vagy éppen a helyi kocsmában mulatni. A Sátántangó történetét el lehetne mesélni maximum három órában is, mégis ez a gigantikus hossz segít abban, hogy a néző maradéktalanul bele tudjon helyezkedni a sáros, reménytelen alföldi környezetbe. Egy olyan világba, ahol tényleg csak a remény gondolata maradt, miközben mélyen belül mind tudjuk: semmiféle szebb jövőt nem tartogat a sors. Kell gyomor ahhoz, hogy befogadjuk Tarr Béla jellegzetes stílusát, az elnyújtott, fekete-fehér snitteket, amelyekben gyakran még párbeszéd sincs. A borongós, nyomasztó atmoszférát tökéletesen aláfesti a fülbemászó harmonikaszó, amelyet Víg Mihály (aki Irimiás karakterét is életre keltette) szerzett. A színészeken érződik, hogy nem mind profik, a szöveg néhol mintha olvasott lenne, de ettől csak még hitelesebb az egész; tényleg olyan, mintha egy alföldi telep mindennapjaiba nyernénk bepillantást. Erős alkotás. Bár az első felében lehull a lepel az igazságról, képes voltam az utolsó pillanatig drukkolni, hátha jobbra fordul a szereplők sorsa.
Miután véget ért a vetítés és hazafelé tartottam a buszon, egyáltalán nem volt kedvem zenét hallgatni. A hangulat adott volt: sötétedett, az utakat koszos, olvadó hó, a járdákat helyenként felolvadt jégpáncél borította. A leszállást követően az utcai lámpák fénye kísért hazáig. Csend volt, rajtam kívül senki sem járt kint, hiszen lassacskán éjfélt ütött az óra. A megállótól az otthonomig tartó pár perces sétát a talpam alatt elterülő jég ropogásának szimfóniájában tettem meg, és végig azon gondolkodtam, hogy ez akár egy Tarr Béla-film utolsó snittje is lehetne.
Kiknek ajánlom?
Elsősorban azoknak, akik látták már a rendező korábbi munkáit és szerették őket. Nem könnyű befogadni, még a legnagyobb fanatikusok számára sem. A játékidő és a végtelennek tűnő, vágás nélküli jelenetek mind azt a célt szolgálják, hogy a lehető legmélyebben elmerüljünk ebben a nyomasztó univerzumban. Akiket csupán a kíváncsiság hajt, azoknak javaslom, hogy először egy rövidebb Tarr-művel, például a Werckmeister harmóniákkal próbálkozzanak, mielőtt bevállalnák ezt a több mint hétórás utazást. Mi egyben tekintettük meg – természetesen beiktatva a mozis vetítéseknél is megszokott szüneteket –, és mindenkinek ezt a módszert javaslom. Nem érdemes több részletre bontani, mert pont az a varázs törik meg, ami a mű kvintesszenciája. A Sátántangó egy torz tükör, amibe nem szívesen nézünk bele; egy történet arról, hogy mindig várjuk a megmentőt, miközben a remény utolsó sugarai már régen kialudtak.
